Levelek Írisz koszorújából


Sunt Lacrimae Rerum

Van a tárgyaknak könnyük. Érzem olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.

Tán azt hiszik, nem látja most szem őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya, nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.

Nézem, hogy elhagyja magát az asztal,
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.

(Keresztény rabnő várhat így az éjre,
bírván basája undok, únt kegyét.)
A vén karszék némán huzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.

Szégyenlett kínjuk fájlalják a képek,
szegekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedül maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.

Sírnak, mint néma lelkek, mint vak árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan-holtak és örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.

Sirvers

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
a hosszú szenvedés után.
Keserű lelkemet kiadtam
s mint dőlt fatörzs, fekszem sután.
Keserű lelkemet kiadtam,
mint fájó gennyet a beteg:
magamtól is védve maradtam:
akarva sem szenvedhetek.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
a másvilágon nincs világ,
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert féreg nélkül nincs virág.
Nincs jobb világ a nincs-világnál,
hol féreg van csak, nincs virág,
hol féreg nem kár, hogyha rágcsál.
hol féreg nem fáj, hogyha rág.

Itt nyugszom. Végre megnyugodtam.
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
és nem emel, és nem aláz.
Ma föld fölöttem, föld alattam,
koporsó kerít, néma ház.
Keserű lelkemet kiadtam
és nem boszant a léha gyász.

Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz, mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges, husos világnál,
mely oly keserves és bolond.

Turáni induló

Mi vagyunk a rónán járók
Soha napján meg nem állók
Lég fiai, röpke rárók,
messze mezőn szerte szállók.
         Huj,huj, huj!

Szolgánk jámbor, népünk pártos,
Széltől ellett ménünk táltos,
Varju, holló ránk kiáltoz,
Könnyü nyilunk visszaszálldos.
         Huj, huj, huj!

Rabjaink a barmot hajtják,
Szolgáink a sátrat hordják,
Lányaink a hálót foldják,
Fiaink a lovat tartják.
         Huj, huj, huj!

Sátrunkat csak seprűszárral,
Nem kerítjük azt mi zárral,
Mégis nyuszttal dús bazárral
vetekedünk a kazárral.
         Huj, huj, huj!

Igy élünk mi, népet fosztván,
földjeinket föl nem osztván,
Széles üngünk szelet uszván
riadunk a rémes pusztán:
         Huj, huj, huj!

Rátörünk az ellenségre,
ugy teszünk szert feleségre,
Ha nem lelünk ellenségre,
nézünk a csillagos égre.
         Huj, huj, huj!

Sok csodát az égen látunk,
Sok arany csodát imádunk,
Kútfejeknél törvényt látunk,
Isten napja süti hátunk.
         Huj, huj, huj!

Kőházakkal, vértes haddal,
mit törődünk Napnyugattal?
Zabolátlan akarattal
virradunk mi virradattal.
         Huj, huj, huj!

Rajta széllel, zivatarral!
Haj szabir az onugorral,
Hajrá hét törzs hét magyarral,
Nyolcadikkal, mord kabarral!
         Huj, huj, huj!

Itália

Itália! tudom városaid csodálni,
hol dús sikátoron vidám nép bizsereg.
Lázas az ily szük út, mint testben kék erek,
s nemes, habár hanyag, szennyében is királyi.

Vonzanak íveid s tűnt fényed palotái,
árkádok, oszlopod, a sugaras terek,
hol elszédülnek az ideges emberek;
vonzanak a sötét toronylépcsők csigái.

De nem kékebb eged és a dombod se zöldebb,
mint honni dombjaink s a dunántúli ég,
e gömbölyű, szelíd, szinjátszó kék vidék.

S olasz szív nem lehet emlékektől gyötörtebb
a vén boltok alatt, az ősök piacán,
mint én, ha földeden bolyongok, bús hazám!

Húnyt szemmel...

Húnyt szemmel bérceken futunk
s mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a legszebb, amit nem hiszünk.

Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd, ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös takarót.

Sugár

Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük és gyürűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos hajzatod!
Ugy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben fölszökik.

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.

Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák, a cédrusok,
az árboc és a liliom --
az mind nem él, az nem mozog...
De benned minden izom él,
idegek, izmok és inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.

Amerre jársz, a levegő
megkéjesül, megfinomul,
s miként dicsfény a szent köré
testedhez fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.

A halál automobilon

-- Egy képhez --

Teréza szól:

»Fekete éjszaka, hajnal előtt
gépkocsi áll meg a házunk előtt.
Benn a szobában légy nesze se hallszik
-- anyám is alszik, a hugom is alszik --
Fekete éjszaka, hajnal előtt.

De hallom a gépkocsist, hallom én Őt.
Ül visszadőlve az emberek Réme,
nagy símaszőrös a bundája préme,
szemvédő alól hiányzik a szem --
(hol lehet hidegebb, künn-e vagy benn?)

Fekete szemvédő, rémes az arca --
Dérlepett rónákon kereke karca
-- földi hideg villám -- szerte cikáz
s villanyos borzalom kit nem igáz?
Dérlepett rónákon kereke karca.

S mindig kijár neki iszonyú sarca,
télben is, dérben is, mindig kijár:
maga a Törvény ő, ő a Király.
Nem szól: csak foga van, nincs neki szája --
messze az éjbe ki villog kaszája.

Nem alszik, nem is hall, nincs füle sem,
szemvédő mögül hiányzik a szem.
Nem is kormányoz ő, utat se lát ő,
gondtalan gurul a síkokon át ő:
nem alszik, nem is hall, nincs füle sem.

Hol lehet hidegebb, künn-e vagy benn?
Rejts el, én vánkosom, pamlagom, arcra!
Déren künn titong a kereke rajza,
dereng a holdvilág, téjszin a köd:
ő maga sötét e puszta fölött.

Tudom, miért ide, s tudom, kiért jött:
háziurunk fia halódik, vért köp --
ő, az a mélaszemű fiatal,
jó fiú, szép fiú, mégis meghal.
Tudom, a rém kiért, s tudom miért jött.

Ó én már vénülök, mindent megértek:
meg kell ma halnia, mert sokat élt,
mert sokat szeretett, keveset félt.
Fullad a melle most -- reszket a szája --
Künn már a gépkocsis. S villog kaszája.

Gépkocsi állt meg a házunk előtt.
Vad kocsis! hiába viszed el őt!
Lám fejemben milyen gondolat forgott:
meg kell ma halnia, mégis ő boldog:
vad kocsis, hiába viszed el őt!

Fojtsad a mellet és száríts velőt --
mi baj, ha kereked érettekért jár?
Nyugodtan halhat meg az, aki élt már --
virágnak váza, galynak kandaló:
teljesült ifjuság tűzre való: --

Galy s virág -- borzadok! -- hideg van -- tél van.
Zörren az ablak is: odakinn szél van.
Reccsen a gépkocsi, kuccan az eb:
álmatlan éjnél nincs keservesebb.
Mi az ott? -- óra üt -- mennyit üt? -- éj van.

Fehér madár az ott, barna taréjban:
lebben és rebben és párjára tör.
(-- Vén leány! -- -- --) éles gyö... éles gyönyör!
Komikus vén leány, fonnyad az orcád:
Dérlepett rónákon kergeti karcát,

kereke karcát a fekete rém --
Jó fiú, szép fiú, mit állsz elém?
Porzója bogárülten, magja kirázva:
ó boldogan hal meg az, aki virágza:
átkozott csak ki nem élt sohsem: én,

álmodó, únt leány, komikus vén. --
Hogy ketyeg! -- borzadok! -- recsegés hallszik.
Anyám is alszik, húgom is alszik:
fekete éjszaka, hajnal előtt
gépkocsi vág tova házunk előtt.«

» Tartalomjegyzék «


Herceg, hátha megjön a tél is!


Esti kérdés

Midőn az est, e lágyan takaró
fekete, síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma, bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják sorban a napfényü gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton, melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz matt opáltükör,
merengj a messze multba visszaríván,
melynek emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü, hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?

Festett cél, puszta semmi

Nem tudok kavarogni s nagyra menni,
mint a vidám dúshomlokú fiúk:
érzem, hogy festett céljuk puszta semmi
s a nagy dicsőség álmai hiúk.

Érzem, hogy legjobb resten elpihenni
s nincsen tovább már törekedni út:
rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,
nekünk csupán az élet csontja jut.

És mégis egyre futok, egyre vágyom
s valamit keresek még e világon,
mit nem fogok meglelni sohasem.

A régi vágyat, régi ifjuságot,
a régesrégen elhervadt virágot
s leszüretelt gyümölcsöt keresem.

» Tartalomjegyzék «


Recitatív


Egy rövid vers

melyben a költő saját lelkét szólítja meg
és nagyon kegyetlen dolgokat mond neki.

Ó lélek, lélek, mivé kelle válnod!
Idétlen fényre szülted ezer álmod.
Utolsót holtan hordozod magaddal,
mint holt gyermek lelkét viszi az angyal.

De néha éjjel, éjes éjszakákon
mikor magad vagy az egész világon
s az egész világ egymagadba mélyed
minthogyha megmozdulna néma méhed.

Mert ami meghalt, nincsen eltemetve,
mit megtagadtál, nincsen elfeledve
s a megölt gyermek, mint fájdalmas árnyék
kísértetes méhedbe visszajár még.

Egy szomorú vers

melyben a költő azon panaszkodik,
hogy nincsen barátja.

Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent, megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem is szeret soha.
Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó bús bolyongó,
baráttalan bolond.
Nekem nem volt barátom,
nem is lehet soha,
örökre már belátom,
maradtam mostoha
nincs szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét szivemben
lakozni nem remeg,
lelkekkel lelkesülni
lelkem hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.

Naiv ballada

melyben a költő elbeszéli, hogy egykor nagy sereg
lányokat látott, akik liliommal lelket ölni tudnak
és hogy félt tőlük és hogy kérte őket, hogy ne bántsák
a lelkét, mert a költők lelke e világnak kincse.

Láttam nagy sereg lányokat
sereg lányokat liliommal. --
Akkor a lelkem fájdalommal
küzködött sok nehéz orommal
és láttam mérgezett szirommal
gyilkoló kába liliommal
jönni nagy sereg lányokat
      és mondtam nékik: »Lányok,
      koldus vagyok én:
      de ha meghalok, mégis
      e világ lesz szegény.«

Nevettek s mondtam akkor én:
»Király voltam, vittem a gályát,
térdeltem a tenger dagályát,
valamint Mithras ős bikáját
reávetvén hajóm igáját.
Király voltam, vittem a gályát.«
Nevettek, s mondtam akkor én:
      »Talán király se voltam,
      csak matróz siheder:
      de ha meghalok, mégis
      tenger sűllyed el.«

»Szerettem mindent, ami új,
szerettem mindent, ami ódon:
úsztam kanyar, gonosz folyókon
táncoltam a részeg hajókon,
némán poshadtam lusta tókon,
szerettem mindent, ami ódon
szerettem mindent, ami új:
      bús zene volt a lelkem.
      éltem ütemét:
      ha meghalok, az Isten
      behunyja egy szemét.«

Aranyfürdő, aranyeső, Danaé

Napsugárt csipkéz a lomb és mondja: »Napsugár!
Minden aranyod a földre lehullatni kár:
lásd, mi mily örömmel isszuk égi italod!
Kár a holt földre hullatni minden aranyod.«

És a vastag fény a lombon végighömpölyög
és a levelek szélén a földre lepörög;
vagy levélről más levélre -- csordultas pohár --
mint a sok-medencés kútban, kézről kézre száll.

Minden levél tartja néki pici tenyerét;
mindenik kap, mindenik ad, hiszen van elég;
meg se nyomja gyenge markát ez a drága súly
zöld széléről halkan piros napernyődre hull.

Ó te kedves, mért nem vagy most tiszta meztelen,
hogy napernyőd napos árnyát élném testeden
s szomjas hússal innád ezt az égi aranyat,
mint Danaé teste hajdan görög ég alatt!

Vágyak és soha

Gyermek kivánnék lenni, tiszta gyermek
kit nem zavarnak semmi bús szerelmek
s amilyen talán nem valék soha.

A nő szeme, élettel égve telten
rejtett mocsokkal undorítja lelkem:
az élet tiszta nem lehet soha.

Az élet piszkos, csak a semmi tiszta,
az élet mélyén ég a vágyak piszka
s a semmit nem kivánhatom soha.

Ó ezek az emésztő pincelángok,
hogy mint a mécses, lángban egyre rángok
s tán ellobbanni nem tudok soha.

Hogy vágyamat születve már utálom
s utálva vágyom; és ha lesz halálom,
vágyam halálát nem hiszem soha.

Immár a végtelen vágyára vágyom
s bár végtelen sok, véges mind a vágyam
s végesből nem lesz végtelen soha.

Gyermek kivánnék lenni, tiszta gyermek,
kit nem zavarnak semmi bús szerelmek
s amilyen talán nem valék soha.

A költő életének pusztájáról

Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova nézek,
      istent látok, ezert, s nem szomorú a világ.
Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg,
      egyike zengő ég, másika néma virág.
Mind hatalom, de nem egyenlők az erőre; ha egy int
      gyakran a másik fut; gyakran a másika fél.
Egyike fényes, a másika vak; hogy lenne ez egy mind?
      Semmi az ami csak egy; semmi sem egy, ami él.
Nem hiszem én az egy istent; hiszem az ezer istent:
      azt aki adja a fényt; azt aki adja a dalt;
azt kivel a kin is édes, azt kivel a mocsok is szent;
      Kronost az öreget s Bacchost a fiatalt;
az arany Aphroditét s minden derüs égi mosolygót;
      holdnak szűz erejét, Artemisz enyhe nyilát;
Zeüszt a komor dörgőt s Próteüszt a tengeri bolygót
      és a nyilas napot is, mely a világra kilát.
Gabnaadó bus anyát s lányát, a vidám hazajárót;
      erdei lyányokat is s a fura furtfülü Pánt;
látom amint a Moira köröttem fonja a hálót
      s olykor az Eümenidák vércsepegős szeme bánt.
Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre
      bárha nem is hisz már bennük a léha világ:
egy isten se szorult a hitre s az emberi kegyre
      egyike zengő ég, másika néma virág.

Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni

Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni
és hogy a szépből csak az álma jut,
és hogy a pénzből jó ha mára fut,
s minden erőmet értte kell cserélni.

Oly szomorú, hogy akit szeretek,
talpig nem öltöztethetem brokátba,
nem híhatom lakni aranyszobákba,
és hogy fillérért únva csüggedek.

Oly szomorú, hogy múzsám így kiáll
árulni hulló kecseit miattam:
oly szomorú, hogy perceim eladtam
s időm bora idegen kádba száll.

Oly szomorú, hogy nem fektethetem
gyászos fejem egy csöndes ölbe tétlen
hosszú napok során, e gyönge télben,
tünődni a halálon, s életen.

A nargiléht és ottománt kesergem,
ládámban és szivemben nincs arany,
lelkem körül a munka mocska van:
Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!

Fájó, fázó ének

Ó gondok, gondok, holnapok!
egy gondtalan mát hol kapok?

Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába szigetem:

szivem verését halk ölén
csak annál jobban hallom én.

S nem hágy e belül ágyuzó
nyugodni tikkadt ágyuszó.

Rég mélyről únott hangja bánt
előbb sülyedt harang gyanánt:

de zord kohóba sülyedett
és a harangból ágyu lett.

S tép, tép e belül ágyuzó
lelkembe tikkadt ágyuszó.

Kifelé csupa sánc, perem:
befelé lelkem meztelen.

Fájón mezítlen, mint beteg
zománca-vesztett fogideg.

Úristen, ami itt hibás,
ki lesz eltömni Messiás?

Jámbor halászt, hiszem, lehet:
hanem ki vált meg engemet?

Adj Uram, kinek mit szeret:
az éhezőnek kenyeret,

s szomjazónak hűs italt,
a fiatalnak fiatalt,

adj az öregnek szép időt:
hadd üldögéljen ház előtt,

adj, Uram, néki friss erőt --
de nékem adj már pihenőt!

A csengetyűsfiú

Minden reggeli látomásból
szemem mögött dal erjed, érik
mint nyílt hordóban aromás bor.

Ázik az utca friss aranyban
reggeli csengő csengi végig:
ezüst hal az arany folyamban.

Ó, reggel, gyermek, gyönyörűség!
kertek falán át egy karaj lomb
tán a csengő szavára hajlong
ó, szent reggeli csengetyűsség!
a kapu árnya aranyat vág.

Gyenge a nap, szelíd az árnyék
s a lombok zöldje halovány még
kacag a csengő tiszta zajjal
s nyíló kapukból friss leányok
csengetnek vissza víg kacajjal.
Nyíló kapukba mind kiállnak
sorfalat állva mint királynak
hónuk alatt egy kicsi teknő:
hódolni drága adományok
(drága nap aranyozza reggel)
s a csengő egyre közelebb jő
a nagy csengő a kis gyerekkel
s mögötte súlyosan döbög
a méltóságos nagy szekér
rejtelmes szürke födelekkel
a verőfényes távol utcán
s megáll, ha egy kapúig ér.
S az egyik leány közeleg,
feszíti mellét, nyújtja karját;
s nyílnak az ajtós födelek,
melyek a tág kocsit takarják.
Úgy tartja, nyújtja válla, karja
az adományt, a drága ládát
mint antik urnát régi szobrok;
s amint a vak szekérbe önti
ezüstből látsz fellengni fodrot
a por gyémántját, füst ezüstjét,
szent áldozatnak ritka füstjét
nap felé szállni a szekérből.

Ó, mit nekem hogy a szemétből!
Isten szemében nincs szemét:
fürtödnek, melyből borod erjed,
ne hányjad el rohadt szemét:
attól édesebb lesz a bor.
Inkább gyönyörködve figyeljed,
hogy napban gyémánt lesz a por
s hallgasd a szemetes-zenét
amint utcádon csengve terjed.

Merceria

Mindig gálában, mindig új divatban
forog a drága hölgy a kirakatban.

Nincsen egy gombostűnyi hiba rajta:
fehér a foga és piros az ajka.

Szabályos arca mindig mosolyog,
mindig vidáman, egyformán forog.

Mindenfelé forog, jónevelésű:
sohasem esik ki hajából a fésű.

Tartása egyenes, fejet nem ingat
merev szemével sohasem kacsingat.

Körülcukrozza fénnyel őt a villany
s ő mosolya cukrával visszavillan.

Örök pompában úszik és csodálják
a kirakatot érte körülállják.

De bármi szép kivágott melle, karja
nem ér fel hozzá az óhajok alja.

Mert hol az angyal végződnék a nőben
ottan végződik ez a nő: csipőben.

Oly tiszta, mint egy angyal s oly tudatlan
de mindig szép ruhában, új divatban

forog a drága hölgy a kirakatban.

Októberi ájtatosság

Távozzál el Uram én tőlem. -- Jób könyve.

A kórus padján, honnan a rácson át
látni a templom sok kicsi villanyát
      mert az imát villany kiséri
            s új tüze régi Urunk dicséri:

a kórus padján egymagam ülök én,
mint egy kárvallott, elkeserült legény,
      bárány-e, bárány-e vagy farkas?
            Szól a litánia: lelkem, hallgass!

Uram, ki úr vagy száz seregek fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
      világokat vegyítesz, sujtasz,
            s lelket a lomha rögökben nyujtasz,

te, kit magasztal a zenit és nadir
a jármod édes és a csapásod ír:
      jármodba fogj be, csapj meg engem,
            mért nem örök diadalmad zengem?

Mért zengem a csúf, kór kicsinyek hadát,
a földi szégyent, béka-egércsatát,
      a halni születőknek éltét,
            únt bajok újszerű visszatértét?

Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra megy?
Pedig a soknál mennyire több az egy,
      az Egy, aki Valaki, mégis,
            akire hallgat a föld is, ég is.

Egész világunk mind csupa látomás,
folytatott álom, lassu lidércnyomás,
      de legcsodásabb látomásunk
            te vagy, Urunk, te vagy, égi másunk.

Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a tested lélek, hanem a lelked érc,
      érclelkeddel lelkünkre fekszel,
            századok ülnek el és növekszel.

Kórus padjáról, halld, sürü rácson át
küldöm tehozzád, Isten, ez új imát:
      hatalmas vagy földön és égen:
            adj, magad ellen, erőt énnékem!

» Tartalomjegyzék «


Béke és háború közt


Hadjárat a semmibe

Strófák egy képzelt költeményből.

1913

Ó, mind akit szerettem életemben
s ki lelkemet szeretni még merész,
figyeljen most, talán megérthet engem,
bár hangom szerte tárult mélybe vész,
mint egy örök sodor halásza zengem,
amiről még álmodni is nehéz,
ragadójába markolok kezemmel
s merni merem, amit más nézni sem mer.

Ó, lelkek teste, élő folytonosság,
mért folysz el? És te testek lelke, szám,
miért folyamodom hiába hozzád,
elmém hazája, régen únt hazám?
Mért osztanám mi nem való hogy osszák?
s a mondhatatlant mért reméli szám?
Jobb volna nyugton és szó nélkül élni,
csak élettel s szerelemmel beszélni.

De nem lehet. Már nekem ez az élet.
Már nekem ez a legjobb szerelem.
Az én egyetlen mezőm erre széled,
ez egy kapú van nyitva még nekem.
Ha ez bezárul, az már az itélet,
melyet fejemre mérend kedvesem,
kit annyian epedtek, örök asszony,
ki van, hogy ezreket dalig rikasson.

Ki van, hogy minden nemes őt imádja,
amikor mást már nincs imádnia.
Kinek vágyára a halálnak vágya
jöhet csupán: a Filozófia.
Szólj hát szerelmem, szólj halálnak bátyja,
élet öccse, csalódások fia,
szólj, énekeld az égi nőt, a drágát,
sirassad új szavakkal némaságát.

Mert néma ő s nem könnyezik soha
és így vesz tőlünk szót és könnyeket
s könnyre mosollyal, szóra mostoha
csönddel felelve csúfra hiteget.
És csöndje végtelen, mint mosolya.
Mosolya nem fogy, csöndje nem reked.
Csöndje mosolyog és mosolya hallgat,
mosollyal, csönddel, úgy mulat terajtad.

Glóbuson ül, mint hideg istenasszony,
ruhája köd, de sohasem mezítlen,
fagyával éget, hogy rabbá unasson
s titkolt testével álmodjék a hitlen.
S nincs is tán teste. S minden érte-vad szomj
a semmi hűs ablakát nyalja itt lenn,
míg fönn a Hölgy, testté hazudva lelkét
a fellegekből fon magának erkélyt.

S tán minden szellem titkon őt reméli,
érte feszűl a morc tudós szerelme
és végtelenül végtelenbe méri
kis méterét a véges emberelme,
de az eget s e Hölgyet el nem éri,
bár köveiből Bábel tornya kelne:
a Jákob-létra végtelenbe vesz
s a nagy éposznak vége sohse lesz.

És mégis éposz és mégis dicső
és mégis ezt az époszt írom én
egy új tudósról. Mégis, mégis ő,
akit hősömmé biztat a remény,
hogy vágyhatom még lenni én is: ő;
aki enyém és aki mégsem: én
vagy egy bús én, kit dőrén elvetéltem
s most lelkétől kisértetes a méhem.

Egy új tudósról fogok énekelni,
ki Budapesten majdan élni fog,
dicsőbb, mint hős koroknak fejedelmi
s minden dicsekvő poétán kifog,
aki meddő dalát hiába termi
s facér fülekbe céltalan nyifog
ah, hajdan hogy megejtett ily varázs is,
de most már látom, olyan, mint a hásis.

»Ki nem röpülhet, mikor ér tetőre?«
kérdeztem hajdan gyermek-ostobán, --
»Lassan vet óvatos szemet előre
földhöz ragadt nyomorult tudomány,
csigaként tapad hűvös szürke kőre
s az únalom nyálkája nyúl nyomán,
hitvány házát cipeli dőre súlyul --«,
de csigaképe most dicsőre újul.

Mert bárha nincs szivárványhídja, szárnya
s szarvval nem érhet úszó csillagot,
kis helyet jár, de biztosan bejárja,
hagyván jelül ragyogó szallagot,
hogy útja szűk bár, de valódi pálya,
mert hódít s nem hiába ballag ott,
míg Anteusként hullong a poéta
s ő sem röpül, csak ugrál. Mint a béka.

Édes a valóságban megfogózni
s vigyázva mérni életünk terét,
a korlátok közt nemesen kigyózni,
mint útjelzők közt, bízva, mindelébb.
Szabott pályánkból félre nem lopózni
s nem térni meg, mint kimenős cseléd,
kinek mámortól émelyg lomha teste,
únt konyhájába tér vasárnap este.

A korlátokban bízni, hogy vezetnek
s a végtelenben, hogy nagy öle cél,
hogy érdemes nyujtózni a kezednek,
ha tud szilárdan nyúlni, mint acél,
hogy nem mind egyek útjai eszednek
s nem a legbölcsebb élet a facér,
mert eszünk útján mozgunk okosok mi
s a valótlanban nem lehet mozogni.

Lássátok, a korlátokat dicsérem:
a korlát a legbiztosabb valóság.
Tövis tart ébren rózsaittas éjen,
lévén biztosabb való, mint a rózsák.
Szoros formából születik az érem,
formának zord acél kell, nem nyúlós zsák.
Élet s lélek szétomló pára volna,
hogyha nem lenne száz korlátja forma.

Az én hősöm e korlátok s e formák
tudósa méri majd szigoruan
a létünket folyató száz csatornát,
melyek között az örök ár suhan,
mely arra foly, hol leggyengébb a korlát
s legyőzve győz csak minden vályuban;
mindegy, honnan jön, és mindegy hová jut,
csak egyet fontos hogy nézzünk: a vályut.

Az én tudósom tudja ezt bizonnyal,
nem fog kergetni régi délibábot,
okosan megelégszik a viszonnyal,
amely az észnek jelzi a világot
s a valóság jeléül a haszonnal:
ezenkivül más lényegig ki látott?
ami remélhetetlen, nem reméli:
a viszonyt tudja, a lényeget éli.

És tudja, hogy okokból a világ
egy óriás lánc kettős végtelenje,
ahol minden szem szomszédjába vág
és nincs, aminek nincsen oka benne,
de kívüle keresni hiuság,
oklánc okát kérdezni balga lenne
s hogy tudnád szóba, jelbe, észbe venni
azt, amin kívül nincs se jel, se semmi?

És mégis olykor tudósunk körül,
mint csillagokkal, esténként a légür,
ez a nagy semmi vággyal színesül
s titkon az örök lánccal nem elégül,
minden unalma sejtelmekbe züll
s a néma Hölgy mosolyát érzi végül
és bár előtte semmi zárva nincsen
az ő eszének nem elég a Minden.

Képzeld el őt most enyhébb téli esten
a Dunaparton bolygani magában,
ezen az áldott ifju Budapesten
a jégtörés keserves évszakában,
mikor zord úntság lovagol a testen
s a lélek nem tud bízni csillagában,
de gyönyörködni tud még benne. (Drága
csillag az űrben: semmiség virága!)

A semmiség virága ez a föld is,
a semmiség virága e világ,
amely tövissel bármennyit gyötört is,
mégis virág szemednek. Bús virág!
Tán ér belőle lelkednek gyümölcs is,
mohó fogad keményen belerág,
de ha félig kiszoptad leve mézét,
megérzed rajta a semminek ízét.

Tudósunk künn az ég alatt bolyongva
érezze ott magát, a Semmi partján,
nézzen a földre, mint egy égi pontra,
úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján
s a tömegen, mely a földön zsibongva
az égben száll, tudatlan -- körbehajtván
e gömb, melyet száz erők sodra mozgat.
Röpül a föld -- s ők azt hiszik, nyugosznak.

Vagy sétálnak így, halkan, olvadáskor,
selyem suhog, peng a katona kardja.
Dombtól dudorgó, tornyos cifra háztól
csipkés az űr felé a Semmi partja.
A szél a habokat lenn, durva pásztor
nedves korbáccsal fütyörészve hajtja,
selyem suhog s a szürkefényü vaskard
érintésétől peng a hideg aszfalt.

Ó szürkeség! te a Fehér morajló
meghalkulása (s Feketének anyja)!
Ki eljössz, mikor haldoklik a gyarló
fény és a nap az éjszakát foganja.
Ó szálló szürke füst! ó ringva hajló
izmos Dunának szürke szép higanyja.
Ó szürke égen szürke alakok!
szürke szemekben szürke ablakok!

A lámpagyujtó lángos végü bottal
megsebzi ezt a messze szürkeséget
helyenkint, -- és a sebnek vére csobban
s Dunába hull -- tüzes vér, szemet éget,
remegve száll, vékonyka patakokban,
mintha vörös bort vízbe töltenének.
(Igy látom a világot este reggel,
szürke alapon vérpiros sebekkel.)

Ott fönn is már, ott fönn a közel ürben
gyulnak a semmi apró sebei
a csillagok s keringnek kényszerülten,
kiki egymást amerre cipeli
lángolva még, avagy már halni hülten
vagy viszkető kis élettel teli. --
Nem furcsa, hogy ha lelkem kibocsátom
elérem mindezt én -- a kicsiny átom?

Én viszkető kis élet-átom én?
nem furcsa, hogy e nagy világ belémszáll
érzékeimnek felvont zsilipén?
s elönti lelkem, mint valami vész-ár?
Elönti lelkem, s mi maradok én?
Úszó fácska, mely a világ vizén száll
ráhányva, törni, az örök sodorra,
mely önmagával itatva sodorja.

S tudósunk érzé összecsapni lelkén
ez únt sodornak őrölő hatalmát
s forogni a nagy űrnek néma telkén
csillagos szárnnyal Isten lassu malmát;
táncban az ingó habparipa nyergén
tengernek véli hágni percnyi halmát.
Ó tengertánc! hangos hab fényes halma!
de majd megőröl Isten lassu malma.

Parthoz sodor majd sorsunk sűrü sodra,
a sima semmi sziklapartja vár.
Nem, addig is, fürödve és forogva
mulatni legjobb benned táncos ár?
nézni mit hány agg vized ifju fodra,
mi úszik benne: csillag vagy madár,
vagy asszonytest, prémek közt dobogó
merül fel és tajtékként csillogó.

Tajtékként csillanó és úgy elomló
a dunamenti fényes utcasorban,
mely lenn patakzik merre az oromló
Gellért kis szirtje: a folyóra torpan,
prémmel is prémes tajtékhoz hasonló
muffal, boával az örök sodorban
és kacagással a habkacagáshoz
s mennyi mással hasonló mennyi máshoz!

Amiről annyi költők énekeltek
és annyian még énekelni fognak;
s a drága prém között a vér, a sejtek
keringnek, égnek, építik a habnak
bájos, múló formáit, régi rejtek
teremtésben áradnak és apadnak
száz testen át -- és tested szembe árad,
hab vagy a hab közt, minden nő a párod.

S a tudós tudja, hogy e nagy kanális
kicsiny csöve az ő teste is éppen
s a szent természet örök animális
ereje ered emberünk erében.
Nem legjobb elvegyülni, bármi vár is,
hullám hullámhoz dörzsölődve szépen?
vagy mint halacska dörzsölődni násszá --
hogyan lehetne halacska halásszá?

Hogyan lehetne, ó hogyan lehetne
halásza lenni az örök sodornak,
amelybe holtig el vagyunk temetve
s mely holtan a semmibe hány ki holnap
űrnél űrebb távolba? hogy lehetne,
kik parttalan medrében véle folynak
a nagy Folyás irányát észre venni,
ha ez a minden és a part a semmi?

Vagy legalább mi látjuk semminek
és az irány szó semmit sem jelent
és semmi értelme a semminek,
kimondjuk, mint a mindent s végtelent
s szavunkban tiltott hiú vágy remeg,
de ami tiltott, mindörökre szent
s reménytelen vágy a legszebb imádság
s szent hősök, kik merészen félve vágyják.

Igy írom én is a hősi versem hősen,
amelynek hőse egy és ezer-egy.
ki régi-gyengén s mindig új-erősen,
halni-születni testből testbe megy,
a végtelen végét nem éri ő sem
s az én mesém is végtelenbe megy,
hisz benne olyan dolgok vágya szólal,
miket nem mondhatsz véges számu szóval,

mert minden szó új korlátot teremt,
a gondolat testének szabva formát
s e korlátok közt kigyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új s új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen
korlátokból korlátlan végtelen.

» Tartalomjegyzék «


Nyugtalanság völgye


Előszó

Egyszerü megint a versem -- de mi ez a fáradt egyszerüség?
Nem fiatal madár szárnyverésének egyszerüsége, nem fiatal szív
dobogásának egyszerüsége már -- hanem bágyadtan primitív
mint öregek gyermekes mozdulata -- mert nincsen gyönyörüség

számomra már, csak a kevésben -- mert elborított a Sok,
rámszakadt hirtelen, mint elbűvölt várban titkos befolyás
zápora százfelől -- s megbénított az idegen varázs
hálója -- mert idegen nekem a gonosz városok

levegője amelyben élek, és mint gonosz erdőben farkasok
tünnek elém az arcok az utcán, és rémít az élet ezer zaja,
mint egy betegség -- mert minden zaj tályog és csúf nyavalya
a Csöndnek testén -- mind legalább, mely nemcsak egyforma mintát susog

s zenél bele a Csönd szövetébe -- mind legalább, mely nem annyira egy
a Csönddel, mint tücskök zaja őszi este -- mint záporok
verése nyugodt és lágy földeken -- vagy a hab ha zajog
tengerek messze síkjain -- szél ha zúg -- csillag ha megy

titkos zenével az égi pályán -- ó, ha lankatag énekemet
ilyen egyszerüségre hangolhatnám, hogy, ha egy drága barát
meghallgatná egy este, nem tudná, szavakat hall-e, vagy a saját
szívét dobogni, vagy a szférák zenéjét, vagy engemet.

Szekszárd, 1915 nyarán

A város, mint egy álmos eb,
hever domb alatt, sík felett
kis város: nagy falu
Korán fekvő, korán kelő:
fehér fal és piros tető
zöld fák és zöld zsalu.

Kockásan osztott a határ.
Álmosan nyúl a rónatáj.
Elült a jó madár:
csapdos a buksi bőregér,
az utcán nem zörög szekér,
sem szekér, sem batár.

Tegezben már a nap nyila.
Ébred a szél, az ég lila,
hajlik a búzaszál:
a légben óriási hold,
tüzes, de némán, mint a holt,
mint egy holt labda, száll.

*

Jaj, minden úgy mint hajdanán
s három kereszt a Bartinán
a régi sziluett.
Alkonyba boldogult vidék:
s kínt, sorsokat a szelid ég
nyugton magába vett.

Aggódva, sápadt kérdező,
állok az elborult mező
fölött, az ég alatt:
Kit elhagytam: szülőhelyem!
s ki jöttél mindenütt velem:
ég! küldj egy madarat!

A lila kékbe feketéll,
áll az Idő és máll a Tér,
kilencszáztizenöt --
(Igy csüggtem én a mély egen,
mint régi jósok dombhegyen,
a vén présház fölött.)

Szálló nap után

(...Szelídre szűri a nyár sugárát
      ez a délután
s langy fényfüggönnyel a házak vállát
      bevonja puhán...)
- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Ilyenkor, látod-e, húnyt lelkemre
      csókot nyom a nap,
és menni (gondolom) oly jó lenne,
      amerre a nap
csak menni (gondolom), egyre menni,
      napot nap után,
vonatra ugrani, nem pihenni,
      szálló nap után
suhanni, zöldszinü tenger lombok
      közt fulladozó
faluig szállani, minden gondot
      elhullatozó
lélekkel, túl a Dunára, messze,
      szálló nap után,
lombos faluig, hol lombba veszve
      nyíl egy kapu tán
elénk s azon át bejutunk egy házba
      hűs pitvaron át,
s ott lelne a lelkünk elkáprázva
      új túl-a-Dunát,
új túl-a-világot, új világot,
      fehér falu sok
mély, régi pamlagu hűs szobákat,
      hol védve susog
a függöny; így susog: "Én az ablak
      hű őre vagyok
és kitekinteni sohase hagylak,
      pillét se hagyok
ideszállni a külső zajból hozzád,
      mert vám vagyok én,
s e csöpp szoba messze csöndes ország
      a vágy fenekén:
majd okosan itten megbú lelked
      (szökött katona)
és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted,
      párnák vadona.
Künn zúghat azóta az őrült bóra,
      hányódhat a tó:
itt nézd, a hűs falon őr az óra,
      áll a mutató,
a percek ostoba gillotinja,
      s a perc fenekén,
hova nem hat a század szörnyű kínja,
      elrejtelek én,
én, függönnyös angyal, szárnyaimmal:
      ó, jer, te szegény,
jere fájó fejjel, fáradt ínnal,
      védőd leszek én,
s szelídre szűrve az ég sugárát
      (jere, szenvedő!)
oly hűn megőrzöm a lelked álmát,
      mint egy szemfedő!"

Éji út

Nincs lámpa a kocsinkban. Robogó, robogó, világtalan éjjel.
Az a prémes úr, Vajtán aki fölszállt, jól fésült uri szakállal,
egész úti gyertyakészletet vett elő, tartóval, kis tállal,
lassan bontotta újságlapját széllyel
annexiós kéjjel -- uszító lap volt, háborús vezércikk,
szinte láttam kezéről csöpögni a vért --
oly büszkén élvezte gyertyás fölényét, hogy az ember félt
maga bölcsét olvasni az ő fényénél -- inkább az utolsó élcig

tűrte hallani minden szavát az utasoknak, üzletről, háborúról,
tűrte rabon a lélek: mert nem volt menekvés -- a gyertyavilág
csak megszűkítette a mindenséget -- a puszta fák
kívül rekedtek -- hallottuk, hogy csikorogva surol
a kocsik kereke -- de ezenkívül semmise hatolt
ide kívülről -- csupán a kerék, a kerék zakatolt:
és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az ablak sárga ködét,
láttam derengeni hóban a messze sötét

téli mezőket -- míg egyszerre egy szemben robogó
vonat elcsap minden kilátást -- zökken -- megáll... mi is zökkenünk --
megállunk mi is. A prémes úr hirtelen elfújja pislogó
gyertyáját (kiszáll) -- és mi váratlan sötétbe hökkenünk.
Most jobban érezni a hideget. A kocsi nincs fűtve. Fázik a láb.
A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés messze.
Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják alább,
s kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló neszre,

gondolatok, hogy mik is vagyunk és hova is megyünk és mi vár reánk,
mi vár reánk otthon -- ó milyen furcsa is, hogy itt vagyunk, távol!
idegenek közt! -- és kedveseinket Isten tudja már, hol,
hol viszi és hova viszi a vonat, mely lökdösődve ráng
a téli mezőkön -- mily fagyos mezőkre rángatja és milyen
célok szerint -- kinek a céljai szerint -- mert rabok
vagyunk valamennyien -- ó, Istenem, ha valamennyien
együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást, szegény de nyugodt

házakba, kiki maga szeretteivel együvé ülhetne élni nyugodt
halálig mint jámbor állatok -- de ez nem volna talán
fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik gyertyájuk szokott
fényével szűkítik maguknak a világot, hogy semmi talány,
semmi sötétség ne maradjon, hogy ne lássák a téli mezőket
és ne gondoljanak arra, hogy mi van ott -- mi van messze a téli
mezőkön -- ó Istenem, ha még egyszer együvé ülhetnénk élni
kiki azokkal, akiket szeret s nem hagynók el soha őket!

Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban; de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényű, szürke, szépszínű szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, -- hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

A régi kert

I.

Szeretek itt olvasni, a kertben, a szőllőlugas alatt,
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a nap --
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.

Itt csak egyszerű virágok vannak: árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és rózsa, rózsa! -- A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és a barna lóher az ágyások körül.

Nem tudok én már dalolni cifra mértéken, rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan, szeliden
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.

II.

Talán örökké lehetne verselni rólad régi kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!

Gyerekkoromban a levelekbe szerettem harapni mint a csikó.
Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos zamattal leveles a dió.
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott volna délután heverni jó!
Ott volna valami szépmellű kisleányt ölelni jó!

Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka lassan ráfeküszik,
sűrű nyári este a forró légben fülledt illat úszik.
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:
»Te messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?«

III.

Ház, pince, istálló, félszer, körülötted régi kert.
Elül ami házunk, emeletes, de mégis fehérre meszelt
zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi, nádfödeles
(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki nyilazva les!)

Kert mögött az udvar, a régi félszer ott áll az udvaron
négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló, ócska lom.
A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég üres, törött az ablaka:
nagyapám virgonc lovai álltak a jászol előtt valaha.

Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt fecskék keringnek. Pincetorok,
hűsöng, nagy hordók, misztikusan, jó pénz, jó mámorok, kadarkaborok.
Szemközt nagy bálvány fakapu néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.
S künn a ház előtt évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.

Reggeli templom

Hadd építek most egy templomot.

Napkeletre nyúl a nagyhajó,
s ha az első napfény ráragyog,
jó.

Kívül fehér, mint a tisztaság;
belül tarka, mint a képzelet,
pedig rajta semmi cifraság --
gyermeklelkű épület!

A tornya.

Tornya egy, de büszke, szép torony
s mint a kukorékoló kokas,
tolja csőrét égbe hajnalon,
s hinti a sok hangot az.

S apró házak, mint a kis csibék --
s ébredez a kicsi nép.
A toronyból úgy tolong a hang,
mint a ducból reggel a galamb.

(Egy nagy majorság a kis falu,
s már csipogva nyüzsög a napon.) --
De én most a csöndes, hűs falú
templomot rakom.

A lecke.

Falát oszlopokkal emelem;
tűrjetek csak, jámbor oszlopok:
Ki a legtöbb terhet tűri lenn,
tartja leginkább a templomot.

Fenn tizenkét vén Apostolok
-- bő redők és szent, komoly szinek
hirdetik, hogy nem okos dolog
bűnben halni meg.

Térdepelni intenek kemény
stációk;
áll a szószék, magas lépcsején;
zengnek harsány prédikációk.

De a padsor ott köröskörül
lobogókkal szinte elröpül.
Drága zászló, máriás!
Drága ének, csengő, áriás!

Színek, hangok.

Mint a versem, e templom olyan:
int a lecke komolyan,
de mert minden színes-hangos itt,
ez a lecke nem busít.

Ó ezek a zengő, mély szinek!
Vörös lámpák vérzenek!
Szent szoborkák, bókos angyalok
dús fején az arany fölsajog.

Minden ablak tarka, szép üveg:
és ha reggel a pallón az Úr
napsugara jár, a szent ecset,
skárlát csöppen róla és azúr.

Ez a templom példázhatja még
az életet; mély értelme bús;
de ha nézed tarka, szép szinét,
örömökkel koszorúz.

Betetőzés.

Mélyén, ahol orgonája zeng,
a Szentlélek kék galambja leng.
(Ó Szentlélekisten, adj erőt,
segítsd meg a szegény verselőt!)

Közepén a mennyezet falát
kép borítja el:
feltámadás, mennybemenetel
zengi a Fiú diadalát.

Legmesszebb, az oltár szent csucsán
fellegek közt látható
őszfehéren ülve trónusán
Isten, a Mindenható.

S azt hiszem, hogy másról ne legyen
a Háromság neve után szó:
itt ha zárom jámbor énekem,
jó.

Korán ébredtem

Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a falon
fény ömlik egy kis vonalon.

Alálebegnek a fogasról
ruháim mint kisértetek.
kisértetei nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és magányos...

Reggel

Ottkünn a tavasznak napja ég.
Jaj, nem tudok én fölkelni még!
Lelkemben zsibbad a gyönge vágy
bús testemet marasztja az ágy.
Bénult akarásom csak kesereg!
ó, régi tavaszi reggelek!
Madárfütty, tervek, rebbenő szárny
friss kávé illata, templomárny
diákos friss ész, jó tanulás
nagy reggeli séta, elindulás
ó, versek, versek víg üteme;
ó, játszi munka szent öröme!
kedves várása, virágcsokor!
reggeli csókok, reggeli bor!

A tavasz fénye ma oly sivár.
Miért keljek föl újra? Mi vár?
Kocsizörgés jő az ablakon.
Lovak zaja rúgja homlokom --
szomszéd szobából korhol a sok
könyv, már amit sosem olvasok
beíratlan papirlevelek --
bénult akarásom csak kesereg:
Ó, fáradt, szomoru reggelek!

Mit álmodhattam? iszonyuat
hogy testem ily kimerült maradt.
És mit élhettem? rettenetet
hogy abból ily álom született
hogy szörnyű évek folyama-gyűrt
lelkemben ily sár torlasza gyűlt.

Köröttem fájó haza, beteg
nép -- de magam már nem szenvedek
csak fekszem az ágyon lankatag,
mint egy levágott szomoru tag.
Jöhetsz már, nap, tavasz! -- a halott
tag meg sem érezi a napot
csak férgei kelnek tőle ki --
ó, lelkem iszonyu férgei!

Csillagokig!

Ó, szomorú téli sötét, te szennyes fekete bársony!
Örülök annak a kis résnek a függönyömön,
mert rajta a végtelen Terek mélyébe látni,
csillagokig!

A szomszéd szobákból az Élet örök ritmusa, alvó
kedves életek lélekzése, -- ó, ti
meleg Erők titkos munkája, kik jöttök az Idő
fenéktelen mélyeiből!

Élet vagyok én is, meleg erő, -- gyűlöljön aki rossz!
Magyar korok mélyeiből, nagyapákon, apákon át
ideértem ahol kilátok a csillagokig,
csillagokig!

Gyűlöljön aki rossz! S szeressen a jó! Mert nem nézek
      én mást ezután
csak testvértüzek lobogását, nem hallok én mást ezután,
csak testvéréletek ritmusát tér meg idő
fenéktelen mélyeiből!

Aludj, barátom! s építsd erőidet a jövőnek!
Aludj, testvér! ó, bár mind testvérek, emberek, lelkek,
kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot,
törnénk föl csillagokig!

» Tartalomjegyzék «


Sziget és tenger


Örökkék ég a felhők mögött

(Vallomás helyett hitvallás.)

      Az első könyvem első oldalára a »soha-meg-nem-elégedés«
himnuszát írtam be... Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma is
elégedetlenül futok még; sokat szereztem, sokat el is dobtam; egy
vállrándítással; gesztusaim idegesek voltak és türelmetlenek; soha
le nem ültem egy pillanatra sem; gazdagságomban szegénynek éreztem
magamat és fáradtságomban nyughatatlannak; nem csak a könyvembe,
homlokomra is fel van írva a »soha-meg-nem-elégedés«. Futottam
hősen, szűnetelen, lélekzetlen; olykor szinte elbukni látszottam; s
hasonlítottam ahhoz a fához, melynek koronáját földig csapja a szél...
Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely elpusztíthatatlan
táplál valami kimeríthetetlen erővel? »A hit az élet ereje: az ember,
ha egyszer él, akkor valamiben hisz... Ha nem hinné, hogy valamiért
élnie kell, akkor nem élne...« Ezek a szavak, Tolsztoj szavai, járnak
az eszemben, s vizsgálom, mit hiszek? Ó, örökkék ég minden felhők
mögött; kiirthatatlan optimizmus!

      Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme,
mert »cél és értelem« emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk
szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban,
mert eszem el nem éri.

      S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak
a Valaminek, amit el nem ér... Építse életünket: s ahogy egy vers
jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész
mögött a gazda is!) -- akként legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen
iszonyokon ment át Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön most
már az Ész!

      Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek:
a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai...
Igaz: ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb
Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom: de a harc is
hozzátartozik, s az is, hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s
aszerint vezessen... Magunk is része vagyunk tán a vak erőknek:
de ezt bízzuk csak a vak erőkre...

      Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság
vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök, s tudom, hogy minden
rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész
halkan hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek,
hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a mult, az
ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék.

      Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem
dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy
szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt,
minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét,
a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt,
más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!

      Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a
hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon:
hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a
rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi,
magyarok! És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk
-- holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki,
hogy velünk is megtörténhessék.

      Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló,
egész világnak szóló katholikus igazságban! Másszóval: hiszek
igazságban, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi
szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán:
az én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most
szükséges.

      Hiszek a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon; abban,
ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt
is; de ez nem katholikus élet. A fal véd; de zár is. Én képeket akarok
látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...

      Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít
a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává
avat; l'art pour l'art ez és mégsem l'art pour l'art: mert éppen
az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy
nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg
semmit, se a l'art pour l'art-ot, sem a naturalizmust; de túlnő
mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes...

      Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy
újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes
a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának
folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié,
csak a magosabb lelkeké; mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a
munkában...

      Caleta ta cala. [görög betűk] Ami szép, az nehéz; az anyag
ellenáll, s az én lelkem csüggedései és indulatai Hiszem, hogy ez
a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés
a világhoz. Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.

      S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a
szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek
a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne,
magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a
hit teheti lehetségessé.

      Ember vagyok, s hiszek egy emberben. Nem is az emberben. Az ember
vakon botorkál; de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív
lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert!
Többet!

      S ha néha elfáradok, s az állatot és anyagot irígylem: ez nem
hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden... Derék
erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt
kinccsé lesz és örök haszonná.

Ideges esztendők

Emlékszem... A Szerelem jött, galambszeme volt,
halkan jött, mint a galamb, és halkan dalolt:
de a hangja oly meleg, véres-puha volt,
hogy lelkem könnyes forróságban fuldokolt.

S egyszerre a Félelem nagy lámpái kigyultak,
eltakarták az álmokat, eltakarták a Multat.
Szent zablák, kötelek nyúltak, lazultak, lehulltak:
de a forró kapcsok, s húskarok, összeszorultak.

Óh kedvesem, a szél elállt, a viharnak vége van:
ám a tenger egyre zúg még körülöttünk nyugtalan,
kapcsainkat megcibálja, ráncibálja bús-vadan.
Lelkünk nézi a sós vizet remegve, de szomjasan.

Józanság

Alszol mellettem. Repkedő szemed
kék madarát, két fürge madarát
kalitba csuktad.

Korholva nézem bolond lelkemet:
elhagy, és föl-le kémli vonalát
egy furcsa útnak.

Jer vissza, lelkem, nem való tehozzád
a bizonytalan ösvény messze hosszát
bódulva bolygani!

Elég volt járni, elég volt keresni,
két oldalt lándsás kapukon belesni,
záporral csorgani.

Száraz tetőnk alá ma behuzódva
az ablakon berémlő vert bozótba
új bajra ki ne szökj...

Lélek les ott künn lelket, mint a kobra,
s a gyűlölségek száz Medúza-szobra
mered a lomb között.

Óh, előrefutós meg visszatérős
lelkem, drága kis ebecském, be félős,
hogy nyomod ottveszik,

ha nem von vissza a szent vágy, a jó láz,
mint bölcs szimat, mint erős, ritka póráz,
az alvó kedvesig...

Bogárkák jó haláláért

Meghalt. Többet meg se moccant.
Összecsukta fényes szárnyát,
mint egy páncél szemfedőt,
mint egy haloványuló
zománcu kettős szekrényajtót,
melynek fénye érc, agát...

Két ujjam, mint két kis angyal,
jött el érte jobbrul-balrul,
koporsóba tette őt,
melynek falai magukba
itták rég-elgyúlt gyufáknak
maradozó kénszagát.

Ennyi volt csak könnyü pokla!
Az se zárta tán sokáig
foglyul a kis repkedőt.
Már a márciusi vizek
jöttek és a korhadt fán át
beszűrték az éjszakát.

Beszűrték az édes éjet
s boldog-meztelen maradva
a nagy Mindenség előtt
úgy cserélte csöpp husát
s a sáros földet, úgy cserélte
a világot és magát.

Kis testével, mely mig élt,
csak szállt és rángott ég és föld közt,
most a Végtelenbe nőtt
elvegyülve. S múlt a nyár
és telt az ősz, s a házak állán
tél eresztett jégszakállt.

S jött az új tavasz. S az évek
így suhantak. Én Istenkém,
ég és föld szövője, sződd
egybe minden bogárkádat,
engem is majd kedvesemmel
s szűrd reánk szent éjszakád!

Petőfi koszorúi

» Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága? «

Hol a szem, szemével farkasszemet nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
      az igazi arcát?
Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a szavak úgy lobognak,
      mint az olcsó gyertyák.

Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
      talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
      börtönből börtönbe.

Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond
messze az Övétől, mint sastól a vakond
      avagy gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal
      hozza koszoruit.

Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
      hideg temetőnek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet eszméinek ellensége rádob
      emlékére -- kőnek!

Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad!
Nem drótos füzérbe görbítve -- légy szabad
      virág szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa a magyar: »Kicsi az én szobám,
      kicsi, de nem börtön!«

Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
      az Ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug koszorúk láncait ne tűrje
      eleven emlékén!

Csövek, erek, terek

Bálint-klinika

Csövek,
csövek,
kórházi cellám falain,
hideg és meleg vezeték,
hideg, meleg, rideg csövek
erek,
erek,
erekkel folynak a falak,
erekkel eleven a ház,
eres nagy szürke szörnyeteg;
hideg,
meleg
folyik szét, árad és apad.
Hogy fojt a vattás levegő!
Hő gőzben hullámzik a ház,
piheg,
remeg,
lázas nagy szürke testüreg:
rengnek a falak, búg a lift,
élő sejt módján minden ágy
hideg,
meleg
vacogó lázakat cserél,
vacogó életet cserél
(az élet árad és apad)
(beteg)
(beteg)
cserél élőt és holtakat.
S az élő fullad és fogoly,
de a halott kimegy, kimegy,
mehet,
mehet,
szabad mezők közé, ahol
fölötte föld, alatta föld,
egészséges szép barna föld,
erek,
terek,
és minden sejtek szabadok
és a halott megéled ott,
míg itt az élő haldokol.

Télutó a Sédpataknál

I.

Muzsikál a napsugár ma s ragyogva tükröz a Séd:
olyan símán gyűri lejjebb vizei halk hüsét,
mint titkos mángorlóból gördülne selyem lepedő.
Kanyarg a mély szakadékban, s locsolja arany csepegő.

(Te se bujhatsz el a naptól, vízmosta vad szakadék:
zord lelkem is élvez és áld,
szabad ég! szabad ég!)

Patak! tudod-e: nemsokára itt lesz a tavaszi ár!
Jajgatni fogsz, ha vize benned medredet tépve leszáll
s csapkod, mint ostoros hóhér: bömbölni, zokogni fogsz!
Arany Séd! tudsz-e róla? oly nyugodtan ragyogsz...

II.

Beteg voltam soká, s ha láttam (üvegen át) a napot,
fagyos szememben drága méze megikrásodott.
Testem csupa fájdalom még, lelkem csupa félelmem:
mi lennék, édes, hogyha te nem lettél volna velem?

(Nem bujhat el ember a naptól, ki a földre született:
zord lelkem is élvez és áld,
szeretet! szeretet!)

Csupa remegés vagyok, mert a vad Nyomor ostorosan
jön már, s nyugalmam medrét megtépve rámzuhan:
ne remegj, maradj sima, lelkem! tükrözzön benned az ég:
óh nem lehet az rossz világ, amelyben ez a nap ég!

» Tartalomjegyzék «


Az istenek halnak, az ember él


Ekloga

Titiruszom, ki heversz terebélyes
bikkfa alatt,
nádsípodból eresztve szeszélyes
vers-fonalat
kötni, ezerszinü pántlika-módra,
vagy a futár
szél sarkára, vagy égi pilóta
gépe után
hogy maradozva röpüljön a géppel
messzi gigász
város iránt, lobogó díszként, mely
visszacikáz,
mint utasok bús vágya honukbeli
dombok drága
keble felé, ha röpülnek a bábeli
kőskatulyákba
kényszer-hajtva; de lelkük szépen
visszasuhan
ellenmondó röpte szelében: --
én okosan
lelkem küldöm el inkább és magam
itt maradok:
lelkem a messzi kövek vadonán vadan
elcsavarog,
táncol a táncokkal, lesi kártya
sors-ütemét,
naptalan utca redőibe mártja
macska-szemét, --
míg magam elnyujtózva nyugodtan
itt heverek;
homlokom árnyalják látatlan
bikk-levelek
s hó-szín nyájra vigyázva sugáros
napban uszom,
úgy dalolok fura dalt furulyádhoz,
Titiruszom!

Három angyal

Három, három, három, három, három angyal szállt felém.
Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a fény.
Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen,
mint egy könny szemből a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az elsőt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan a másikat,
hogy ne tudjon elröpülni? és az utolsót hova
rejtsem el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?
Óh jaj, késő! már az első hószin angyal csupa folt!
És a másik messzeszállott, aki olyan könnyű volt!
Harmadikat szégyenemre látja az egész világ,
mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.

Vasárnapi impresszió, autón

Barna sár-szökőkút feccsen, gépkocsink fordulva reccsen;
jobbfelől a Tisza habja lustán villan pillanatra;
úgy állnak partján a fűzek, mint hajuk-mosó vén szűzek:
meghajolva és kifűzve lógatják fürtjük a vízbe.
De billen a föld alúlunk s a falú felé gurúlunk.
Bús gyümölcsös lankad itt és egy kidőlt-bedőlt kerítés:
két galamb a kapu-íven gubbaszkodik primitíven;
lud-felhő zubban körültünk, barnán gágog vissza tülkünk;
ugatás és harang-foszlány fullad el zajunkban osztán.
Vége a litániának, kocsmánál gyűlnek a lányok.
Mi már a mezőt vágtatjuk, falut az estre hagyjuk:
lányokat, templomot, kocsmát, nénit és pipáló gazdát
fölvillanva, s tűnve, hullva, -- mintha nem is lettek volna.
Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e vagy ők élnek?

Halavány téli rajz

Milyen fehér csöndesség ez!
Messze házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.

Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván.

Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra, fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.

Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a hó?
Titkos lánc nyúl át a földön
összekötve aki jó.

» Tartalomjegyzék «


Versenyt az esztendőkkel


Mint a kutya silány házában ...

Mint a kutya silány házában,
legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rúgdalva, ruhátlan,
híven, remegve és bátran.

Magamra maradtam, magamra
és hangom mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott minden ablakomba.

Nagy almáriumaimban néha
szalagokat találok, léha
csecsebecsét. Fakó, únt, méla
régi divatok maradéka,
régi gazdagság bús hagyatéka.
S szólok: »Gyermekeim, ti hangok,
vegyetek föl néhány cafrangot,
néhány szalagot és sallangot!«
És fölvesznek néhány sallangot
gyermekeim, a megfakult hangok.

De abban is csak ügyetlenebbek,
félszegebbek és feszesebbek
-- mint kinőtt ruhában -- merevebbek
s koldus irígyeim nevetnek:
de a hangok csak jönnek, tolulnak,
semmivel sem törődnek, kibújnak,
s botlódva bár, újak és újak,
gáton, iszapon átnyomulnak,
s fulnak és túrnak és fúrnak,
míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.

S kérdem: »Mit jöttök egyre-másra,
fázva, fulva, fakulva, vásva,
hogy szégyeneteket mindenki lássa?
Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«
S felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«

Gondok kereplője

A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök be
        az égi flanellba:
az Isten a földet hóba és ködökbe
        puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
        amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bús tavaszt várják
        szabadon vagy kertben.

Milyen szép lehet most ottkünn a mezőkön
        elveszni nyomtalan;
bújdosni, mint aki maga van a földön,
        az Ürben maga van
s minden lépésénél mögötte, úgy tetszik,
        elsüllyed a parlag,
és a szomszéd falu semmivel se messzibb,
        mint a szomszéd csillag.

Ott még felröpülne különös madaram
        a fényködös égig.
Csak itt olyan alélt és mozdulattalan,
        hogy tán holtnak vélik.
Pedig él: egész nap csirreg a fülembe,
        dalt töredez halkan;
elkezdi, s elhagyja... dalainak selyme
        rongy az utcazajban.

Ó szegény madárhang! hogy leng száll és szakad
        minden kis szellőre!
s hogy riad, hogy némul, ha rákezdi a vad
        gondok kereplője!
Ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba,
        mint a poklosoknak,
hogy ezer arc közt is vakon, mint a bamba,
        s egyedül, bolyogjak?

Álmok kusza kertjeiből

Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacosan, ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, se kettő, magunkat is velevesztjük.

Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek,
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.

Dzsungel-idill

Jer ki, kedves, az esőtől minden újra friss.
Láttad, hogy kinyilt a másik georgina is?
Ne nevess! Csak pár szál virág tipeg körülünk:
de legalább mindeniknek külön örülünk.

Hajdan rengetegbe vágytam, legiónyi vén
góliát fa sürüjébe, kicsi Dávid én.
Érzéssel fújtam tanítóm csitri dallamát:
»Árnyas erdőben szeretnék élni nyáron át!«

De ma lásd, oly rémes erdő zaját hallgatom,
s ennen életem mögöttem olyan vak vadon!
Éjjel is magába húz egy ingó sűrüség,
hol az ijedt álom jár és zsombékokra lép.

Jer hát, jó itt csöpp kertünkben, mely ma újra friss!
Örülj, hogy kinyílt a »másik« georgina is.
Nékem ez a pár fa-alja époly dús világ,
mint a legnagyobb erdőség, »élni nyáron át«.

Fű között szemem ha lát egy pöttöm bogarat,
vele megy veszélyes útján, dzsungele alatt,
s tudja, mily tér egyik diófától másikig,
hol ezer csoda burjánzik, ezer rém lakik.

Sohsem ér a kert végébe. Elég messzeség
elérni a ránkborúló levelek közé,
amik olyan illatosak és keserüek,
mint e nyár, melyet alattuk élni jó veled.

Tavaszi szél

Tavasz van, vagy tavasz se még.
Ez a nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly:
szöveg nélkűli könnyü dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája szerelem,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.

Ez a friss nap se tudja még
hogy a földben zavart csinál
amely nem lesz se szelidebb,
se tisztább a tavalyinál;
sötét csirák kéjeiről
semmit se sejt; csak mosolyog
s édessen ömlik mint a must
mely bor lesz majd s égetni fog.

Égetni, részegíteni...
És úgy sugárzik ez a nap,
mint egy új eszme, csupa fény
míg nyájasan erőre kap.
Csupa fény, ígéret, jövő,
olyan mint egy szebb, új világ
tárt kapujának súgara,
mely felé úgy tolong a vágy,

mint fényszomjas gyerekcsapat,
vagy mint lesükből a sötét
csirák tolúlva fény felé
nyomják a vad fü késhegyét,
míg nemsokára proletár
zászlóit emeli a gyom,
mindent elöntve, mint király
csarnokát a forradalom,

ha elzengett az olvadás
vad ágyuharca, s a tömeg
győz; a virágok fölveszik
vérvörös jelvényeiket;
a jégparkett földulva rég,
a padló csupa sár, latyak...
Hol a szelíd és tiszta láng?
Tüzes diktátor lesz a nap.

Szentségtörőn s illetlenül
sáros csizmában egy paraszt
staféta futkos a nagy ég
kék templomívei alatt.
Csizmáját szárogatja és
hetykén fütyülve mond rekedt
szókkal tüsszögtetőn igaz
s félőssen betyár híreket.

Az Isten és ördög...

Az Isten és ördög két jó hivatalnok.
Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ,
mióta az Ember, e gyenge akarnok,
viszi mindkettőnek ürült hivatalát!
Mint a gyermek, épít és rombol is egyben.
Épít, hogy legyen mit rombolni. Felhőket
karmol házaival; majd fölibük szökken
és nagy diadallal lebombázza őket.

De talán úgy kell és már elvégeztetett.
Én már összeomlott városokat látok.
Vad paloták helyén csöndes romhegyeket,
s betonok gőgjéből törmelék sziklákat.
Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz
s messze tereket fed a vasak selejtje:
feledt célú gépek hullamezeje az,
ahol a rozsdának nyil virágoskertje.

A megmaradt ember kibúvik tornyából,
Gyilkos ülledékek foszlanak a völgyben.
Van-e még friss szellő eleven virágból?
Vannak-e ép csirák a mérgezett földben?
Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?
Lesz-e jámbor állat a gyilkos gép helyett?
S a megehült pásztor fogja-e, mint hajdan,
nézni még óriás óráját, az eget?

Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima óra,
magunk gyilkosává ítélt embereknek,
Vagy átallod sorsunk jegyezni, mióta
gonosz kis órákat gyártunk tehelyetted?
Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok
a fa alatt, mely pár aszu meggyet ad még,
s úgy érzem hogy ingád vagyok és himbálok...
Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!

» Tartalomjegyzék «


Újabb versek


Délszaki emlék

Olyan meztelen volt az ég
fényes köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy ünnepelte önmagát.

A kába tó fehéren izzott
s ugy hullt rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a gránátalmafák.

Guruló, tüskés gesztenyék
csiklandozták a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a tarajt,

hol az erdőtüzek kiégett
tarlói ujravörösödtek,
mint napvaditó lobogók
s most a nap egy végsőt rivalt

s egyszerre meghalt; s akkor oly
csönd lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön a bolyhos, puha sál,

vacogtak a bolyhok és rojtok;
ür hullt az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben meglapult a táj,

mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló bujdosók,

ha veszélyes tisztásra buknak...
Kezem kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part élén hol nincs bozót,

nincs fedezék... Előbb-utóbb
szembe kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
mig a társalgás elakadt.

Ideges, ijedt és pici
csillagok cincogtak az ürben
s egy reflektor hideg tüze
karmolta simán a tavat.

Mint régi társak, kikre már
a halál is duplán les, álltunk
az éjben mely oly hüvösen
tagadta forró nappalát,

a messze, forgó ég alatt,
melyre reggelig új lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa a sodrott világ.

Restség dicséreti

Örök feladatban élek,
mint a befogott diák.
Nem ismerek szabadságot,
csupán felszabadulást.
Mennyi munka, vád, igéret!
Multam foglya vagyok én.
Igy fonódik önnön únt
hálóiba aki vén.

Be jó volna szabad lenni,
ujra ifju és szabad,
kit e földön nem nyügöz még
se szerep, se feladat!
Nekem már csak ritka-ritkán
mosolyog egy pillanat,
bús diákként, lecke végén,
visszalopni magamat.

Szép szabadság, tarts soká,
ne tünj mindjárt semmibe!
Kezdhetnék most ami tetszik...
és nem kezdek semmibe.
Félek minden új munkától:
mind csak új rabságba ránt,
Gyülölöm az első lépést,
mely megköti az irányt.

Óh az átkozott első sor,
mely ha a papíron áll,
mint egy szigorú egyenlet,
mind a többit vonja már!
Amig tiszta, úgy irom
tele, ahogy akarom...
Csak a resté a valódi
gazdagság és hatalom!

Hófehér lap a jövendő,
teljes és határtalan
szabadság, mig nem mozdúlok.
Mért tegyek hát énmagam
talpam alá síneket?
szemeimre ellenzőt?
Mért veszítsem el egy útnyi
keskenyért a nagy mezőt?

Igy tesz tétlenné a tettvágy.
Ajkam annyiféle hang
ostromolja hogy már néma.
Szó, dal, alkotás, kaland
int felém, de basamód
nyúlok én el lankatag,
míg a világ fut s az évek
rekordokat ugranak.

Én már tavaly is itt ültem,
ahol az idén ülök.
Toll helyett egy szivart rágok
s feledem hogy vénülök.
Pedig jön-jön a sötétség,
a hegy árnya egyre nő
s szemem előtt mind szükebbre
zsugorodik a mező.

Ildikó

A messze kertutakon,
lépcsőkön, terraszokon,
a fűvek tengere közt
s küntebb, a zöld here közt,
sugaras domb oldalán
és fönn a cseresnyefán,
cseresnyefa tetejében,
homokja selyem ölében
vagy hintán, felleg előtt
meg-megpillantom őt
hol erre, hol arra,
minthogyha lepke volna
amilyen egyszerre annyi
virághoz hű tud lenni,
itt is meg ott is ott van,
el is száll, mégis ott van
mert mindig visszajő,
és éppenilyen ő:
mindenfele villog a
hajából a pántlika
vagy hátán a piros x
amit a köténye ir;
ez a csöpp domb, ez a kert
kacajával teli telt
mint zöld lugas, hacsak egy
pöttömke méh beleszáll,
zsongással mind tele már,
hogy még az a búsabb hegy,
hogy még az a némább táj
amit magamban hordok
én sohase boldog,
az is tele
lesz ővele
s ha behúnyom a szemem,
meglátom őt odabenn,
azon a néma hegyen,
a csüggesztő sötétben,
amint gond és gyülölet
sok mérges völgye felett
szálldos pirosan vagy kéken
hol erre, hol arra
minthogyha lepke volna,
mint azok a tarkaszin
lepkék odalenn a réten
ahol a kert tövében
egymásra hajlik a szélben
a zöld here s baltacim.

Esős nyár

I.

Mint egy ország levert forradalom után,
        oly csöndes ez a nap.
Vacognak a füvek, s az ágak fenn a fán
        gyáván bólintanak,
ha elleng köztük a halk inspektor, a szél...
        Az égből is csupán
szűken szűrődik át valami szürke fény
        az ónos cenzurán.

Micsoda nyár! Talán kezdődik már az ősz,
        Korán vénűl az év,
mint csüggedt férfi, kit korai gond redőz...
        A házeresz csövén
könny ül, s a kerti sok kisírt szemű virág
        úgy néz föl a csigás
fűből, mint akiket nem enyhít semmi más,
        csupán a zokogás.

Mit ér a zokogás? Ugyis meghal a nyár.
        Ugyis meghal az év.
Pár hétre még talán kijő a napsugár...
        Az is csak haladék.
A legvirágosabb ősz is a télbe visz...
        Szép lejtő is leránt...
Lesz még tavasz, de az más tavasz lesz, s nem is
        emlékezik miránk.

II.

Most ujra megered az eső, kopogó
        zajjal, s az ég olyan,
mint a félárbocra eresztett lobogó:
        úgy leng, alacsonyan.
A szél meg hangosabb s füvek és fák között
        parancsokat kiált.
Ők szótfogadnak, mint ijedt ujoncsereg:
        »jobbra át!« »Balra át!«

»Mily parancsuralom, milyen fegyelem ez,
        micsoda hadsereg,
amelyet a gonosz hadvezér egyenest
        a halálba vezet?«
-- kérdem, és minthacsak egyszerre magam is
        közöttük állanék,
amint hajlongnak és egyhelyben állva is
        mennek az ősz felé...

Éltem félszázadot, de már nem élek én.
        Léptem nem visz tovább.
Csak annyit mozdulok, amennyit hajt a szél:
        gyakorlom a halált
veszteg, száműzve, és várva itéletem,
        mint a sztoikusok,
a Császártól, kinek nyarából életem
        elejtve kicsuszott.

» Tartalomjegyzék «


Jónás könyve


Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Zsengék, kötetbe nem sorolt és hátrahagyott versek


[Én aki azelőtt...]

1.

Én aki azelőtt ifiú elmével
játsztam a modern ész komolyabb versével
s mihaszna tudástól nehezült elmével
henyéltem a napot; most közelebb hévvel
flirtöket éneklek, háborut és fegyvert,
hőst akit egy lányka pajkos szeme megvert
s szekeréhez láncolt szomoru kudarccal -
hogy férhet ily átok egy angyali arccal?
ilyen sima arccal, melynek üde rajza
iszonyubb és szebb mint az Achiles pajzsa,
vagy amely tündérfőt elejte Medúza?

Ó te magas sarku, hangos ajku múzsa,
ki a füstös bandát hevíted a bálon,
te ki láthatatlan ott ülsz a pedálon,
hol a fehér csontot verik gyűrüs ujjak:
hogyha te is lány vagy, s villant szemed félre,
tánc közbe ha rebbent ered fürge vére,
ha mondtad érzelgőn: "mily szép ma az égbolt!"
s kezet a kezeddel szorították forrón,
léptél titkon lábra, mely nem a tiéd volt
s megakadt már fürtöd pici tollkésollón:
engedd, sima dalt hogy dalodon tanuljak,
s mig a nyári flirtök daliáit zengem,
flirtölés muzsája, cserbe ne hagyj engem!

2.

Ó valósult álom, álmodott valóság
rózsaszin liljomok, liliomszin rózsák,
csiklándozó fürtök, véghetetlen flirtök,
akiket tán maga talált ki az ördög.
Ó te nyugodt harc és békételen béke,
mely egyre kezdődik s soha sincsen vége,
kéj nélküli kéj és komoly ízü játék,
te naptalan nap és árnyéktalan árnyék,
te szerelem-féle, de szerelem nélkül,
enyhe szenvedély mely ment a szenvedélytül,
bora szomjazónak, étele az éhnek:
nem ritka - de rád csak ritkán köszönt ének.

Bár sohse szemérmes, szereted a titkot,
lugasok homályán rejted magad itt-ott,
asztal alatt bujkálsz s hűs legyezők árnyán,
a szoros batáron ülsz a kocsipárnán,
emléked unalmas perceket is tarkit
s megérdekesíti a díványok sarkit.

Szeretlek örök vágy izgalma, sekély mély:
kéj nélküli kéj te kéjebb a kéjnél.
Szeretlek örök kéj mért is tagadnálak,
cél nélküli cél te, célul fogadnálak
mint rég Petronius, ez a kedves céda -
"Coitus voluptas brevis est et foeda"
(Ez a sor, diákul, csak uraknak való.)

Igaz gyönyörűség, te sohasem csaló,
szeretlek (amíg csak nincs komolyabb célod!)
Szivem egy tűvánkos, tűzdelje acélod.
Lelkemnek kalácsát cukorral és mákkal,
mezejét is hímezd csupa mákvirággal,
eleven foltokkal, selyem ripacsokkal,
rózsákat utánzó hullós pipacsoddal.

3.

Baba szól:
   Csak egy kis lány van a világon:
Én vagyok az. Mint a pintyőke az ágon,
mint a vad az erdőn, mint a hal a vizben,
surranok a táncban, ugrom a tenniszben
s hosszas telijét még nem érte le szoknyám.

Pesti leány vagyok, hiába tagadnám.
Úrileány vagyok, az apám nagyságos.
Intézetet jártam. Nem volt mulatságos.
De mitse búsulva cosinusok kárán,
mulattam a vegytan fiatal tanárán,
s most mint a csikó, ha kötelét elrágta,
szabadon ugrálok, mint a Fedák Sára.

Tanácsot ült otthon apám az anyámmal:
"Lehet e már bírni ezzel a leánnyal?
Egy csak az orvosság, küldeni vidékre:
séta neki, mozgás: fiatal a vére."
Na tehát itt volnék jó néni kezében
s amit otthon kezdtem, folytatom itt szépen
s hogyha bizony Pesten jártam iskolába, 
amit ott tanultam ne legyen hiába:
az élet számára tanul ám a jó lány,
óra között inkább, nem annyira órán.

Lány vagyok és pille, egy repülő virág.
Ó de gyönyörű egy világ ez a világ!
Okos isten volt az, aki kigondolta,
aki a szivembe ily vágyakat olta,
eleven selyemmé hajamat sodorta,
karomat, lábamat megesztergályolta.
Én, a legszebb téma, lehetek hát kevély:
leggyönyörűbb műfaj a szerelmes levél,
de a férfi gyáva és levele gyarló:
tükröm csak a pompás, szemtelen udvarló!

Ugye tisztelt urak, tudományom mennyi?
Nem is fogok én már többet prepa lenni,
hanem férjhez ugrom, ha törik ha szakad:
száz bolondom közül egy bolond csak akad.
S asszony leszek, asszony, hideg, okos asszony,
kinek cipejéből senki sem ihasson,
senki sem vágy vélem egyedül kupéra,
senki se mer engem meghíni szupéra,
s nem kerülök oda, hol a hir és pénz nő.

Istenem ó mért nem lehetek művésznő!

4.

Akiket elmondok s nem marad egy hija,
Baba udvarlói, egy menazséria.
Komoly úr az első, aki járásbiró
s hiszitek? termékeny képes-kártyaíró,
öregebb Babánál tiz-tizenöt évvel,
s valamennyi lány közt vele mulat hévvel.
Baba örül ennek, Baba ezen hízik,
Vele főleg henceg, benne kivált bízik,
s eltette magának télire férjmagnak,
menazsériához levelező tagnak.

Ha ez az úr medve, most meg jön a lajhár, 
a haja művészi, maga ügyvédbojtár,
lányok iránt blazirt, van hetyke közönnyel,
de Babával azért elmulat örömmel,
mert Baba pompás lány, Baba okos, ő szép,
ő gömbölyű hustömb, forró nevetőgép
s lehet ugy beszélni vele mint asszonnyal.

Ez a seregszámla untatna bizonnyal,
ha mind ideirnám Sanyit Palit Ernőt
Aladárt és Döncit, ki látta e delnőt
e talmi kis delnőt aki jött és győzött
s konyha nekül, tervet kitünően főzött!
Mert aki csak látja, mind rögtön imádja,
ő bárkihez édes, mindenki barátja,
s hallod azért, szólj csak róla akárhánnyal:
"De lehet mulatni ezzel a kislánnyal!"

De azért néhányat fessünk le, ha kezdtük.
Van komoly oroszlán, teve is van köztük,
ki galáns teherrel készörömest bajmog,
gyáva egér, hű eb, dús szellemű majmok.
Csacsi, komoly s fontos mint városi bugris,
csíkozott nadrágos, emberevő tigris,
de őt e vadaknak egyike se bántja
és van neki néhány jámbor elefántja,
aminőt nem bírt sem ama régi bárka,
sem a pesti Práter, sem a Lili párkja.

S majmaiból egyik, betanítva szépen,
milyeneket látni sok rokokó képen,
hordozni a sleppet mint valamely apród,
Baba majd "testvérül" szereti ez aprót.
Maturás Cherubim, pattog ügyes szótól,
sok üres órában lovagot is pótol.

Én magam vagyok itt hidegen szemlélő,
mint aki csak távol, álmaiban élő.
Bánom is én Babát s menazsériáját,
liba víg gigáját, szamarak iáját!
Társaim, a korok bölcseinek lelke,
könyvekbe, befőttként, üvegekbe, fejtve,
s telt drága likőrrel fejem ez a borkád,
mely e világénál jelesebb mámort ád
s tág birodalmamnak ki mérheti hosszát? -
Baba isten hozzád! Mi közöm tehozzád?

1905. okt.

[Szép kikelet, kelsz hát...]

Szép kikelet, kelsz hát, arcomba lehelsz hát,
újra, tavasz, onnan lelkembe lehelsz át,
lelkembe lehelsz, mely, úgy mint te, ezerszer
szúnnyad vala, s melyet táplálni te versz fel.
Táplálj is erőddel, sugaraddal, hőddel,
nyelni való, selymes, levegős szellőddel.
Légy te borom, búzám, légy te az én múzsám,
korai barkáddal fejem koszorúzván,
korai barkáddal, fiatal virággal,
nem komoly, örökzöld, virágtalan ággal

1906. márc.

Márciusi reggelen

Izzik az ablak
résin a napnak
üszke már
költi az álmost
és a szobám most
tűzben áll:
bútora máza
szikrafészek,
tavaszi láz, a-
merre nézek;
lángol az asztal
rőt az ágy
s kél a panaszdal:
gyúl a vágy:

"Haj, csupa börtön
s árny, mibe' töltöm
életem,
pedig a tágot
csak a világot
szeretem.
Itt a szobákban
nincsen élet, 
kívül a tágban 
szívem éled,
kívül a tágban 
új dalom,
bent a szobákban
únalom."

"Messze hazába,
Amerikába
szállnék én,
tengeri hantra
vízi kalandra -
járnék én:
metszve a szárnyam,
ajtóm zárván, 
tömlöcös árnyon
tengem árván
tengeri hantra
nem szállok
vízi kalandra
nem járok."

"Nap, ki koronkint
ablakomon kint
üszköt vetsz,
fénynyilad által,
vén nyilas, által-
tüzködhetsz:
Nyitni e zárnak
rézkilincsét,
törni ez árnyak
jégbilincsét,
tavaszi hónap,
nincsen hőd,
csalogató nap,
nincs erőd!"

Igy száll a panaszdal
szól a vágy,
de lángol az asztal
ég az ágy...

1906. márc.

Tavaszi zápor

Tavaszi zápor... bús barátom,
fáradt vagy és szomoru, látom:
tán sírhatnál - nevetek én!
No bizony, ilyen nagy legény!

Lásd másnak is volt baja szinte,
más is volt már szomoru, mint te,
és könnye, mint folyós parázs:
nem kellett a vigasztalás.

De víg szavak... tavaszi zápor...
kiragadták a mélaságból
s mint horgony, parthoz vert hajót,
örömbe vonták kis kacsók.

És hullt a, hullt a csók a bajszra,
mely félreállt csáléra, hajszra,
tavaszi zápor... hullt a csók:
öleltek a bársony kacsók.

1906. tavasz [?]

Ti modern lányok!

Figyelem, ti szépek, figyelem ti lányok,
rólatok az ének, örökuj talányok,
rólatok az ének, rólatok az álom,
szemeteknek vándormadarát vizsgálom
s nem unom színbontó tükörét csodálni.
Ti cipős tündérek, nevetés hárfái,
csókok örökforró telided kancsói,
fényes ikerlámpák eleven tartói -
ismerhet-e más ugy, ahogy én ismerlek,
hogy színigazsággal verselni is merlek?
Számolja a mérnök nap, hold utazását,
én szép szemeteknek csillagja futását
s álmotokat írom, ügyes álombontó,
jósolok időt, mint a jövendőmondó,
kaparok, mint ó bölcs, egyiptusi hártyán
s mint a cigányasszony, kiterítem kártyám.

Halljátok a szót hát: mosolyogtok, sírtok,
szavakat susogtok, leveleket írtok,
könyveket olvastok, zongorákat vertek,
főztök ugyan, süttök, habokat kevertek,
táncolva vigadtok, s járja az új boszton,
sápadtok a krétán, híztok a tejkoszton,
tűritek a fűzőt, mint katona a páncélt,
kenitek a krémet, hol valamely ránc ért,
kenitek a hajport s nem is épen hajra,
patikát használtok s nem is épen bajra,
játszotok is tűzzel, pirultok is szendén,
hajlongtok a jégen, kecsesen billentvén
sötét lugasoknak enyelegtek árnyán,
nem tudtok aludni puha selyempárnán,
s ha még ma Jenőhöz, holnap Elemérhez
dobogva lihegtek: csakis egyért - férjhez!

Nosza mint cigánynő hadd osztom a kártyám:
halljatok okos szót, hami áll e kártyán,
mert bárha a cél egy, százféle a módja,
madarásznak enyve, horgász pici drótja,
vivónak a tőr jó, vadásznak a háló,
csikásznak a csíkkas, sólymárnak a ráró:
új vadnak is új csel fog kelleni fogni:
egeret lehet csak masinával fogni.
Esik is nálatok válogatás bőven,
fegyverben és enyvben, hálóban és tőrben
a kacsónyomintás enyv, tőr a kacsintás,
háló a piciny fürt, mely szabadon hintáz.
De a választásban óvakodni tessék:
sokszor ügyet veszt a nagyon sok ügyesség,
sokszor ami egy helytt nyert, vesztene másutt
s csak azután látnád: jobb lett volna más út.
Hamit azért kivánsz, meg akarod kapni,
ajánlom a fegyvert emberire szabni.
Lám ez a lélektan, s drága a tandija
nem ám amit tanít a preparandia.

Mert egyazon bornak hatása is más-más:
ami egynek pezsgő, másnak csupa máslás.
Ami egyet csábít, mást éppen az űz el:
fogd az okost halkan, a fajankót tűzzel.
Más csalétket kíván büró komoly hőse,
mást a művészasztal bohém ismerőse,
mást az aszfalt terhe s falusi gavallér,
mást a letürt krágli, mást a magas gallér,
mást a tudós stréber, mást meg a sportedző,
mást a joggyakornok, mást meg az aljegyző.
Ennek egyéb nem kell, mint mutatós asszony,
annak, ki naponta eljár a piacon,
ez csak a pénzt nézi, az csak a szépséget,
ez a modern lelket, az magyar épséget,
ez ügyes gazdasszonyt, amaz ugyan telket:
ami egyet csábít, mást ugyanaz kerget.
Van akit egy jellel, van kit csakis csellel,
van akit megejthetsz kivágott kebellel.
Tűzbe tán ezt tüzes mozdulatid hozzák,
de amint már mondtam, jobb az óvatosság,
jobb heteket késni, mint rontani mindent:
vége teszen jóvá - ne feledd el - mindent
s minek egy a célja, ezer a fortélya,
nem is illik mindjárt lecsapni, mint héja.

De nem akarnám, hogy lenne szavam kemény:
hosszú talán máris ez a tanköltemény.
Hosszú aki unja, rövid aki érti,
mégis a folytatást nem lesz aki kérdi,
nem lesz aki kérdi, mi áll neki kártyán,
lesz aki megijed jóslataim tárgyán,
lesznek akik tovább szavamat már félik:
jobb az igazságot mondani csak félig.

1905. okt.

Az Olt partján

Mint a halász amott nyugton vigyázva vár
s ha moccan a horog, ha rezzen, kapja már:
kivetem lelkemet a szépség tengerén,
gyönyörűségeket halászok benne én.

*

Haris harsog, kakuk kattog, darázs zenél,
nagy jegenyék között lentet a lassú szél.

*

Fellegszerű hegyek, hegyszerű fellegek,
hol a köd testet ölt, a kő meg fellebeg,
s alig leírhatón, alig képzelhetőn
fátyolos napsugár szikrázik a tetőn.

Lenn, zöld partok között, folyik simán az Olt,
kanyargón és bohón, úgy mint száz éve folyt,
két hattyúóriás hintáz, két fellegárny
a sík folyón, melyet felgyújt a napsugár.

Igen! s most lángfolyón a hattyuk fürdenek
s hullatják tollukat, mint égő fürtöket,
hull az égő fehér, lángezüst színű toll
igen! s most lángfolyón lánghattyú haldokol.

1909. nyár eleje

Én is fa vagyok

A szelek istene lelket lehelt a fákba,
nézd mint vonaglanak kínjukban most a fák:
borzadó tagjaik' a szürke légbe mártva
sivítván tépdesik zord lombjuk torz haját.

Ó a fák élete! egy helybe kötve élni!
hiába vágyni föl! nyúlni a nap felé!
megunt gyökereken, miket nincs mód kitépni,
hiába nőni a szomszéd cserjék fölé!

És únott nedveket a régi földből színi,
vagy várni hév nyaron a bús menny záporát:
majd fájni a napon és mozdulni se bírni,
majd sírni szüntelen sok szeles éjen át.

Lenni tehetetlenül kényszerűen türelmes,
míg törzshöz dörzsöli hátát minden tinó,
megmász minden gyerek, megvág minden szerelmes,
fészket dob a suhanc, ágat harap a ló.

Vagy állni hegytetőn, egy szálban mint sudárfa,
melyet minden kerül, csak egy nem: a vihar,
túlélni mennykövet, korhadni szútól rágva;
ez a fa élete s mily hosszu, míg kihal.

1909

Istenek özvegye

Mint aki egy zordon,
    fantasztikus regényt él:
betegen szunnyadtál
    s száz év mulva ébredtél...

Óh szomjas borzadás,
    érthetetlen hatalmak!
Amíg te aludtál,
    isteneid meghaltak.

Ki jósolhatja meg,
    amit az Idő terem?
Más a nyelv, a szív,
    más talán a szerelem.

Nincs is tán szerelem
    - tömegek és masinák.
Párok helyett falkák vannak,
    nem is emberi világ.

Mégis a Regény fia
   büszke, remeg, kiváncsi,
mert ki másnak adatott
   százada holnapját látni

emberszemmel s ésszel
   századot századhoz mérve,
az Emberpálya ivét 
   több nyomig elkisérve,

évek ákombákját
  mohón betűzve, lesve
s egy magnyi cél vagy értelem
  csillanását repesve,

s bár riadt és félszeg,
  mégis kissé gőgösen
hordva a Mult titkát 
  az új nép közt idegen...

(Óh két kard, egy akol!
  védett, szabad életek!
Ezervirágu kert!
  ezerhangu koncertek!...)

Mint aki egy zordon
  fantasztikus regényt él:
iszonyút zuhantál,
  s nagy káoszban ébredtél.

Véres lábbal gázolsz
  az új idők gaza közt,
lépni is alig tudsz
  a sok fojtó inda közt.

De, mint szűz, új földre
  messze kertből jött kertész,
a veszélyes sürűbe
  szemed kandi gőggel néz.

Nincs itt virág, s ha van,
  elfojtva, lihegve küzd
maga se tudva tövét,
  s mit tehet a kertész, ha nem Isten?

De te látod, érzed
  burjánban is a nemes 
csirát, elfajzást, csökevényt,
  s mohón ámulsz: mivé lesz?

Talán kivedlik a gazból,
  s gazdagabban újra kiszökken,
önnön pór trágyáján
  megedzve és százszor szebben.

Szeretnél meghúzódni
  egy kis szabad helyen, távol:
boldog, ki egy csöpp virágot
  kiválaszt, megment, fölápol.

Vagy szeretnél lángot
  vetni már e rengetegbe,
mint megromlott mezőt
  javítják, fölégetve,

hogy elporlott erején
  új, szeplőtlen flóra teremjen. -
Az Űr főniksze e föld
  - s tán így tesz a kertész, ha Isten.

1927-1928 eleje

Ablaktalan ház

VERSES RIPORT

Ez az ablaktalan ház!
Jövendő ház! álomház!
Építik Ámerikában.
Húsz emelet! Harminc emelet!
Háztömb, házváros, ház-sziget!
S nem süt be soha a nap.

De egyforma, bölcs, bőved, kellemes fényt
szükség szerint és enyhén szűrve kap.
S újrendszerű fényforrások öntik
- pótolni az élő napot, a kintit - 
a violántúli sugarakat.

Száz és száz előnye van!
Soh'sincs benne léghuzam.
Építkezésnek is olcsó.
Puritán, nagy síku falormok
zárják ki a nedvet és kormot.
Ott künn az utca egyre halálosabb.
De bent alpesi lég a folyosókon
s tengeri pára, s mesterséges ózon
s hőt és hüvöst fokszámra mér a csap.

S minek is az utca már?
Egy ilyen tömb egész vár.
Megeszi a ház az utcát.
Liftek, lépcsők, alagsor.
És tömb a tömbbel összeforr,
ki se kell menni az ég alá.

A paraszt gyúrja ott künn még a földet
kenyérré - de mint megnőtt gyerek
anyja emlejéről leválik,
mi se csüggünk már az emlőn sokáig,
s vegykonyha táplál a rög helyett.

Fütyülünk a Földre, mint az Égre.

Földalatti vasutak
házból-házba siklanak:
ki se kell menni a házból.
Csillagot csak csöveken
fogunk nézni üvegen,
vakondokai az Űrnek.

Az egész Föld egy nagy ház lesz.

Ez az ablaktalan ház! óriás ház! csukott ház!
Csukott kocsi - mindegy a pálya.
S visz, mint betonpáncélos léghajó
s kormányozhatatlan Földgolyó
céltalan aeroplánja.

1928

Abból a kikötőből...

Abból a kikötőből, a tornácból, ahol
ifjúságomban az ifjúság madarai, lánykacagások
csapódtak a joviális fehérszin oszlopokhoz -
óh kövér nevető ház! akiből annyiszor
indultam szürke hajnalban; aludt még aranyos
Ilka néni; sápadt szinekkel, lengve intett búcsut a kert...

Kölcsön-kocsim előállt, kölcsön-bundám beült.
Küszöbről Miska bácsi küldött, korholt, kehült:
"Eredj ha nincs eszed már!" - S a csipős szürkeségben
mint égve felejtett lámpa, égtek még a makacs
lányszemek... Óh ha maradnék! De én már mentem, már mentem
át az alvó Szeremlén, szekcsői kompon át...

Balladásan János ostorral mutogatta a gólyát, a sast,
és hogy Kalocsa merre, vagy (mit tudom én!) Kakasd?
Duna még nyergeletlen, nem ült még rajta a hid.
Olykor jég közt, ladikkal, tudott csak átvinni a révész
s a különös álmok s remények titkos vontató-serege...
Mily más ez a vasút, hol ma kávém szürcsölöm!

S mily más bennem a lélek! utamban nincs öröm.
Nem uj remény vagy álom csábit már engemet,
csak emlékezetétől futok a réginek.
Mért is jöttem ide vissza? Tán hogy a szűk jelen,
mint mikor még jövő volt, ujra szép és nagy legyen:
de ahelyett a megnőtt mult lett kicsiny megint...

S a bús vonat velem mint uszó jégtábla ing
valami nagy jégzajlásban; házakat, életeket
torlódni láttam és tűnni mint a kisérteteket.
Hogy megtörpült a torony! milyen szűk lett a tér!
milyen roskadt a tornác! s a rég-látott lányszemek,
mint csillag, mely mogorva felhők között remeg,

öreg arcokból néztek... vagy elfeledt lámpafény,
lassan kialvó... Miska bácsit is láttam én
s karszékben Ilka nénit... sírtak és elhagytam őket
újra, mint idegen hajó két vén Robinzont egy puszta
szigeten, vagy mint a hajót, melyet már-már elnyel a tenger,
elhagyja valaki, az ingó jégtáblán tovauszva...

1930. ápr. vége körül

Ember a mezőn

A mezőn egy ember hever
és ez nem olyan víg mező
amilyen azelőtt szokott
lenni, és máshol, a mező:
mert itt füstöt evett a fü
úgyhogy a nyugvást kereső
még kormosabb lesz tőle, bár
ugyis ép elég kormos ő.

A mezőn egy ember hever;
de ez nem olyan víg legény
amilyet máskor visz vigabb
mezőkre melegebb idény,
mert ősz van és talán azért
hagyta el a várost szegény
hogy föllógassa élete
rongyát az első fa göcsén.

Ugy hever a sáros fü közt,
kormos fü közt, hogy látni, már
nem bánná, nőne rajta át
a fü, és ő is lenne sár
s gázolná a kormot bele
minden láb ami arra jár:
egy kissé több vagy kevesebb
a szennyből, mindegy volna már!

A mezőn egy ember hever...
Testvér, milyen jó lenne ma
melléd feküdni és veled
sírni, hogy minden ily csunya!
Óh bár fordulna ki a Föld,
alólunk, s mint a rossz anya,
lökne el, hogy vak életünk
az üres égbe hullana!

1932. ősz

Az előkelő tél

Olyan halk és hideg idő van,
halk és hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez, bár semmi szél...
Óh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő, gyönyörü Tél!

S a hó is itt lesz nemsokára
s minden egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s szivét.

Estefelé kitisztul néha,
a csillagok kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás fénye ránk sajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi csillagok.

1934. dec.

Ha nem vagy ellenállás...

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen
melyen színeket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.

Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.
Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!
Őrizzed árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.

Úgy élj, hogy a lelked is test legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.

Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére, mintha 
virág volnál a saját sírodon.

Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág alatt
üljön súlyosan és keményen.

1936. ápr. közepe előtt

Sarkutazás

Fürdök az óraketyegésben. Visz a sok
puha, pici
hullám, amely az egész világot viszi.

Ringók, simák, s Niagarák vizeinél
sodruk sűrübb.
Páncélhajó se tudhat úszni ellenük.

Lassan visznek. Csak alig változik a táj.
Így marad el
egyenként minden amit futni látni fáj.

Ház és bokor,
a nyájas föld mely otthonom volt s egy velem,
a semmiségbe siklik és már nincs sehol.

Gyér a vidám rét. Több már ami sivatag
és idegen...
Mert zordabb világrészbe ér be életem.

Hogyan öltözzem? S felszerelést mit vigyek?
Idegen ég
süvít elém. Fukar, kietlen és hideg.

A zöld jég s lila köd hona, hol a hazug
sarkfény lobog,
szelídebb, mint ahová menni én fogok.

Minden pici
hullám tovább hajt egy makacs pólus felé.
Míg utam befagy, s gyász-színem lesz a fehér.

Telek tele
holott nem vár fókabőr, eszkimó-verem...
Fagy, böjt, magány: se jó falat, se szerelem.

Jaj mi marad abból ami ma még enyém?
S mi lesz ami
még ott is éltet? Milyen silány sarki fény?

Hulló társak, elveszett expedíció...
Értem soha 
nem jön repülőposta vagy mentőhajó.

Óh boldog, boldog és háromszor boldog a
sarkutas! Ő reméli még, hogy visszatér:
de én soha.

Vad rémregény. Valószinütlen. Költemény.
Oly ostobán
zeng fülembe, mintha magam sem érteném.

1937. máj.

Indulás az öregkorba

Fürdök az óraketyegésben
az apró hullámok között
amelyek messze tájra visznek
honnan már vissza nem jövök.
Apró hullámok, ringatóak,
de sodruk örvénynél sürübb.
Páncélhajót is elragadnak,
senki sem úszhat ellenük.
Lassan visznek tovább, a parton
csak alig változik a táj.
Mégis elmarad bokor és ház,
hiába mondanám: "Megállj!"
A nyájas föld, mely otthonom volt
s azt hittem, szinte egy velem,
úgy elcsúszik a messzeségbe,
nem fogom többet látni sem.
Mindig kevesebb a vidám rét.
Minden kietlen és csunya.
Így érek egy zordabb világrész
idegen országaiba.
Óh hogy' öltözzem? mit pakoljak?
milyen fölszerelést vigyek?
Mint ki a sarkvidékre készül,
mely fukar, kemény és hideg,
hol csak a zöld jég és fehér köd
s a hazug északfény ragyog:
úgy kell készülnöm a nagy útra,
melyből megtérni nem fogok.

Minden piciny hullám tovább hajt
sivatag pólusom felé:
s lassan-lassan befagy a tenger
és gyász-szinem lesz a fehér.
Sűrűsödő magány, örök böjt,
fókabőr, eszkimó-verem...
Nincsen a szegény utazónak 
se jó falat, se szerelem.
Jaj mennyi kisérhet odáig
abból ami ma még enyém?
S mi fog még ott is hitegetni,
miféle silány sarki fény?
Tudom a sorsomat előre...
Kegyetlen expedíció!
Nincs, onnan ami visszahozzon,
repülő vagy mentőhajó.
Boldog, kit jég közt, sarki éjben
kétség s remény esélye vár.
Az én utamnak egy esélye
és biztos vége a halál.

1937. máj.

[Mi van veled ember?]

Mi van veled ember? Nincs már teveled 
sem apád, az Igazság, sem anyád, a Képzelet.

Belépsz az életbe, fejmeghajtón,
mint egy hivatalba, a párnás ajtón.

Nincs főnök itt, s mégis szigorú hivatal
szabja tenni mindenkinek azt amit nem akar.

Az Idő, goromba irodaszolga,
az üres lapokat elébe tolja.

Egymás után, s már készen, rubrikázva.
Előre tudod, hogy mit kell írni rája.

Alighogy kitöltötted, elkapja előled,
s úgy nézel utána az elröppenőnek,

mint aki valamit elfelejtett;
s titkon már bánni kezded,

mért nem húztad keresztül a buta rubrikákat,
vagy mért nem rajzoltál inkább valamit, madarat, virágot...

1932. máj. körül [?]

Tizenhárom párvers

1 Olyan rövid az élet! - Én bucsut
   mondok a nagy céloknak, és csak ugy

2 irogatok már, mint aki magában
   beszél buvában, egy üres szobában

3 semmitse bánva. Ha valaki hall,
   nem baj. S ha senkisem hall, az se baj.

4 Mivé ébredtem! Öregur vagyok,
   ki legyekkel csatázik és motyog,

5 tudja, hogy akármit mond, ugyse használ,
   és hogy amit mond, az nem is igaz már,

6 mivel az ember, mint az álló óra,
   csupán egyszer mond igazat naponta,

7 s már énfölöttem elvonul a nap...
   Ugy nézem, mint a távozó hadat

8 egy cserbenhagyott őr, aki magában
   ül rossz sátrában, idegen hazában,

9 s tünődöm: ki lát még, és ki szeret?...
   Engem az ellenség is elfeledt.

10 Öreg vagyok, de semmit el nem értem:
     vagyonom nincs, és érdemem nem érdem.

11 Nem is törődöm többet semmivel.
     Kezem gyerekes dolgokat mivel,

12 tudom, hogy nemsokára meghalok,
     mindegy, csak unt szokásból gajdolok

13 cél nélkül, s arra is bágyadt vagyok már
     hogy e verset kissé jobbnak faragnám:

 ...aki nem szeret, annak jó lesz így is,
 és aki szeret, annak jó lesz így is...

1937

Zsendül már a tavasz

Zsendül már a tavasz langy hegyek oldalán.
Pöttöm kis nefelejcs nyitja ijedt szemét.
              Halk fák gyönyörű gyöngéd
       ujja rajzol a színes ég

hártyájára bogas kínai titkokat.
Friss fürdő a világ, enyhe sugár legyez.
              Déltől harmatos estig 
       járhatsz könnyü kabátban és

olvashatsz a napon, kéjjel izelgetvén
olcsó hirlapodat s borzatag ámulván
              országok születésén,
       népek vészteli életén,

míg körötted a fák nőnek, a rügy buvik
a fű sarjad, a fűz sárgul, a mandula 
              habzik, mint a szökőkút,
       ejtve szirmai záporát

minden szélre. Be jó volna ma bolygni mint
hajdan bolygtam e bölcs otthoni tájakon
              hetykén, sorra köszöntve
       Sédet, Sárvizet és Siót.

1939. ápr. eleje

Ezerkilencszáznegyven

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
Egész világ, melyben kedvtellve utazám...
Meghitt otthon, ahol nyujtóztam szabadon...
Keménypados börtön és bujdosó-vadon...
    Észrevétlen voltál, mint a jó levegő,
majd égő fájdalom, mint a szoros cipő...
Homlokomon bélyeg... a nyakamon járom...
De mostan kősziklám vagy és erős váram.

Fölforrtak az idők, egy nagy had a világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját,
s amint büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy zivatarban.
     Mert csodálatos és hősi a te sorsod:
harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
s mikor körülötted tombol az egész föld,
te maradsz türelmes, mozdulatlan és bölcs.

Immár a népeket terelik mint nyájat,
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok lángolnak telhetetlen tűzben,
nemzetek halálát engedte az Isten.
     Te állsz vén bástyádon fürkészve, hallgatag.
Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed úgy száll szerte, mint a bibliai 
özönben a Noé csapzott galambjai.

Mire tart a végzet S mily sorsra szánt minket?
Micsoda jövőnek magvaivá rendelt?
Óh, ki tudja, milyen nehéz parancsokat
hordunk már zsebünkben titkos pecsét alatt!
     Várakozva állunk, mint ki némán, hosszan
áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan;
s ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták,
néz ránk a vén bástya, a nyűgös szabadság.

Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy strázsádon,
mert kell ma a bástya az omló világban,
s talán épen ez a te nehéz parancsod:
tartani keményen a kopott ős roncsot.
     Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi.
Átkoztad elégszer... kicsi volt magadnak...
S ma áldott, és tágabb, mint nagy birodalmak.

Mi minden voltál már nekem, édes hazám!
De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.
Most érzem, hogy nincs hely számomra kívüled
s mi börtönnek látszott, szabadság tornya lett.
     Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidölt sokáig ő sem él.

1939 vége

» Tartalomjegyzék «