Buddhizmus

    :: Tartalomjegyzék

Zen tanmesék és versek


1. rész: A bivaly keresése

(A tudatlan)

Húzd szét az illúzió indafüggönyét,
kezdd keresni a bivalyt a vadonban!
Keresd a folyóknál, keresd még és még,
keresd a hegyekben, távoli országokban.
Utad messze, egyre messzebb visz;
hogy nem találod meg - ezt soha ne hidd!
Erőd ha elfogy, lelked fárad, tested sajog,
a tücsök hangja adjon neked új elszántságot.


Álomország

Az iskolamester minden délután aludt egy keveset. A gyerekek megkérdezték tőle, miért teszi.
- Ilyenkor Álomországba megyek - hangzott a válasz -, hogy találkozzak a hajdani bölcsekkel. Konfucius is ezt cselekedte. Elaludt, átment Álomországba, elbeszélgetett a bölcsekkel, majd arnikor visszatért, vagyis felébredt, elmondta tanítványainak a hallottakat. Aki átjut Álomországba, bölcsen tér vissza onnan!
Egy nap nagyon meleg volt, a gyerekek közül néhányat elnyomott az álom. Amikor az iskolamester leszidta őket, így védekeztek:
- Álomországban jártunk, hogy találkozzunk a hajdani bölcsekkel, és hogy bölcsességet gyűjtsünk. Konfucius is ezt cselekedte ...
- Igazán? - dühöngött az iskolamester. - No, ha ott jártatok, akkor mondjátok el, mit hallottatok a bölcsektől!
A gyerekek hallgattak, de aztán előrelépett az egyik, s így szólt:
- A bölcsek megkérdezték tőlem, hallottam-e már Álomországról. Azt feleltem, hogy igen, az iskolamesterünktől, aki minden délután átjön ide. Megkérdezték az iskolamester nevét. Megmondtam nekik...
- És? - kérdezte az iskolamester. - Mit feleltek?
- Azt, hogy soha nem találkoztak ilyen nevű emberel!


Önuralom

Egy nap rettenetes földrengés rázta meg a zen-templomot. Az épület egyes részei leomlottak, a szerzetesek rémülten kuporogtak a földön. Amikor a földrengés elmúlt, megszólalt a mester:
- Most végre alkalmatok nyílt arra, hogy lássátok, hogyan viselkedik egy valódi zen-mester veszélyes helyzetben. A ti elméteket annyira megzavarta a félelem, hogy azt sem tudtátok, hol vagytok. Úgy megijedtetek, hogy nem tudtátok volna megkülönböztetni a feketét a fehértől, az éjszakát a nappaltól. Ezzel szemben én, mivel valódi zen-mester vagyok, megőriztem a nyugalmamat, kisétáltam a konyhába, és megittam a vizet, ami abban a cserépkorsóban volt. Csak ennyit tettem.
Az egyik tanítvány erre hangosan felnevetetett.
- Miért nevetsz? - kérdezte a mester bosszúsan.
- Abban a cserépkorsóban szójaolaj volt...


Párbeszéd

A zen-mesterek arra oktatják tanítványaikat, hogy mindig bölcsen fejezzék ki magukat.
Volt két zen iskola, mindegyikhez tartozott egy fiatal gyermek. Egyik reggel a két gyermek összetalálkozott az utcán.
- Hová mész? - kérdezte az egyik.
- Amerre a lábam visz - felelte a másik.
Az első gyermek erre nem tudott mit mondani, ezért felkereste a mesterét, és elmondta, mi történt.
- Ha legközelebb találkoztok és ezt mondja az a fiú - mondta a mester -, kérdezd meg tőle, hová menne, ha nem lenne lába.
Másnap a két fiú ismét összetalálkozott.
- Hová mész? - kérdezte az első.
- Amerre a szél fúj.
Az első gyermek erre nem tudott mit mondani, ezért felkereste a mesterét, és ismét elmondta, mi történt.
- Ha legközelebb találkoztok és ezt mondja az a fiú - felelte a mester -, kérdezd meg tőle, hová menne, ha nem fújna a szél.
Harmadnap ismét összetalálkoztak a fiúk.
- Hová mész? - kérdezte az első.
- A piacra, zöldségért.
Az első gyermek hallgatott, és ismét felkereste a mesterét, megint elmondta mi történt. A mester ekkor rákiáltott:
- Ej, ostoba! Sosem fogod megérteni a Zent!


Róka és nyúl

A tanítvány odaállt a mester elé:
- Mikor leszek megvilágosodott?
A mester kivitte a mezöre az ifjút, ahol rámutatott egy rókára, amely egy nyulat üldözött.
- Látod? Te vagy a róka.
A tanítvány meglepődött.
- Miért, mester?
- Mert a nyúl az életéért fut, a róka meg csak az ebédjéért. Akkor leszel megvilágosodott, ha olyanná válsz, mint a nyúl.


Hegytetőn

A mester egy nap így szólt a tanítványaihoz:
- Gyertek, felmegyünk a hegyre!
El is indultak. Ködös reggel volt, hallani lehetett a fűszálakról lehulló harmatcseppek koppanását, a levegőben érződött a nedves növények illata. A kis csapat feljebb, egyre feljebb jutott, s a hegyoldal mind meredekebbé változott.
A mester és tanítványai végül felértek a csúcsra. A köd még nem oszlott szét, az alacsonyan lógó felhők eltakarták a távoli hegyeket.
- Miért jöttünk fel, mester? - kérdezték a tanítványok. - Nincs itt semmi látnivaló!
- Éppen azért. A semmit akartuk megnézni.


Dudor

- Mester, mi a különbség a tanítványaid, és a hétköznapi emberek között?
- A majom nem látja a saját homlokán lévő dudort - felelte a zen-mester, majd válaszképpen fejbe csapta a kérdezőt a botjával. - Te most legalább érzed.


A láda

A földműves megöregedett, már nem bírt dolgozni, egész álló nap csak a háza előtt üldögélt. A fia időnként ránézett.
- Nincs már semmi haszna - mormolta maga elé. - Semmit sem csinál!
Egy nap úgy feldühödött ezen, hogy készített egy faládát, és ráparancsolt az apjára, hogy másszon bele. Az öreg szó nélkül engedelmeskedett. A fiú rátette a ládára a fedelet, majd elhúzta egy magas sziklához. Ahogy felért, halk kopogtatást hallott a ládából. Felnyitotta.
- Tudom - szólt az apja -, hogy le akarsz vetni erről a magas szikláról. .. Elfogadsz még egy utolsó tanácsot?
- Beszélj! - mordult rá a fia.
- Kiszállok ebből a ládából, e nélkül lökj le.
- Ugyan miért? - kérdezte a fiú.
- Szép láda - válaszolta az öreg -, jó láda.
A gyerekeid is hasznát fogják venni.


Tíz év, húsz év

A fiatal harcos odaállt a kardforgatásban is járatos zen-mester elé.
- Mester, fogadj a tanítványaid közé! Nagy harcos, és a Zen értője akarok lenni. Bármit megteszek, csak annyit árulj el, meddig fog tartani az okításom.
- Tíz évig - hangzott a válasz.
- Tíz évig? - hökkent meg a fiatal harcos. - Ez túl sok. Mester, meddig fog tartani az okításom akkor, ha naponta tizenkét órán át dolgozom?
- Húsz évig.


Az irigy kőfaragó

Élt egyszer egy kőfaragó, aki nem volt elégedett se magávat se a sorsával. Egy nap elhaladt a tehetős kereskedő háza előtt. Belesett a nyitott kapun, és drága holmikat, jómódú, tekintélyes vendégeket látott az udvaron. Ó, milyen nagy gazdagsága lehet ennek a kereskedőnek! - gondolta, s feltámadt benne az irigység. Azt kívánta, bárcsak a kereskedő helyében lehetne.
Valami csoda történhetett, mert a következő pillanatban a kereskedő helyén találta magát, a drága holmik között, a nagy gazdagságban. Elképesztően gazdag volt, de azt kellett látnia, hogy a nála szegényebbek (s ezek sokan voltak) irigylik és gyűlölik.
Nem sokkal később egy magas rangú hivatalnok érkezett a házhoz. Olyan magas volt ennek a hivatalnoknak a rangja, hogy mindenki, még a leggazdagabbak is mélyen meghajoltak előtte. Ó, milyen nagy hatalma lehet ennek a hivatalnoknak! - gondolta a kőfaragó, s feltámadt benne az irigység. Azt kívánta, bárcsak a hivatalnok helyében lehetne.
Valami csoda történhetett, mert a következő pillanatban a hivatalnok helyén találta magát. Az emberek mélyen meghajoltak előtte. Elképesztően nagy hatalma volt, de azt kellett látnia, hogy mások irigylik és gyűlölik emiatt.
A nap erősen tűzött; a kőfaragó-hivatalnoknak melege lett a gyaloghintóban. Izzadni kezdett, s ahogy felnézett a napra, ezt gondolta: Ó, milyen erős a nap! Feltámadt benne az irigység, és azt kívánta, bárcsak a nap helyében lehetne.
A csoda megismétlődött: a kőfaragó a nap helyén találta magát. Elszántan szórta sugarait, de azt kellett látnia, hogy a földeken, a műhelyekben dolgozó, verítékező emberek mind átkozzák őt. Hirtelen egy hatalmas, fekete felhő jelent meg előtte, s elnyelte a sugarait. Ó, milyen óriási ez a fekete felhő! - gondolta a kőfaragó, s azt kívánta, bárcsak a felhő helyében lehetne.
A csoda megismétlődött: a kőfaragó a viharfelhő helyén találta magát. De ezzel sem érte be: megirigyelte a felhőt kergető szelet, s széllé változott; megirigyelte a szélnek is ellenálló sziklát, s kőszirtté változott. Ahogy ott állt, kőszirt-testben, valami kopácsolást hallott, s azt érezte, hogy lassan-lassan megváltozik az alakja. Vajon ki lehet erősebb a kősziklánál? - töprengett. Lenézett, és szirtlábai előtt megpillantott egy szegény, rongyos kőfaragót.


A kard mestere

Egyszer egy Matadzsuró nevezetű ifjú kereste fel a kardforgatás híres mesterét, Banzót.
- Szeretném, ha tanítanál, ha beavatnál a kardforgatás művészetébe. Mondd, ha keményen dolgozom, mennyi idő alatt lehetek mester? Mennyit kell tanulnom, hogy annyit tudjak, mint most te?
- Életed végéig - hangzott a válasz.
- Annyi időm nincs erre - mondta Matadzsuró. - Bármire képes vagyok, bármilyen megpróbáltatást elszenvedek. Ha minden parancsodat végrehajtom, habozás nélkül, menynyi ideig tart a dolog?
- Talán tíz évig.
- Az apám már nagyon öreg, hamarosan gondját kell viselnem. Mennyi ideig fog tartani a tanításom, ha még keményebben dolgozom, ha tényleg minden erőmet beleadom a feladatok végrehajtásába?
- Talán harminc évig - felelte Banzó.
- Ez meg hogy lehet? - hökkent meg az ifjú.
- Az előbb azt mondtad, tíz évig tart majd, most meg azt mondod, harminc évig? Én tényleg bármit megteszek azért, hogy a lehető legrövidebb időn belül a kard mestere legyek!
- Ebben az esetben legalább hetven évig velem kell maradnod. Aki ennyire siet, mint te, az ritkán tanul gyorsan.


Favágó szerzetesek

Egy vándor az erdő szélén szerzetesekkel találkozott, akik fát vágtak. Megkérdezte tőlük:
- Mit csináltok?
- Fát vágunk - felelte az egyik szerzetes.
- Várjatok, csatlakozom hozzátok! - mondta a vándor. - Nekem is fát kell vágnom, ha tüzet akarok gyújtani.
- Hozzánk nem csatlakozhatsz, mert mi nem úgy vágjuk a fát, mint te.
- Nem értem - csóválta a fejét a vándor. A favágás, az csak favágás, nem igaz?
- Nem egészen. Amikor mi fát vágunk, akkor fát vágunk, és nem az a tűz jár a fejünkben, amit majd rakni fogunk. Amikor mi fát vágunk, akkor csak fát vágunk.
- És mit csináltok akkor, ha már kivágtátok a fákat?
A szerzetes elmosolyodott.
- Amikor tüzet rakunk, akkor tüzet rakunk, és még nem gondolunk a melegre, amit a lángok adni fognak.


A Majomkirály

Volt egyszer egy királyság az erdő mélyén, amelyben a majmok voltak az urak. A királyuk egy nagy, erős, de kedves és bölcs majom volt. Egy nap a Majomkirály az erdőben sétálgatott, és az egyik folyó mellett felfedezett egy mangó ligetet, a folyó túlsó partján pedig az emberek egyik városát látta. Megparancsolta a majmoknak, szedjék le a fákról a gyümölcsöt, mert különben nagy baj lesz. A majmok nem értették meg királyuk szándékát, de engedelmeskedtek neki. Leszedték a mangót, csak egyetlen fán hagyták rajta a gyümölcsöt.
Egy nap ezen a fán megértek a gyümölcsök, és belepottyantak a folyóba, amelynek túlsó partján éppen az emberek királya fürdőzött. Az Emberkirály meglátta az egyik mangót, és megkérdezte a miniszterét, hogy mi az.
- Mangó - hangzott a válasz. - Egy pompás ízű gyümölcs.
A király kihalásztatta a mangót, apró szeletekre vágatta, és a szeleteket odaadta a minisztereinek. Miután kiderült, hogy a gyümölcs nem mérgező, ő maga is evett egy szeletet. Nagyon ízlett neki, olyannyira, hogy többet kívánt.
Másnap az Emberkirály a csapatai élén átkelt a folyón; gyümölcsöt keresett. Rengeteg mangófát talált, és rengeteg majmot. Nem akart osztozni a majmokkal a gyümölcsön, azért elrendelte a támadást. Iszonyatos mészárlás következett.
A Majomkirály megkapta a rettenetes hírt.
- Mégis elérkezett a nap - jegyezte meg.
Az Emberkirály csapatai eközben az erdő szélére űzték a majmokat. Az erdő szélén egy mély, de keskeny szakadék húzódott. A szakadék túlsó oldalán egy biztonságos bambuszerdő volt. A Majomkirály látta, alattvalói megmenekülnének, ha sikerülne átjutniuk a túlsó oldalra. Gyorsan meghozta a döntést. Felállt a szakadék innenső peremére, előredőlt, és megragadta a túlsó oldalon lévő sziklát. Teste így hidat képezett a szakadék fölött - olyan hidat, amelyen átvonulhattak a majmok.
A Majomkirály rettentő fájdalmakat állt ki, de tűrte. A majmok a testén taposva átjutottak a biztonságos oldalra. Az Emberkirály végignézte a jelenetet, és parancsot adott a katonáinak, kíméljék meg a Majomkirály életét.
Az emberek visszahúzták az innenső oldalra a Majomkirály sebzett testét. Az Emberkirály odaállt a Majomkirály fölé.
- Te vagy a majmok királya - mondta az Emberkirály. - Miért áldoztad fel magad értük?
S a Majomkirály így válaszolt:
- Azért, mert én vagyok a majmok királya. Sóhajtott egyet, és meghalt.
Az Emberkirály elgondolkozott ezen, és anynyira megérintette a dolog, hogy attól a naptól fogva jó király lett. Szigorú parancsba adta, hogy a bambuszerdőben élő majmokat senki sem bánthatja.


Buddha csónakja

Négy vándor egy folyóhoz ért, ami olyan széles és mély volt, hogy nem lehetett átgázolni rajta. De semmi baj, gondolták a vándorok, mert megpillantották a partra húzott csónakokat. Beugrottak az egyik csónakba, és áteveztek a túlsó partra. Ott aztán a vállukra vették a csónakot, és úgy mentek tovább.
Egy sivatagba értek, és jókora távolságot megtettek. Már vagy hat napja mentek, amikor egy oázishoz érkeztek. Az oázis lakói éppen vacsorát főztek a tüzek felett. Egy ötéves kisfiú lépett a vándorokhoz, és megkérdezte tőlük:
- Miért cipelitek magatokkal ezt a csónakot?
- Mert segített átjutnunk a nagy folyón.
- De az akkor volt, most pedig most van - mondta a fiúcska. - Errefelé nincsenek folyók, itt csak sivatag van.
- Azt sosem lehet tudni - mondták a vándorok.
- De én tudom! - mondta a fiúcska. - Itt nincsenek folyók, a csónakotok már megtette, amit megtehetett, ezen a vidéken nem segíthet rajtatok. Miért nem szabadultok meg tőle?
- Pszt! - mondta a legidősebb vándor. - Eredj inkább aludni!





2. rész: A lábnyomok felfedezése

("Van valami...")

A folyónál, a fák között - mindenütt lábnyomok!
Hegyek, völgyek, patakok, erdő, sűrű bozót -
Találtál valamit, s érzed, valami van ott.
Vagy talán képzeleted űz belőled csúfot?
Mélyedések a homokban, a puha földön,
valami járt itt, valami téged megelőzött.
Felfelé vezet a nyomsor, fel a hegyekbe -
felfelé vezet a nyomsor, talán a mennyekbe?


A sógun döntése

A sógun nem tudta eldönteni, hogy Daigu, vagy Gudó iskolája számára adományozzon egy új épületet. A két mester eléje állt.
Gudó így szólt a sógunhoz:
- Természettől fogva bölcs vagy, nagyuram, elég rád néznem, és bizton megállapíthatom: születésed óta képes vagy a Zen tanításainak befogadására.
- Ostobaság! - mordult fel Daigu. - Lehet, hogy sógun, lehet, hogy ért a hadtudományokhoz, de a Zenről fogalma sincs!
A sógun elgondolkodott, és Daigu számára építtetett iskolát. Amikor már állt az épület, ő is beállt a mester tanítványai közé.


Az üresség megragadása

- Meg tudod ragadni az Ürességet? - kérdezte a mester.
- Megpróbálom - felelte a tanítvány, és belemarkolt a levegőbe.
- Nem jó! Semmit sem fogtál meg!
- Kérlek, mester, mutasd meg, hogy kell csinálni!
A mester megfogta a tanítvány orrát, és csavart rajta egyet.
- Ez fáj! - kiáltott fel a tanítvány.
- Így lehet megragadni az Ürességet!


Én és te

- Mi a helyes ösvény? - kérdezte a szerzetes a mesterétől.
- A szemed előtt van - hangzott a válasz.
- Akkor miért nem látom?
- Mert magaddal vagy elfoglalva.
- Mi a helyzet veled? Te látod?
- Amíg létezik számodra az, hogy "én", meg "te", nem veheted észre - mondta a mester.
- És ha már nem fog létezni a számomra "én" meg" te", akkor végre meglátom a helyes ösvényt?
- Amikor már nem fog létezni a számodra az "én" meg a "te", ki lesz az, aki látni akarja az ösvényt?


Az ösvény

A hegyen élő remetétől egyszer megkérdezte az egyik szerzetes:
- Hol a helyes ösvény?
- Milyen szép ez a hegy! - mondta a remete válaszként.
- Nem a hegyről kérdeztelek, hanem az ösvényről!
- Amíg nem látod a hegyet, addig nem találhatsz rá a helyes ösvényre - felelte a remete.


Indulatos természet

Az egyik tanítvány odalépett Bankei mesterhez.
- Mester, képtelen vagyok uralkodni az indulataimon. Hogyan változtathatnék ezen?
- Érdekes kérdés... Lássuk, miket szoktál csinálni?
A tanítvány meglepődött.
- Most nem tudom bemutatni, mester.
- És mikor tudnád?
- Fogalmam sincs, mester. Az indulat váratlanul, bejelentés nélkül önti el az agyamat.
- Ezek szerint nem ez a valódi természeted. Márpedig ha tényleg az, akkor bármikor meg tudod mutatni. Amikor megszülettél, nem voltál ilyen. Nem is a szüleid tettek ilyenné. Gondold ezt át!


Remekmű

A kalligráfus mester ráfestett néhány jelet egy darab papírra. Az egyik ügyes tanítványa érdeklődve figyelte. Amikor a mester befejezte a festést, megkérdezte a tanítványától, mi a véleménye az alkotásról.
- Nem tetszik! - jelentette ki a fiú.
A mester új lapot vett elő, újra lefestette a jeleket, de a tanítványnak ezek sem tetszettek. Így történt ez újra és újra. Már a tizedik lapot festette, amikor a tanítványnak ki kellett mennie. Csak akkor jött vissza, amikor a mester befejezte a képet.
- És ez? Ez hogy tetszik? - kérdezte a mester.
- Ez? Valódi remekmű! - kiáltott fel a tanítvány, miután alaposan megnézte a képet, amelynek nem nézte végig a készültét.


Engedelmesség

Bankei zen-mestert vitázni hívta egy másik iskola tanítója.
- Hé, mester! - kiáltott a tanító. - Aki tisztel, az engedelmeskedik neked, de hogyan tudsz rábírni valakit az engedelmességre akkor, ha nem tisztel téged? Hogyan bírsz rá engem az engedelmességre?
- Gyere ide mellém, megmutatom - mondta Bankei.
A tanító gőgösen odalépett a mesterhez. Bankei elmosolyodott.
- Gyere ide, a baloldalamra.
A tanító odament a mester bal oldalára.
- Nem, nem - mosolygott a mester. - Talán mégis jobb lenne, ha a jobb oldalamra állnál.
A tanító átment a mester jobb oldalára. Bankei elmosolyodott.
- Látod? Máris engedelmeskedtél. Most pedig ülj le, és hallgasd végig a tanításomat! Javadra válik!


Harang-mester

Egy új tanítvány lépett a zen-mester elé, s megkérdezte, hogyan készüljön fel a tanulásra.
- Gondold azt, hogy harang vagyok - mondta a mester. - Kocogtass meg finoman, s halk zengést fogsz hallani. Üss meg keményen, s hangos zúgás üti meg a füled.


Upáli megtérése

Upáli a híres Mahavira mester tanítványai közé tartozott, hitt is a vallásban, amit a mester hirdetett. Annyira hitt, hogy pénzzel, javakkal, de szavakkal is támogatta az ügyet.
Egy alkalommal elbeszélgetett a Buddhával. Vitáztak egy sort, s a Buddha érvei, szavai oly nagy hatással voltak rá, hogy elhatározta, beáll a Megvilágosodott hívei közé.
- Engedd meg, hogy a követőd legyek! - kérte. S a Buddha így válaszolt:
- Upáli, te most az érzéseid befolyása alatt állsz. Eredj haza, és gondold át a dolgot, és gyere vissza később, ha akkor is úgy gondolod, hogy a követőim között a helyed.
A Megvilágosodott ezzel még nagyobb hatást gyakorolt Upálira, mint korábbi kijelentéseivel.
- Más guru - mondta - kapva kapna a lehetőségen, hogy hirdesse: "Ím, Mahavira egyik tanítványa átpártolt hozzám!" Te viszont, Megvilágosodott, azt kéred tőlem, hogy menjek haza, és gondoljam át a dolgot. Ha eddig bizonytalankodtam volna, most már nem tenném. Szeretnék a követőd lenni, ha elfogadsz tanítványodnak!
A Buddha bólintott, de így szólt.
- Lehetsz a tanítványom, Upáli, de van egy feltételem. Eddig a napig pénzzel, javakkal, szavakkal támogattad Mahavira mester tanait. Mostantól fogva támogasd őt pénzzel és javakkal, ahogy eddig, és egyszer, egyetlen egyszer se szólj ellene! Ez a feltételem!


Kapu

Egy Nobusige nevezetű katona felkereste Hakuint, s megkérdezte tőle:
- Mondd meg: valóban létezik a Paradicsom és a Pokol?
- Ki vagy? - kérdezte Hakuin.
- Szamuráj vagyok - felelte a harcos.
- Tehát katona! - kiáltott fel Hakuin. - S mondd, miféle urat szolgálsz? Az arcod akár egy koldusé.
Nobusige e szavak hallatán úgy feldühödött, hogy a kardjához kapott. Hakuin azonban folytatta:
- Tehát kardod is van? Úgy látom, csorba ez a penge, még a fejemet se vághatnád le vele!
A szamuráj ekkor kardot rántott. Hakuin felkiáltott:
- Itt nyílik a Pokol kapuja!
Nobusige hirtelen megértette a mester szavainak jelentését. Visszadugta a kardját a hüvelyébe, és mélyen meghajolt.
- Itt nyílik a Paradicsom kapuja - mondta Hakuin halkan.


Sicsiri és a betörő

Egy este Sicsiri Kodzsun éppen a szútrákat olvasgatta, amikor egy hegyes karddal felfegyverkezett betörő surrant be a házába. A betörő odaállt Sicsiri mögé, a nyakához tartotta a pengét:
- Add ide a pénzed, vagy végzek veled!
- Ne zavarj! - felelte Sicsiri. - A pénzt a szekrényben találod. - Majd folytatta a szútrák tanulmányozását.
Amikor a betörő már majdnem az összes pénzt kivette a szekrényből. Sicsiri rászólt:
- Ne vidd el mindet. Holnap adót kell fizetnem.
A betörő hagyott némi pénzt a szekrényben, és indulni készült.
- Mondj köszönetet, ha ajándékot kapsz! szólt rá Sicsiri.
A betörő köszönetet mondott, és távozott. Néhány nappal később a betörőt elfogták, és többek között azzal is megvádolták, hogy betört Sicsiri házába. Amikor Sicsirit tanúként kihallgatták, ezt mondta:
- Ez az ember nem betörő, legalábbis szerintem nem az. A pénzt én adtam neki, meg is köszönte, ahogy illik.
A betörőt ennek ellenére börtönbe zárták.
Miután kiszabadult, felkereste Sicsirit, és elszegődött mellé tanítványnak.





3. rész: A bivaly megpillantása

(Az út felismerése)

Fülemüle szól, hallgasd a dalát,
szelíd szellőben élvezd a nap langyát.
Zöld fűzek a patak partján, s a nyomok...
Elvéteni sem lehet őket, nézd, ott meg amott!
Valami mozdul a fák között a bozótban.
Valami van ott - egy test, s azok a szarvak!
A nyomok hozzá vezetnek, itt van, itt van végre -
e kép odakívánkozik a festő ecsetjére.


A teamester párbaja

Az egyik teamester véletlenül megsértett egy szamurájt. Sietve bocsánatot kért tőle, ám a szamurájnak ez nem volt elég, kardpárbajban akart elégtételt kapni. A teamester nem értett a kardforgatáshoz, ezért kikérte a harcművészetekben is jártas zen-mester tanácsát.
- Holnap, amikor ott álltok egymással szemben - mondta a zen-mester -, emeld a fejed fölé a kardodat, úgy, mintha le akarnál sújtani vele. Közben olyan nyugalommal nézz a szamuráj szemébe, amilyen nyugalommal a teaszertartások során nézni szoktál.
Így is történt, a teamester megfogadta a zen-mester tanácsát. A szamuráj meghökkenve nézett ellenfele nyugodt arcára, majd ahelyett, hogy támadást indított volna, leeresztette a kardját, és bocsánatot kért a teamestertől forrófejűsége és erőszakossága miatt.


Éjszaka a barlangban

Egy vándorló szerzetesre ráesteledett az úton. Vakon tapogatózva haladt tovább a koromsötétben, amikor eleredt az eső. A holdat felhők takarták, az orráig sem látott, de szerencséje volt, mert kitapogatta egy barlang bejáratát. Be is húzódott. Valamivel később megszomjazott. Mivel tálkáját valahogy elvesztette a sötétben, kidugta a kezét a barlang száján, hogy felfogja a markába az esőcseppeket. Ahogy megtámaszkodott, a másik kezének ujjai egy kis, lapos tálkába ütköztek, ami ott hevert a barlang padlóján. Felvette hát, abban fogta fel az esőt. Miután jót ivott, elaludt.
Reggel, ahogy kinyitotta a szemét, döbbenten nézett maga köré. Nem egyszerű barlangban volt, hanem egy olyan helyen, ahová a környéken élők a halottaikat fektették be, s nem tálka volt, amivel felfogta az esővizet, amiből ivott, hanem az egyik halott koponyájának teteje.
Az első rémületet megnyugvás, azt pedig a megvilágosodás követte, mert felfogta, megértette, hogy az elme az, ami létrehozza a dolgokat, s minden, ami a világon van, nem egyéb, mint az elme teremtménye.


A megkötözött macska

Az egyik rendházban élt egy macska, amely mindig pontosan akkor kezdett el nyávogni, amikor a mester és tanítványai megkezdték meditációjukat. A mestert ez roppant mód zavarta, ezért elrendelte, hogy a macskát meg kell kötözni, a szájára pedig vastag szalagot kössenek, hátha akkor hallgat. Így is történt, s lám, a macska hallgatott. Attól fogva meditáció előtt mindig megkötözték a macskát.
Néhány évvel később a mester meghalt, ám a macskát továbbra is megkötözték, bár már senkit sem zavart a nyávogása.
Néhány évvel később meghalt a macska. A szerzetesek ekkor új macskát hoztak, és azt is mindig megkötözték meditáció előtt.
Száz évvel később egy tudós komoly tanulmányt írt, melynek címe ez volt:
"A legtökéletesebb meditáció, mely csakis egy macska megkötözése révén érhető el."


Kőelme

Hogen magányosan élt egy kis szentélyben. Egyik nap négy vándorló szerzetes érkezett hozzá. A vándorok megkérték Hogent, engedje meg nekik, hogy tüzet gyújtsanak az udvarán.
Miközben megrakták a tüzet, Hogen csatlakozott hozzájuk, s így szólt:
- Van egy nagy kő. Mit gondoltok, az elméteken kívül, vagy azon belül létezik?
Az egyik szerzetes így felelt:
- A buddhizmus tanításai szerint mindent az elme hoz létre, ezért az a válaszom, hogy az a bizonyos kő az elmében létezik.
Hogen szánakozva elmosolyodott.
- Akkor nagyon nehéz lehet a fejed!


Az íjász

Miután megnyert néhány íjászversenyt, a meglehetősen öntelt ifjú bajnok viadalra hívta az íjász tudásáról híres zen-mestert. Ellőtte az első vesszőjét, amely pontosan a céltábla közepébe talált. A második vesszőjével az elsőt, a harmadikkal a másodikat hasította szét.
- Mutass többet! - kiáltott oda hetvenkedve az idős mesternek.
A zen-mester nyugodtan elővette az íját, és intett az ifjúnak, kövesse őt. Felmentek a hegy tetejére, s kiálltak egy szakadék szélére, amely fölött ingatag hídként egy fatörzs feküdt. A zen-mester kiment ennek a fatörzsnek a közepére, célba vett egy távoli fát, majd kilőtt rá egy nyílvesszőt. El is találta a célpontot.
- Most rajtad a sor - mondta a fiatal íjásznak, miután visszament a szakadék szélére.
Az ifjú elborzadva nézett a fatörzsre, elsápadva méregette a szakadék mélységét, majd megrázta a fejét, jelezve, hogy nem hajlandó eleget tenni a felszólításnak.
- Az igazi tudás - jegyezte meg ekkor a zen-mester - nem az, ha uralod a tárgyakat, hanem az, ha uralod önmagad.





4. rész: A bivaly befogása

(Első lépések az úton)

Tested megfeszül, majd szétpattan elméd -
mindent megteszel, hogy befogd a nagy vadat.
Csak állsz; hogy fogod be nem tudod még.
Milyen erő! Milyen pompás, nagy akarat!
Ha közelítsz hozzá: rugdal és kapál, felöklel -
ködbe rejtőzik, együtt száll a felhőkkel,
föld alá bújik, barlangba, vízmosásba,
segítség kell neked ahhoz, hogy befogjad.


Főtt répa

A férfi ráparancsolt a feleségére, főzzön neki répát. Ezután meditálni kezdett, és abba se hagyta egy hónapig. Amikor kinyitotta a szemét, megkérdezte:
- Hol a répám?
- Azt hiszed, egy hónapig tartogattam? - kérdezte a felesége.
A férfi ekkor kijelentette, felmegy a hegyekbe meditálni. A felesége gúnyosan felkacagott.
- A hegyekbe mész? Minek? Egy hónapig meditáltál, az első kérdésed mégis az volt, hol a répád! Szerinted odafönt megváltoznál?
A férfi elszégyellte magát, és igazat adott a feleségének.


A dolgok természete (1)

Két szerzetes a folyó partján éppen a tálkáját tisztogatta, amikor észrevettek a vízben egy fuldokló skorpiót. Az egyik szerzetes azonnal kiemelte a vízből, és a partra tette. Közben a skorpió megcsípte a kezét. Nem törődött a dologgal, visszament a vízhez, hogy befejezze a mosogatást. A skorpió mászni kezdett, és ismét belepottyant a folyóba. A szerzetes másodszor is kimentette, amit a skorpió egy második csípéssel hálált meg.
- Miért mented ki újra meg újra - kérdezte a szerzetestől a társa -, amikor tudod, hogy meg fog csípni? Egyszerűen ilyen a természete, ezen nem lehet változtatni.
- Azért mentem ki újra meg újra - hangzott a felelet -, mert az én természetemen sem lehet változtatni.


Az elme terhe

Két vándorló szerzetes egy folyó partjára ért, ahol egy fiatal asszonnyal találkoztak. Az asszony megkérte őket, vigyék át a túlsó partra. A szerzetesek haboztak, mert fogadalmuk szerint nem érintkezhettek nőkkel, de végül elhatározták, segítenek a fiatal asszonynak.
Az egyik szerzetes a hátára vette a nőt, és átgázolt vele a túlsó partra. A fiatal asszony illőn köszönetet mondott, majd elsietett.
Néhány órával később megszólal az egyik szerzetes:
- Testvérem, nagy hibát követtél el, amikor felvetted a hátadra azt az asszonyt. A fogadalmunk szerint nem érintkezhetünk nőkkel, s te mégis megtetted.
Megcsóválja a fejét a másik szerzetes.
- Ej, testvérem! Én már a folyó partján letettem azt az asszonyt, de te még mindig az elmédben cipeled!


A piros bogyó (1)

Egy embernek keresztül kellett vágnia egy sűrű erdőn. Ment, mendegélt, de hirtelen egy hatalmas, vad tigris termett előtte. Az ember futásnak eredt, és egy szakadék szélére ért. Kétségbeesetten mászni kezdett lefelé a meredek sziklafalon. Ahogy ott mászott, és egy indába kapaszkodva lógott, két kisegér jelent meg. Az egerek rágni kezdték az indát. A férfi megdermedt a félelemtől. Odafent tigris, alatta feneketlen mélység, az indát pedig, amiben kapaszkodik, egerek rágják! Most mit tegyen?
Körbenézett, és megpillantott egy szem piros bogyót. Kinyújtotta a kezét, letépte a bogyót, és a szájába dobta. Ha már halnom kell, legalább valami édes ízt érezzek a számban utoljára! - gondolta.
Ahogy a bogyót rágcsálta, felnézett. A tigris eltűnt, mert vadászok kiáltása hallatszott, és az egerek is eliszkoltak, mert az égen megjelent egy ölyv. Az ember elmosolyodott, de ez volt az utolsó dolog, amit életében tett. A piros bogyó mérge megbénította az izmait; lezuhant a mély szakadékba.


A piros bogyó (2)

Egy utazó, miközben a rátámadó tigris elől menekült, egy szikla peremére ért. Ott elkapott egy vastag indát, és átvetette magát a perem fölött. Fent a tigris vicsorgott, alatta, a szikla tövében egy másik fenevad nézett fel rá. Ő éppen félúton, a két tigris között lógott az indán.
Két egér, egy fehér és egy fekete jelent meg mellette, rágni kezdték az indát. Az ember látta, már nem sokáig maradhat életben. Körbenézett, és karnyújtásnyi távolságban megpillantott egy piros bogyót.
Letépte a bogyót, bekapta. Még soha nem érzett a szájában ilyen felséges ízt!





5. rész: A bivaly megszelídítése

(A tudat kibontakozása)

Kötél a kézben, kötél a vad szarván.
El ne ereszd! Ő a tiéd már!
Ne hagyd, hogy megrántson s eltérítsen,
nagy hasznodra lesz, ha megszelídíted.
Vigyázz, el ne tévelyedj, porba ne hasalj,
a világ mocsarában el ne süllyedj!
Légy türelmes, szánj rá időt, urald -
meglátod, béklyó nélkül is követ téged.


Mások lázonganak

Mások lázongnak - én nem mozdulok.
Őket vágyak kínozzák - én nem mozdulok.
A bölcsek szónokolnak - én nem mozdulok.
Nem mozdulok, mert saját utamon haladok.


A fogoly szamuráj

A szamurájt elfogták és tömlöcbe vetették az ellenségei. Azon az éjszakán képtelen volt aludni, egyfolytában csak a vallatásra, a kínzásra gondolt, amiben minden bizonnyal része lesz. Hirtelen eszébe jutottak zen-mesterének szavai:
- A holnap nem létezik, illúzió csupán. Egyetlen valóság van: a most.
A szamuráj megértette a szavak értelmét.
Egy perc múlva már békésen aludt.


Szeress nyíltan!

A szerzetesek között élt egy nő, Esun, aki együtt tanult, együtt meditált a többiekkel. Szép nő volt Esun, annak ellenére, hogy ő is kopaszra borotváltatta a fejét. A szerzetesek közül többen is szerelmesek lettek belé. Egyikük még levelet is írt neki, amiben titkos találkára hívta.
Esun nem válaszolt a levélre, nem ment el a találkára sem. Másnap, amikor a mester köré gyűltek a tanítványok, Esun felállt, és felemelte a levelet.
- Ha az, aki ezt írta, valóban, őszintén szeret, akkor bizonyítsa be az érzéseit azzal, hogy nyíltan szeret!


A tudós, a művész és a szerzetes

A tudós biztosra vette, hogy előbb-utóbb megfejti a létezés titkát; biztosra vette, hogy csak idő kérdése az egész. Úgy érezte, ha tüzetesen megvizsgálja a dolgokat, akkor minden kérdésére sikerül választ kapnia.
Egy nap egy piros rózsát vett észre az ösvény mellett.
- Gyönyörű! - suttogta. Kíváncsi lett a rózsa titkaira, ezért leszakította, és elvitte haza, hogy megvizsgálja. Otthon aztán apró darabokra tépte a rózsát, de hiába, mert képtelen volt megtalálni benne azt, ami oly széppé tette. Értetlenül állt a széttépett virág fölött.
- Egy nap ez a titok is ki fog derülni, erre a kérdésre is választ fogunk találni. Talán éppen én leszek az, aki megteszi ezt a felfedezést!
Ugyanazon a napon egy művész is végigment ugyanazon az ösvényen, és ő is megpillantott egy gyönyörű rózsaszálat. Letépte, hazavitte, beállította egy vázába, és nekiállt, hogy lefesse. Miközben festett, a rózsa elhervadt és elpusztult. A művész értetlenül rázta meg a fejét.
- Se szavakkal, se ecsettel nem tudom visszaadni ezt a szépséget. Talán egy nap valaki majd megfejti a titkot, mitől ilyen szépek a virágok. .. A képem is szép, de közel sem olyan gyönyörű, mint a rózsa volt!
Ugyanazon a napon egy szerzetes is végigment ugyanazon az ösvényen, és ő is megpillantott egy gyönyörű rózsaszálat. Leült mellé, beszívta az illatát, elgyönyörködött benne, és úgy belemerült a szépségébe, hogy el is feledkezett arról, hol van. Végül mosolyogva felállt és elsétált. Később elmesélte az esetet az egyik barátjának.
- És mire sikerült rájönnöd? - kérdezte a barát.
- Arra, hogy a létet át kell élni, meg kell tapasztalni, el kell fogadni, és ünnepelni kell, és sosem szabad kísérletet tenni arra, hogy megismerjük a részleteit. Nézz csak! - mutatott körbe a kertben. - Nézz és láss, és fogadj el mindent olyannak, amilyen!


Haladj az áramlattal!

Egy öregember beleesett a sebes sodrású folyóba, és hiába kapálózott, egyre közelebb került a veszedelmes vízeséshez. A folyó partján állók elhűlve bámultak. Valami csoda folytán az öregember túlélte a vízesést, a zuhanást, és sértetlenül mászott ki a vízből. Az emberek odafutottak hozzá, s megkérdezték, hogyan sikerült életben maradnia.
- Nem küzdöttem a víz ellen, inkább megadtam magam neki. Megkegyelmezett!


Végzet

Egy hatalmas és fontos hadjárat során az egyik japán tábornok, Nobunga elhatározta, hogy támadást indít, annak ellenére, hogy az ellenség jókora túlerőben volt. Bízott a győzelemben, ám az emberei szíve kétellyel volt tele. Már egészen közel jártak az ellenség táborához, amikor egy Sintó-szentélyhez érkeztek. A tábornok együtt imádkozott az embereivel, majd elővett egy érmét, s így szólt:
- Most feldobom a levegőbe ezt az érmét. Ha fej, akkor győzünk. Ha írás, veszítünk. Látni fogjuk, mi lesz a sorsunk.
Feldobta a levegőbe az érmét, és feszülten figyelt.
- Fej! - kiáltott fel diadalmasan. A katonák látták ezt, és elpárolgott minden kételyük, szívük bizakodással telt meg. Rátámadtak az ellenségre, és győztek. A csata után az egyik alvezér odalépett a tábornokhoz.
- A sors akarta így. A végzetét senki sem változtathatja meg.
- Így igaz - felelte a tábornok, majd mosolyogva odatartotta az alvezér elé az érmét, amelynek mindkét oldalán fej volt látható.





6. rész: Haza a bivaly hátán

(Célban)

Ülj a bivaly hátára s indulj végre haza.
Ülj a bivaly hátára, s fújd furulyádat.
Ülj a bivaly hátára - eltűnsz az alkonyi homályban.
Ülj a bivaly hátára - helyükön fújd a hangokat.
Hazafelé tartasz végre, a hajszának vége.
Hazafelé tartasz végre - jólesik a fuvallat.
Hazafelé tartasz végre, most, most légy büszke!
Hazafelé tartasz végre - a helyén minden gondolat.


Semmi sem létezik

Egy fiatalember sorban felkereste a zen-mestereket, s eljutott Dokuonhoz is. Mivel meg akarta mutatni, hogy már nem képzetlen, és igenis ismeri a Zent, odaállt a mester elé, és így szólt:
- Az elme, a Buddha, az élőlények. .. Végső soron egyik sem létezik! A világ valódi természete az üresség. Nincs megértés, nincs kísértés, nincs megvilágosodás, nincsenek se bölcsek, se balgák. Semmit sem lehet adni, és semmit sem lehet kapni. Semmi sem létezik!
Dokuon csendesen megvárta, míg a fiatalember befejezi, majd a fejére csapott a botjával. A magát bölcsnek képzelő tanítvány dühösen felordított.
- Ha semmi sem létezik - kérdezte ekkor Dokuon -, miből fakad ez a düh?


Szakadj el

Szakadj el, vonulj el, mondj le arról is!
Hogy mi marad utána?
A fenyő zöld, a hó fehéren fénylik.


Még élek!

A császár megkérdezte a zen-mestertől:
- Mi történik a megvilágosodott emberekkel a haláluk után?
- Honnan tudjam? - kérdezett vissza a mester.
- Hát nem vagy mester?
- De az vagyok, felség. Csakhogy még élek!


Nem hétköznapi

Pai-csangtól egyszer megkérdezték:
- Mi az, ami nem hétköznapi?
A mester így felelt:
- Egyedül üldögélni a Tai-szan csúcsán.
A kérdező szerzetes mélyen meghajolt, mintha mindent megértett volna.
Pai-csang fejbe vágta a botjával.





7. rész: A bivaly eltűnik, az ember marad

(Elszakadás)

Vége a hajszának, a hosszú kutatásnak,
vége az útnak, a nagy vándorlásnak.
Hazaértél végre, felejts el minden bajt.
Hazaértél végre, győzött az akarat.
A bivaly eltűnik, te komoran állsz,
a nap delelőn, de te álmot látsz.
Csak állsz és álmodsz, lábad csapkodod -
már érzed, mi mindentől kell megválnod.


Egy Buddha

Élt egyszer két tanító, akiknek igen különbözött a jelleme. Egyikük, Unsó, Buddha tanításai szerint élt: nem ivott szeszt, soha nem evett déli tizenegy óra után. A másik, Tanzan, sosem tartotta be szigorúan az előírásokat: akkor evett, ha megéhezett, akkor aludt, ha elfáradt, néha még nap közben is leheveredett.
Egy nap Unsó meglátogatta Tanzant, aki éppen bort iszogatott.
- Testvérem! - kiáltott fel Tanzan. - Kérsz egy kis bort?
- Én sosem iszom bort! - felelte Unsó határozottan.
- Aki nem iszik bort, nem is ember!
- Azt mondod, nem vagyok ember, mert nem iszom szeszes italt? - döbbent meg Unsó. - Mi vagyok hát, ha nem ember?
- Egy Buddha.


Elkerülhetetlen elmúlás

A zen-mester egyszer megbízta egyik tanítványát, mossa el a kedvenc csészéjét. A csésze régi, gyönyörű darab volt, ezért a tanítvány ereiben meghűlt a vér, amikor mosogatás közben összetörte.
Amikor legközelebb a mester elé állt, a tanítvány ezt kérdezte:
- Miért halnak meg az emberek?
- Ez természetes dolog - felelte a mester. - A világon minden addig marad életben, amíg el nem jön az utolsó pillanata. Ezt a pillanatot nem lehet elodázni.
A tanítvány ekkor elővette a széttört csésze darabjait.
- Ennek a csészének most jött el az utolsó pillanata...


Én

Amikor az "én" bebizonyítja tízezer dolog létét: ez a téveszme.
Amikor tízezer dolog bebizonyítja az "én" létét: ez a bölcsesség.
Amikor minden azt bizonyítja, hogy semmi, az "én" sem létezik: ez a megvilágosodás.


Cukor

Egy asszony ezt kérte a mestertől:
- Kérlek téged, mondd meg a kisfiamnak, ne egyen állandóan cukrot! Nem tesz jót az egészségének!
A mester hallgatott, majd így szólt:
- Most menjetek el, de három nap múlva gyertek el ismét.
Így is lett. Három nap múlva a mester maga elé állította a gyermeket, s mélyen a szemébe nézett.
- Ne egyél állandóan cukrot. Nem tesz jót az egészségednek, és az anyádnak is gondot okozol ezzel!
A gyermek bólintott, és megígérte, így lesz.
- Miért nem mondtad ezt neki három napja, amikor először elhoztam?
- Azért - felelte a mester -, mert három nappal ezelőttig én is állandóan cukrot ettem.


A könyörület hiánya

Egy asszony húsz hosszú éven át segítette az egyik remetét, ételt, italt hordott neki, mosott rá, még egy kis kunyhót is épített a számára. A huszadik év végén szerette volna megtudni, milyen messzire jutott a remete a magának választott úton. A kérdés megválaszolásához egy vágygerjesztő, fiatal leány segítségét vette igénybe.
- Menj oda a remetéhez, és öleld át - mondta a lánynak. - Aztán kérdezd meg tőle: "S most mi legyen?"
A lány pontosan ezt tette, a remete pedig így felelt neki:
- A vén fa télen is ott áll a sziklaorom tetején. A hideg sem zavarja.
A lány visszatért az asszonyhoz, és elmondta, mit felelt neki a remete.
- És én ezt etettem, ezt itattam húsz hosszú éven át? - dühöngött az asszony. - Nem ültetett le téged! Nem kínált étellel, itallal! Az jó, hogy nem gerjesztettél benne vágyakat, de az már nem, hogy a könyörületnek sem adta jelét!
A remete kunyhójához sietett, és felgyújtotta.


Megvilágosodott

Egy nap a mester bejelentette, hogy az egyik fiatal szerzetes elérte a megvilágosodás egyik fokozatát. A hír hallatán a tanítványok izgatottá váltak. Néhányuk odament az ifjú szerzeteshez, hogy közelebbről is megnézzék.
- Hallottuk, megvilágosodtál- mondták neki. - Igaz ez?
- Igen - hangzott a válasz.
- És, milyennek érzed magad?
- Szánalmasabbnak, mint valaha.


Az idő ára

Egy hivatalnok úgy érezte, túlságosan sokat üldögél a hivatalában, ezért megkérdezte Takuant, a zen-mestert, hogyan lehetne felgyorsítani az idő múlását. Takuan néhány írásjegyet firkantott egy darab papírra, amit aztán a hivatalnok kezébe nyomott.
A papíron ez állt:
Minden perc elmegy egyszer,
bármily lassú is a lába.
Unalmas, szürke a napod,
mégis felbecsülhetetlen az ára!





8. rész: Lepihenek

(Felismerés)

Nincs már korbács és nincs kötél sem,
a bivaly eltűnt, az ember is szétfoszlott.
Nincs már nap és nincs már út sem,
"Hová, merre menjek?" - ezen tanakodsz.
"Izzó kályhán a hópelyhet hogy őrizzem meg?
Mi a lényeges, ha nincs semmi sem?
Mi az, mi számít, és mi az, mi nem?
Hol találok olyat, ki segít nekem?"


A valódi nyugalom

A szerzetesek csodálattal figyelték egyik idősebb társukat, akit soha, semmi sem dühített fel, semmi sem rémített meg. Ezt a nyugalmat a fiatal szerzetesek már-már félelmetesnek, nem eviláginak tartották. Egy nap elhatározták, próbára teszik az idős szerzetest. Néhányan elbújtak az egyik folyosó sötét sarkában. Nem sokkal később megjelent az idős szerzetes, egy csésze teát tartott a kezében. A fiatal szerzetesek ekkor kiugrottak az árnyékok közül, és ráüvöltöttek.
Az idős szerzetes lehajolt, letette a padlóra teáscsészét, majd felegyenesedett.
- Jaj! - kiáltott fel őszinte rémülettel. Ismét lehajolt, felvette a csészét, és továbbment.


Valóban?

A falu legszebb lánya állapotos lett. Dühös szülei tudni akarták, ki a gyermek apja. A lány eleinte hallgatott, de aztán megnevezte Hakuint, a zen-mestert, akit addig mindenki tiszta életű embemek tartott. Amikor a szülök dühöngve felkeresték Hakuint, és elmondták neki, hogy a lányuk azt állítja, tőle terhes, a mester csak enynyit kérdezett:
- Valóban?
Amikor a gyermek megszületett, elvitték Hakuinhoz. A nagyszülők azt követelték a mestertől, hogy gondoskodjon a kicsiről, elvégre ő nemzette. A mester ekkor csak ennyit kérdezett:
- Valóban? - S átvette a gyermeket. Hónapokon át gondoskodott a csecsemőről.
Az ifjú anya végül nem bírta tovább, bevallotta a szüleinek, hogy nem a mester a kicsi apja, hanem egy falubeli fiatalember. A szülök azonnal felkeresték Hakuint, szégyenkezve elmondták neki az igazat.
- Valóban? - kérdezte a mester, és visszaadta a gyermeket.


Könyvek

Volt egyszer egy hírneves bölcs, aki sok-sok éven át a Zen tanulmányozásának szentelte magát. Egy nap végre megvilágosodott. Ezután kivitte a könyveit az udvarra, és valamennyit elégette.


Két alapelv

A vándor eljutott egy völgybe, ahol egy öregembert talált, aki éppen kis mandulafákat ültetett. A vándor tudta, hogy a mandulafának sok-sok évre van szüksége ahhoz, hogy termést hozzon, ezért megjegyezte:
- Túl öreg vagy már ahhoz, hogy élvezd ennek a fának a termését!
Az öregember ránézett, s így felelt:
- Tudod, két alapelvem van. Az egyik: örökké fogok élni. A másik: még ma meghalok.


Talán az

Volt egyszer egy öreg földműves. Egy nap elszökött a lova. A szomszéd meghallotta a hírt, és meglátogatta az öreget.
- Jaj, micsoda balszerencse! - mondta együttérzőn.
- Talán az - felelte a földműves.
Másnap reggel a ló hazament, de nem egyedül érkezett, hozott magával három vadlovat.
- Ó, micsoda szerencse! - kiáltott fel a szomszéd.
_ Talán az - hangzott a földműves válasza.
A következő napon az öreg fia felült az egyik vadlóra, de az levetette. A fiúnak eltört a lába.
- Jaj, micsoda balszerencse! - mondta a szomszéd.
- Talán az.
Másnap katonák érkeztek a faluba, és minden épkézláb fiút elvittek magukkal a hadseregbe. A törött lábú fiút otthon hagyták.
- Ó, micsoda szerencse! - lelkendezett a szomszéd.
- Talán az...


Sziromeső

Subhuti a Megvilágosodott tanítványa volt. Megértette az üresség lényegét, felfogta, hogy valójában semmi sem létezik. Egy nap éppen a semmin elmélkedett egy fa alatt, amikor az ágakról sziromeső hullott rá.
- Bölcsen beszélsz az ürességről! - súgták neki az istenek.
- De hiszen meg se mukkantam! - tiltakozott Subhuti.
- Nem beszéltél az ürességről, mi nem hallottunk az ürességről. Mi a valódi üresség, ha nem éppen ez?


A sógun és a mester

A sógun emberei lerohanták az ellenséges hadúr egyik faluját. Az emberek elmenekültek, csak az öreg zen-mester állt nyugodtan a falu közepén. A sógun furcsállta a dolgot, ezért odaugratott lovával a mesterhez.
- Ostoba! Miért nem menekültél el? Talán nem tudod, hogy olyan ember előtt állsz, aki szempillantás alatt eltiporhat? - kérdezte.
- Te viszont azt nem tudod, hogy olyan ember áll előtted, akit szempillantás alatt eltiporhatsz - felelte a mester nyugodtan.


Ajándék

Élt egyszer egy kiváló harcos. Már megöregedett, mégis le tudta győzni kihívóit. Messze földön híres volt, mindenhonnan érkeztek hozzá tanítványok.
Egy nap egy rossz hírű, ifjú harcos érkezett a faluba, méghozzá azzal a szándékkal, hogy legyőzi az idős mestert. Erős volt, és hamar felfedezte az ellenfelei gyenge pontjait. Általában megvárta, hogy a vele szemben álló tegye meg az első lépést, s ezzel elárulja, hogy mi a gyengesége. Ezután villámgyorsan és könyörtelenül lecsapott. Minden párviadalból győztesen került ki.
Az idős mester elfogadta a kihívást. Felálltak egymással szemben, s a fiatal harcos válogatott sértéseket vágott az idős mester fejéhez. Amikor ezzel nem érte el a célját, köpködni kezdett, azután pedig átkozódni. Az idős mester meg se moccant, nyugodtan állt a helyén.
Órák teltek el így. Végül a fiatal harcos már semmi újat nem tudott kitalálni. Megsemmisülten állt; érezte, most az egyszer alul maradt. Elismerte a vereséget.
A tanítványok körbefogták az idős mestert.
- Hogy tudtad elviselni ezt a sok sértést, ezt a sok átkot?
- Ha valaki ajándékot hoz, amit nem fogadok el - felelte a mester -, vajon kié marad az ajándék?


Élelem és ruhák

Élelem s ruhák -
a tested, az életed?
Azt tanácsolnám:
értsd meg, mi a fő lényeg.
Ha mész: semmit sem vihetsz.





9. rész: Visszatérés a forráshoz

(Megújulás)

Visszatértél a gyökerekhez, vissza a forráshoz.
A világ nem érti azt, mi megváltozott.
Nagy utat tettél meg, de hiába talán?
Jobb lenne süketté válni, vagy vakká!
A kunyhódban ülsz, s nézel kifelé.
Minden olyan most is, mint egykor, rég.
A folyók folynak, a virágok nyílnak - mint máskor.
A nap felkel s nyugszik - semmi sem változott.


Előtte és utána

Az ifjú, miután megvilágosodott, így szólt:
- Mielőtt megvilágosodtam, fát vágtam és vizet hordtam. Most, miután megvilágosodtam, fát vágok és vizet hordok.


A mester és a tolvaj

A zen-mester egyszerű életet élt egy kis kunyhóban, egy nagy hegy lábánál. Egyik este, amikor nem volt otthon, tolvaj surrant be az ajtaján, de semmi olyat nem talált, amit érdemes lett volna ellopni. Közben visszatért a mester.
- Jó messzire eljöttél azért, hogy meglátogass - mondta a tolvajnak. - Nem akarom, hogy üres kézzel térj haza. Fogadd el ajándékba a ruháimat!
A tolvaj meghökkent, de fogta a ruhákat, és elfutott. A mester meztelenül ült a kunyhó előtt, s felnézett a holdra.
- Szegény, ostoba ember! - mormogta maga elé. - Bárcsak neki adhattam volna ezt a gyönyörű holdat!


Csendben ülök...

Csendben ülök,
semmit sem teszek,
a tavasz mégis eljön,
a fű mégis kiserked.


A két bölcs

Két vén bölcs ült a patak partján, a víz csobogását, a madarak dalát hallgatták, élvezték a lágy tavaszi szellőt. Egy kislány szaladt el mellettük, egy pillangót kergetett, és közben hangosan kacagott. A pillangó leereszkedett egy szál virágra. A kislány még hangosabban nevetett, majd sugárzó arccal a két vénemberre nézett. Azután elszaladt.
Két, mosolygó, csillogó szemű vén bölcs ült a patak partján, a víz csobogását, a madarak dalát hallgatták, élvezték a lágy tavaszi szellőt.


Esun máglyája

Esun, a szerzetesnő, amikor már a hatvanadik évét is betöltötte, és elhagyni készült ezt a világot, megkérte a társait, hordjanak össze egy máglyát az udvaron. Amikor ez megtörtént, felmászott a rőzsehalom tetejére, és meggyújtotta azt.
- Ó, Esun! - kiáltottak rá a társai. - Nem túl forrók ezek a lángok?
- Ilyesmivel csak a hozzátok hasonló ostobák foglalkoznak - felelte Esun, és többé nem jött le a máglyáról.


A Természet szépsége

Az egyik híres zen-templom kertjében az egyik szerzetes volt a kertész. Azért kapta ezt a munkát, mert mindenki másnál jobban szerette a virágokat, a bokrokat, a fákat. A templom mellett állt egy kisebb templom, abban lakott egy öreg zen-mester. Egy nap, amikor a nagy templomba vendégeket vártak, a kertész a szokásosnál is nagyobb gonddal dolgozott: gyomlált, szepen megnyírta a sövényeket, összegereblyézte a lehullott leveleket. A szomszédban élő öreg mester érdeklődve figyelte őt a két templomot elválasztó alacsony kőkerítés túlsó oldaláról.
Amikor befejezte a munkát, a kertész gyönyörködve szétnézett.
- Hát nem gyönyörű? - kérdezte az öreg mestertől.
- De az - hangzott a válasz. - Valami azonban hiányzik. Segíts átmászni ezen a falon, megmutatom, mi az!
A kertész rövid habozás után az öreg mestert átemelte a falon, s leállította a földre. Az öreg mester odament a kert közepén álló fához, megragadta a törzsét, és hevesen megrázta. A lehulló, apró levelek az egész kertet beterítették.
- Most pedig - mondta az öreg zen-mester -, segíts visszamásznom!


A szél száguld...

A szél száguld a végtelen égen,
a hegyek mögül felhők kélnek.
Megvilágosodás, a világ gondjai?
Semmiért, semmiért sem érdemes aggódni!


Amikor eszel...

- Mester, mi a megvilágosodás? - kérdezte a tanítvány.
- Amikor eszel: egyél. Amikor alszol: aludj. Amikor meditálsz: meditálj.





10. rész: Odakint, a világban

(A Tan átadása)

Meztelen mellkassal, tépett ruhában
meztelen lábbal rohansz a piactérre.
Tested piszkos, hajadban hamu s levél,
nem látják rajtad, hogy te mássá lettél.
Nem kell varázsital s csoda a mágusoktól,
nem kell mágikus tárgy a halhatatlanoktól.
Nem kell más, csak az elme nyíltsága -
vállalod, hogy te légy mások tanítója.


Oázis

Két ember eltévedt a sivatagban. Elfogyott az élelmük, a vizük; már a halálukon voltak, amikor egy magas falhoz érkeztek, amelynek túlsó oldaláról vízcsobogást hallottak. Felmásztak a fal tetejére, és egy csodálatos, smaragdzöld oázist, és egy kristálytiszta vizű tavacskát, meg egy káprázatos vízesést találtak. A fákon gyümölcsök illatoztak.
Az egyik ember átmászott a falon, és eltűnt az oázisban.
A másik követte, evett és ivott, majd visszament a sivatagba, hogy segítsen a vándoroknak meglelni a helyet.


Az ostor árnyéka

A gondolkodó megkérdezte Buddhától:
- Szavak nélkül is el tudod mondani az igazságot?
Buddha hallgatott.
A gondolkodó meghajolt, s így szólt:
- Köszönöm, hogy segítettél megtalálni az igaz ösvényt!
Miután a gondolkodó elment, Ananda megkérdezte Buddhától, mi volt ez. S Buddha így válaszolt:
- A jó lónak az is elég, ha meglátja az ostor árnyékát.


Két politikus

Két nagy hatalmú politikus üldögélt a füvön; egy komoly ügyről, az országaik közötti viszályról beszélgettek. Mindketten úgy érezték, mindent meg kell tenniük saját országuk érdekében. Miközben komoly arccal társalogtak, odalépett hozzájuk az egyikük kislánya, és vidáman felnevetett.
A férfiak egymásra pillantottak, majd a gyermekre néztek, aki kergetni kezdett egy pillangót. A kislány nevetett, a pillangó pedig leereszkedett egy szép rózsára.
A kislány édesapja összeráncolta a homlokát, elfordította a fejét, és ismét a komoly ügyre összpontosított. A másik férfi gyönyörködve nézte a kislányt, a pillangót és a virágot.
- Gyere ide! - kiáltott oda a gyermeknek. A kislány oda is szaladt hozzá.
- Ülj le ide mellém! - mondta a politikus.
A gyermek apja a homlokát ráncolva felmordult.
- Tényleg muszáj félbeszakítanunk a tárgyalást egy ostoba gyermek miatt?
A másik férfi megsimogatta a kislány haját.
- Mondd csak - kérdezte a gyermektől-, miért kacagtál az előbb olyan vidáman?
- Nem tudom - mondta a kislány. - Ezt nem tudom elmondani.
- Talán a pillangónak örültél?
- Igen.
- Talán annak a rózsának?
- Igen.
- Talán valami másnak?
- Igen.
- Minek?
- Már mondtam: ezt nem tudom elmondani. Visszamehetek végre játszani?


Önimádat

A Tang-dinasztia idején a miniszterelnök nemzeti hős volt, mindenki tisztelte őt államférfiúként és hadvezérként elért sikerei miatt. Ám hírneve, hatalma és gazdagsága ellenére alázatos, hű buddhistának tartotta magát, s gyakran meglátogatta az egyik zen-mestert, akitől tanulni akart. Akart, mégsem sokat tanult.
Egy nap aztán feltett a mesternek egy érdekes kérdést:
- Mester, a buddhizmus szerint mi az önimádat?
A mester összeráncolta a homlokát, és megvető hangon visszakérdezett:
- Ez meg miféle ostoba kérdés?!
A miniszterelnököt erre elöntötte a méreg, kivörösödött arccal felpattant a helyéről.
A mester ekkor elmosolyodott.
- Ez az önimádat!


A gyakorlás áldása

Egy ifjú dalnok akart lenni, ezért beállt tanítványnak az egyik mesterhez. Abban reménykedett, sikerül ellesnie a szakma fortélyait, ám a mester három éven át, minden áldott nap ugyanazt a néhány dalt ismételtette el vele. A tanítványnak végül elege lett ebből, és elhagyta mesterét. Elhatározta, más foglalkozást keres magának.
Ahogy vándorolt, egy este egy fogadóba tévedt. Nem volt pénze, nem volt már semmije, amit élelemre cserélhetett volna.
Azon az estén a fogadó dalnoka megbetegedett, a vendégek csendben, unatkozva üldögéltek. A fiatalember sokáig tanakodott, de korgó gyomra végül meghozta helyette a döntést. Odaállt a fogadós elé, és kijelentette, hogy egy tál ételért szívesen elszórakoztatja a vendégeket.
Így is lett. Kiénekelt magából mindent, minden fájdalmat, minden boldogságot, mert közben arra gondolt, talán ez az első, de egyben utolsó lehetősége arra, hogy megmutassa az embereknek tehetségét.
Amikor befejezte a dalolást, az egyik vendég, egy tehetős szamuráj így szólt hozzá:
- Gyönyörű volt! Biztos ügyes mesternél tanultál. Még a sógun is élvezné egy ilyen nagy művész előadását.
A fiatalember a szamuráj segítségével bejutott a sógunhoz. Később, amikor már messze földön híres dalnok lett, mindig hálával gondolt régi mesterére, s amikor tanítani kezdett, ő is mindig ugyanazokat a dalokat ismételtette el a fiatalokkal.