Friedrich Nietzsche
(Részletek Túl Jón és Rosszon című művéből)

A szövegeket magam digitalizáltam, így előfordulhatnak benne hibák. Ha találsz ilyet, szólj. Azokat a sorokat, amiket kiemelten fontosnak tartok, vastag betűvel jelöltem. A magyarázó megjegyzéseket Tatár György írta.




Fokozatosan kiderült számomra, mi is volt eleddig minden nagy filozófia: nem más, mint szerzőjének önvallomása, s egyfajta akaratlan és észrevétlen mémoires: valamint az is, hogy a morális (vagy moráltalan) szándékok alkották minden filozófiában azt a voltaképpeni életcsírát, amelyből az egész növény sarjadt. Valóban, ha az ember arra keres magyarázatot, hogyan jöttek voltaképpen létre valamely filozófus legfélreesőbb metafizikai állításai, jól teszi (és okosan), ha előbb mindig azt kérdezi: miféle morálra akar ez (azaz ő) kilyukadni? Ennek megfelelően nem hiszem, hogy a "megismerés ösztöne" a filozófia atyja, hanem hogy valamely másik ösztön volt az, amelyik, mint mindig és mindenütt, a megismerést (és a félreismerést!) mint valami eszközt használta. Aki pedig az ember alapösztöneit abban a vonatkozásban veszi szemügyre, hogy mennyire vettek részt a játékban éppen itt mint inspiráló géniuszok (vagy démonok és koboldok), azt fogja találni, hogy ezek egyszer már mindannyian műveltek filozófiát, - s hogy kivétel nélkül mindegyikük nagyon is szívesen tüntetné fel éppen önmagát a létezés végső céljaként s az összes többi ösztön jogos uralkodójaként. Mert valamennyi ösztön uralomra tör: s mint ilyen kísérel meg filozofálni. - Persze: lehet, hogy a tudósoknál, a voltaképpeni tudományos embereknél másképp áll a dolog - "jobban", ha úgy tetszik -, ott lehet, hogy valóban akad valami olyasmi, mint megismerési ösztön, valami parányi, mindentől független óraszerkezet, amely jól felhúzva, merészen ketyegve nekilát, anélkül hogy a tudós bármely egyéb ösztöne lényegi részt vállalna benne. A tudós szoros értelemben vett "érdekei" ezért rendszerint valahol egészen másutt rejlenek, a családban esetleg vagy a pénzkeresésben, vagy a politikában; azt mondhatnók, csaknem közömbös, hogy parányi gépezetét a tudománynak ezen vagy azon vidékére helyezték-e, s hogy a "szépreményű", ifjú tudományos munkaerőből jó filológus, vagy gombaszakember, vagy vegyész válik-e: - nem jellemzi őt, hogy ez vagy az lesz belőle. Vele ellentétben a filozófuson nincs egyáltalán semmi személytelen; legkivált pedig morálja nyújt határozott és meghatározó tanúbizonyságot arról, ki is ő - vagyis hogy természetének legbensőbb ösztönei milyen rangsorban állnak egymással.



"A természet szerint" akarnátok élni?" Ó ti, nemes sztoikusok, szavak micsoda csalárdsága ez! Gondoljatok csak el egy olyan lényt, amilyen a természet, mértéktelenül pazarló, mértéktelenül közönyös, szándék és kímélet nélküli, könyörület és igazságosság nélküli, termékeny és sivár, ám bizonytalan is, magát a közönyt gondoljátok el mint hatalmat - hát hogyan élhetnétek e közöny szerint? Élni - hát nem éppen annyit jelent, hogy másnak-lenni-akarni, mint ez a természet? Hát nem értékelés, előnyben-részesítés, méltánytalanság, határoltság, nem a különbözőség akarása-e az élet? S ha feltesszük, hogy a "természet szerinti életet" követelő imperativusotok annyit tesz, mint "az élet szerint élni" - hogy volnátok képesek nem így tenni? Minek elvet csinálni abból, amik vagytok és lennetek kell? - Igazából egészen más a helyzet: miközben révülten színlelitek, hogy törvénytek kánonját a természetből olvassátok ki, valami egészen fonák dologra törtök, ti különös mutatványosok és önámítók! Büszkeségetek a természetnek, még a természetnek is a ti morálotokat, a ti ideálotokat akarja előírni és bekebeleztetni vele, azt követelitek tőle, hogy a "sztoa szerint" legyen természet, s azt szeretnétek, ha minden létezés csakis a ti képmásotok szerinti létezés lehetne - mint a sztoicizmus roppant és örök felmagasztosulása és mindent átfogóvá általánosodása! Az igazság iránti minden szeretettel kényszerítitek magatokat, hogy a természetet oly hosszan, oly makacsul, oly hipnotikus-mereven nézzétek hamisan, vagyis sztoikusan, míg már nem vagytok képesek másként látni, - s végül még valami feneketlen gőg azt a tébolydal reményt is sugallja nektek, hogy mivel ti tudtok magatokon zsarnokoskodni - a sztoikus annyi, mint önmaga zsarnoka -, a természet is enged zsarnokoskodni magán: hiszen nem egy darab természet maga a sztoikus is?... Régi, örök történet ez: ami annak idején megesett a sztoikusokkal, megesik ma is, mihelyt valamely filozófia elkezd hinni magában. Mindig a maga képmására teremti a világot, nem tehet másként; a filozófia maga ez a zsarnoki ösztön, a hatalom akarásai közt a legszellemibb, a "világ teremtésének", a causa primának az akarása.

sztoikusok: a Zénón (kb. i. e. 336-264) görög filozófus által alapított ún. sztoikus iskola szerint az emberi élet célja: önmagunkkal (= emberi természetünkkel) összhangban élni. Követője, Kleanthész ezt úgy egészítette ki: a természettel összhangban élni.
imperativus: parancsoló szükségszerűség (latin)
kánon: itt: zsinórmérték, alapszabály
causa prima: első ok, ősok (latin)



Az a buzgalom és finomság, azt is mondhatnám: ravaszság, amellyel ma Európában mindenfelé "a valóságos és a látszólagos világ" problémáját szorongatják, az embert gondolkodásra és fülelésre készteti; s aki itt csakis "az igazság akarását" hallja a háttérből, egyebet semmit, az bizonyosan nem a legélesebb hallásnak örvend. Kivételes és ritka esetekben lehet, hogy valóban része van benne az igazság efféle akarásának, valamiféle kicsapongó és kalandor merészségnek, a feladott metafizikus hadállás becsvágyának, amely még mindig többre becsül egy maroknyi "bizonyosságot" egy szekérderéknyi szép lehetőségnél; a lelkiismeretnek akár olyan puritán fanatikusai is akadhatnak, akik halálos ágyukat szívesebben vetik meg a biztos semmin, mint a bizonytalan valamin. Ám ez nihilizmus, s a kétségek közt hányódó, halálra fáradt lélek jele: bármily bátran fessenek is egy ilyen erény taglejtései. Az erősebb, élettelibb, az életre még szomjúhozó gondolkodóknál azonban mintha másképp állna a dolog: miközben állást foglalnak a látszat "ellen", s azt a szót, hogy "perspektivikus", már gőggel ejtik ki, miközben saját testüknek szavahihetőségét közel olyan csekélyre értékelik, mint annak a látleletnek a szavahihetőségét, amelyik úgy szól, hogy "a Föld mozdulatlan", s így szemmel látható derűvel engedik el kezükből legbiztosabb birtokukat (hiszen mit hiszünk ma biztosabban a testünknél?), ki tudja, nem akarnak-e valójában visszahódítani valamit, amit valamikor még biztosabban birtokoltak, valamit az egykorvolt hit ősi földbírtokából, talán a "halhatatlan lelket", talán a "régi Istent", egyszóval eszméket, amelyekkel jobban, azaz erőteljesebben és derűsebben lehetett élni, mint a "modern eszmékkel"? Van ebben bizalmatlanság e modern eszmékkel szemben, jó adag hitetlenkedés mindazzal szemben, ami tegnap és ma épült: keveredik még hozzá talán valamennyi csömör és gúny is, amelyik nem viseli már el a legkülönfélébb eredetű fogalmaknak azt a zsibvásárát, mellyel ma az úgynevezett pozitivizmus árasztja el a piacot, a kényesebb ízlés undora mindezen valóság-philosophaszterek zsibáruforgatagától és bóvliözönétől, akikben új és valódi csupán ez a tarka forgatag. Nekem úgy tűnik, ebben igazat kell adnunk a jelenkor e szkeptikus valóságellenzőinek s a megismerést mikroszkópjuk alá vetőknek: az az ösztönük, amely őket a modern valóságból kifele űzi, cáfolatlan, - visszakanyarodó rejtekútjaikhoz meg mi közünk! Nem az a lényeges bennük, hogy" vissza" akarnak: hanem hogy - el akarnak. Csak valamivel több erő, szárnyalás, merészség, művésziség: máris túl akarnának, - és nem vissza! -

puritán: eredetileg angol protestáns vallási irányzat a 16-17. században (a korai kereszténységhez való visszatérés jelszavával); később átvitt értelemben: szigorú erkölcsű, szerény életmódú ember.
nihilizmus: Turgenyev Apák és fiúk című regénye nyomán elterjedt kifejezés minden érték, értelem, cél és norma tagadására. Nietzschénél az értékellenes akarat csúcspontja, az európai kultúra végső sorsa.
pozitivizmus: 19. századi filozófiai áramlat, amely a tapasztalati ("pozitív") tényekből kíván felépíteni minden tudást
valóság-philozophaszter: a célzás Eugen Dühring (1833-1921) német gondolkodóra, egyetemi tanárra vonatkozik. Antiszemitizmusa hatott a nácikra, materializmusa pedig - átmenetileg - a német szociáldemokratákra.



A fiziológusoknak jól meg kellene gondolniuk, helyes-e az önnfenntartási ösztönt tenni meg egy organikus lény alapvető ösztönének. Bármi, ami eleven, mindenekelőtt az erejét akarja szabadjára engedni - élni nem más, mint a hatalom akarása -: az önfenntartás csupán közvetett és leggyakoribb következményeinek egyike. - Röviden, itt is, mint mindenütt, vigyázat a fölösleges teleologikus elvekkel! - amilyen az önfenntartás ösztöne is (melyet Spinoza következetlenségének köszönhetünk-). Így parancsolja ugyanis a módszer, melynek lényegében elv-takarékosságnak kell lennie.

organikus: szerves, szervi (görög-latin)
teleologikus: a dolgok mibenlétét és viselkedését célszerűségükkel magyarázó elv.



Egy teóriának nyilvánvalóan nem legcsekélyebb vonzereje, hogy cáfolható: a finomabb elméket éppen ezzel vonzza magához. Úgy tűnik, hogy a "szabad akarat" százszorosan megcáfolt teóriája fennmaradását már egyedül ennek a vonzerőnek köszönheti -: mindig újból jön valaki, aki elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy megcáfolja.



A gonosz csipkelődések féktelen rohama már az előszóban néven nevezi a legyőzendő nagy ellenfelet, vagy pontosabban ellenfél-párt: Platónt és Szókratészt. Első - naiv - megközelítésben két egészen különbözó ellenféllel állunk szemben: Platón a világ értelmezési lehetőségei közül az arisztokratikus gondolkodás vonulatát képviseli, ahol a szellem még csak erőfeszítést sem tesz, hogy uralkodjék az érzéki valóság zsibvásárán. Ez utóbbinak egész - alig valóságos - létezése kimerül abban a hasztalan erőlködésben, hogy valamennyire "hasonlítson", hogy ideigóráig "tükrözze" a szellemi valóság magába feledkezett alakzatait. Az érzéki valóság az, ami le nem veszi "tekintetét" a magasabb valóságról, ami akar, törekszik, keletkezik, alakul, elmúlik, akárcsak a munkálkodó rabszolgák hada, akik meg sem várják uruk parancsát (arra hiába is várnának): egész mibenlétük nem egyéb, mint rezzenéstelen arcú uruk - a szellem vagy idea - ki sem mondott parancsainak megfejtése és jó-rossz végrehajtása. A platóni "magasabb" valóság, az érzékfeletti világ nem akar, nem törekszik, nem történik: pusztán létezik, de éppen ezáltal ő létezik egyedül maradéktalanul. Az egész platóni filozófia - mint világértelmezési álláspont - az idea, a szellem oldalán áll. A valóság minden pontját és eseményét a szellem álláspontjáról látja és ítéli meg. - A szókratészi gondolkodás ezzel szemben - Nietzsche felől nézve - a plebejus álláspontot testesíti meg. A piacterek filozófusa az érzéki valóság demokratikus jogát - és lehetőségét - hangsúlyozza a szellemhez való hasonulásban. A mindenki által kideríthető - mert "visszaemlékezhető" - igazságban mindenki részesedhet, és kell hogy részesedjék. Mivel világra születése előtt minden egyes emberi lélek az igazság érzékfeletti birodalmában tartózkodott, ezért a gondolkodás és beszélgetés megfelelő - szókratészi - útján vissza is tud emlékezni az igazságra, amely így voltaképpen mindenki igazsága. Hogy adott történelmi pillanatban, Athénban, Szókratész egyedül képviselte a morális szellemnek ezt a demokráciáját (mert a morális gondolkodás és életvitel jelenti a viszonyt az érzékfeletti valósághoz), az nem változtat - Nietzsche szerint - gondolkodása mélyen nem arisztokratikus jellegén.
  Nietzsche eredetileg - A tragédia születése című munkájában - a görög tragikus múvészet, s az ugyancsak tragikus jellegűnek látott korai (Platón előtti) görög filozófia felől támadta Platón és mindenekelőtt Szókratész alakját. Filozófussá érése nagyjából egykorú azzal a felismeréssel, hogy van egy pont, amelynek kapcsán itt valójában nem két ellenfélről van szó, hanem egyetlen - ha tetszik - kétfejű ellenfélről. Platón arisztokratikus szellemű gondolkodása nyújtott valahol lehetőséget a szókratészi plebejus értékvilág megjelenésére, s ezzel a tragikus világlátás hanyatlására. Ez a pont, ez a közös pont a két gondolkodó munkásságában: a magánvaló fogalma. Ehhez a kanti eredetű fogalomhoz Nietzsche Schopenhauer közvetítésével jutott, ha most eltekintünk attól a ténytől, hogy maga a szó természetesen a 19. század fogalmi közkincséhez tartozott. Nietzsche maga - ez csaknem bizonyos - soha nem olvasott Kantot. Könyvtárából sem került elő a königsbergi filozófus egyetlen műve sem. (A magánvaló dologról, a dologról önmagában mint a számomra nem megjelenőről Schopenhauernél, lásd az "Eletrajzi vázlat" -ot.) Nietzsche élesen elutasítja azt a feltevést, hogy az eleven életviszonyokon belüli tapasztalatok mögött vagy fölött, számolnunk kellene e tapasztalatok "okozóival" is, pontosabban ezek tapasztalatunkon kívüli - magában vett - létével. Különös élességgel fordítja Nietzsche ezt az elutasítást az emberi értékítéletek alapját alkotó fogalmak ellen, amilyen a Jó, a Rossz, a Szép, az Igaz stb. Felfogása szerint a nagy szellemi tévút azzal a feltevéssel veszi kezdetét, hogy amikor valamilyen értékítélet vagy magatartás, adott életviszonyok közt és adott - pillanatnyi - perspektívából jónak (helyesnek) látszik, pillanatnyi döntéshelyzetünket azzal akarjuk igazolni, hogy feltesszük: döntésünk itt és most azért jó, mert megfelel valaminek, ami mindig és mindenütt jó. Ez utóbbi nem más, mint a magában vett Jó, vagyis ami a mindenkori adott életviszonyoktól és perspektíváktól tökéletesen függetlenül Jó. Ez a magánvaló Jó (vagy Szép vagy Igaz stb.) ilyen módon természetesen szebb, jobb és igazabb, mint bármi, ami konkrét életviszonyaink és perspektíváink közepette felbukkanhat. Hozzá mérve mindaz, amit valóságos életünkben jónak, szépnek vagy igaznak tapasztalunk. természetesen csak viszony lagosan, csak megszorításokkal nevezhető szépnek, jónak vagy igaznak. A megélt, valóságos élet így leértékelődik a magánvaló dolgok és értékek világához képest. Nietzsche szerint ennek a tévútnak a végén a tökéletesen kettéhasított világ áll: egy valótlannak és silánynak tapasztalt valóságos és egyetlen világ, valamint egy öröknek és abszolút valóságosnak felfogott tökéletesen kitalált világ.
  Szorongatóan aktuálissá ezt a problémát az teszi, hogy a modern Európa immár nyilvánvalóan megszűnt hinni mindabban, ami az előfeltétele volt e platóni-szókratészi világlátásnak (s ennek a ténynek messzemenően a tudatában is van), miközben egy pillanatra sem szűnt meg életét az e világlátás szerint kialakított értékítéletek mentén vezetni. Az új szellemi élet irányítói, a tudósok, továbbra is az igazság keresését magasztalják legmagasabb tudományos (és egyben morális) értékként, miközben világlátásukból maradéktalanul nyoma veszett mindannak, ami egy régebbi korszakban megalapozta az "igazság" legmagasabb értékvoltát. Az európai ideológiák továbbra is jó és rossz megkülönböztetésére épülnek, miközben e megkülönböztetés eredeti kritériumai eltűntek. Nietzsche szerint a kortárs Európában jóformán senki nem beszél igazat: már régen nem az a probléma, hogy mást hirdetnek, mint amit tesznek (ez szerinte mindig is így volt, és ez velejárója a morális világlátásban fogant kultúrának). A legfőbb probléma, hogy immár mást is vélnek gondolni, mint amit gondolnak, s minden fogódzó eltűnőben van, aminél fogva megállapíthatnák, mit is gondolnak voltaképpen.
  Amikor a Vidám tudumány című könyvében az "esztelen ember" lámpással a kezében Istent keresi, nevetve összeverődnek körülötte mindazok, "akik nem hittek Istenben". Ők távolítják el aztán felháborodva a templomból is.






Egy ilyen vidám bevezetés után komoly szó szeretne elhangzani: a legkomolyabbakhoz fordul. Vigyázzatok magatokra, ti filozófusok és a megismerés barátai, s óvakodjatok a vértanúságtól! "Az igazságért" való szenvedéstől! De még a védekezéstől is! Lelkiismeretetek minden ártatlanságát és finom semlegességét megrontja, makaccsá tesz titeket az ellenvetésekkel és a vörös posztókkal szemben, elbutít, elállatiasít és bikává konokít, ha a veszéllyel, becsmérléssel, gyanúsítgatással, kirekesztéssel, vagy az ellenségesség még durvább következményeivel viaskodva végül még az igazság földi védelmezőjének szerepét is el kell játszanotok: - mintha "az igazság" valami olyan ártatlan és suta személy volna, hogy védelmezőre szorul! ráadásul éppen rátok, ti legbúsabb képű lovagok, dologtalanul őgyelgő urak és szellemfonogató pókok! Végtére is épp elég jól tudjátok, semmi nem múlhat azon, hogy éppen nektek van-e igazatok, ahogyan eddig még egyetlen filozófusnak sem volt igaza, s hogy dicséretreméltóbb szavahihetőség rejlene minden egyes kicsiny kérdőjelben, melyet szókedvenceitek és legkedvesebb tanaitok (alkalmilag saját magatok) után biggyesztenétek, mint a vádlók és ítélőszékek előtti valamennyi ünnepélyes gesztusotokban és tromfjaitokban! Álljatok félre inkább! Rejtőzzetek! Öltsetek maszkot és finomságot, hadd tévesszenek el titeket! Vagy féljenek kissé! S ne feledjétek a kertet, az aranyló rácsozatú kertet! S emberek legyenek köröttetek, kerthez hasonlók, - vagy vizek felett lebegő zenéhez hasonlók, estidőben, amikor a nappal már emlékké válik: - válasszátok a jó magányt, a szabad, bátor, könnyű magányt, ami még arra is feljogosít titeket, hogy bizonyos értelemben akár jók is maradhattok! Milyen mérgezetté, milyen alattomossá, milyen rosszá tesz minden hosszú háború, amely nem viselhető nyílt erőszakkal! Milyen személyessé tesz a hosszú félelem, az ellenség, a lehetséges ellenség hosszú szemmel tartása! A társadalom e kitaszítottjai, e hosszan-üldözöttek, tönkrehajszoltak - de a kényszer-remeték is, a Spinozák vagy Giordano Brunók -, ha szellemi maskarádét öltve is, ha talán tudtuk nélkül is, de végül mindig rafinált bosszúszomjazókká és méregkeverőkké lesznek (ássunk csak egyszer Spinoza etikájának és teológiájának a mélyérel), - nem is szólva amorális felháborodásnak arról a bambaságáról, amely filozófus esetében a tévedhetetlen jele annak, hogy filozófiai humora cserben hagyta. A filozófus mártíriuma, önmagát "az igazság oltárán történő feláldozása" azt kényszeríti fel a napvilágra, ami agitátorból és színészből addig benne rejlett; s feltéve, hogy nézői eddig csupán művészi kíváncsisággal szemlélték, egyes filozófusok esetében persze érthető az a veszedelmes kívánság, ha egyszer elfajulásukban is látni akarnák őket (mártírrá, színpadi és szószéki bőgőmasinává fajultan). Csak hát efféle kívánságot kívánva jó, ha előre tisztában vagyunk azzal, mit is fogunk majd szemügyre vehetni: - csupán egy szatírjátékot, csupán bohózatzáradékot, csupán annak folytonos bizonyságát, hogy a hosszú, voltaképpeni tragédiának immár vége van: feltéve, hogy keletkezésekor minden filozófia egy hosszú tragédia volt. -

legbúsabb képű lovagok: célzás Cervantes Don Quijotéjának állandó jelzőjére
Giordano Bruno: olasz filozófus (1548-1600). Az Arisztotelészi világképpel való szakítása és egyházellenes röpiratai miatt elégették.



Minden kiválasztott ember ösztönösen törekszik a maga várába és meghittségébe, ahol megváltást nyer a tömegtől, a sokaktól, azoktól, akikből a legtöbb van, ahol az "ember" nevű szabályt - mint e szabály kivétele - elfeledheti: - kivéve azt az egyetlen esetet, amikor egy még erősebb ösztön egyenesen e szabály felé taszítja őt, mint nagy és kivételes értelemben vett megismerőt. Aki az emberekkel való közlekedésben alkalmilag nem játszik a szükség szabta színekben, az undor, a csömör, a részvét, a komorság és elmagányosodás zöldjében és szürkéjében, az bizonyosan nem a magasabb ízlés embere; ha mindezt a terhet és bajlódást nem önként veszi magára, szüntelen kitér előlük, s mint mondtam, hallgatagon és büszkén várába rejtőzik, nos, akkor legalább egyvalami biztos: nem megismerésre termett, nem arra rendeltetett. Mert ha az volna, egy napon így kéne szólnia magához: "ördög vigye az én jóízlésemet! hiszen a szabály érdekesebb a kivételnél, - nálam, mint kivételnél!" - s alabocsájtkozna, főképp "belé". Az átlagos embert tanulmányozni, hosszan, komolyan. A cél érdekében nem tartózkodni az álöltözettől, önuralomtól, bizalmaskodástól, rossz társaságtól- minden társaság rossz társaság, a hasonszőrűekén kívül -: ez minden filozófus élettörténetének szükséges eleme, talán a legkellemetlenebb, legrosszabb szagú, csalódásokban leggazdagabb eleme. Ha azonban szerencséje van, ahogy az a megismerés szerencsefiához illik, akkor rátalál feladatának megrövidítőire és megkönnyítőire, - az úgynevezett cinikusokra gondolok, tehát az olyanokra, akik az állatot, a közönségességet, a "szabályt" egyszerűen elismerik önmagukban, s ezenfelül még rendelkeznek a szellemiségnek s a viszketegségnek azzal a fokával is, hogy önmagukról és a hasonszőrűekről tanúk előtt beszélniük kelljen: - olykor még könyvekben is meghengergőznek, mintha a saját piszkukban fürdőznének. A cinizmus az egyetlen forma, amelyben közönséges lelkek is súrolják néha a tisztességet; s a magasabb rendű embernek minden durvább és finomabb cinizmusra tágra kell a fülét nyitnia, s minden alkalommal gratulálnia kell magának, ha éppen őelőtte nyilvánul meg egy szégyentelen pojáca vagy egy tudományos szatír, Ráadásul vannak esetek, amikor az undorba némi megigézettség vegyül: főleg olyankor, ha az ilyen indiszkrét bakkecskéhez és majomhoz, a természet valami szeszélye folytán, lángész kapcsolódik, mint Calíani abbénál, századának legmélyebb, legéleslátóbb, s talán legmocskosabb emberénél - jóval mélyebb volt Voltaire-nél, s ezért jóval hallgatagabb is. Még gyakrabban esik meg, hogy - mint jeleztük - a tudományos fő majomtestre, a kivételes értelem közönséges lélekre lett illesztve, - orvosok és morál-fiziológusok közt nem ritka eset. S ahol valaki elkeseredés nélkül, inkább távolian beszél az emberről, mint például egy hasról kétféle szükséglettel, s egy fejről egyetlen szükséglettel; valahányszor valaki mindig csak éhséget, nemi vágyat és hiúságot lát, keres és akar látni, mintha ezek volnának az emberi cselekedetek tulajdonképpeni és egyetlen hajtórugói; egyszóval, ahol "rosszat" beszélnek az emberről - mégcsak nem is valami ádázat - ott a megismerés barátja hegyezze szorgalmasan a fülét, egyáltalán, mindig ott legyen a figyelme, ahol felháborodás nélkül beszélnek. Mert ugyan lehet, hogy a felháborodott ember, vagy bárki, aki saját fogaival önmagát (vagy önmaga pótlékaképpen a világot, vagy Istent, vagy a társadalmat) szaggatja és marcangolja, morálisan tekintve magasabban áll a nevető és önelégült szatírnál, ám minden egyéb értelemben ő a megszokottabb, közömbösebb, tanulságtalanabb eset. És senki nem hazudik annyit, mint a felháborodott. -

cinikus: a közönyt és az igénytelenséget a legfőbb erénynek tekintő, az élet örömeit és szépségeit, valamint a fennálló intézményeket és erkölcsöket megvető ókori görög filozófiai iskola híve (görög-latin)



Függetlennek lenni, a keveseknél is kevesebbek dolga: - ez az erősek előjoga. Aki pedig megkísérli, ha a legnagyobb joggal is, anélkül azonban, hogy megkísérelnie kellene, ezzel tanúsítja, hogy valószínűleg nem csupán erős, hanem a féktelenségig vakmerő is. Labirintusba indul, ezerszeresére szaporítja azokat a veszedelmeket, melyeket az élet már amúgy is magával hoz; melyek közt nem a legcsekélyebb, hogy senki látó szemei nem látják, hogyan és hol veszít utat, magányosodik el, s marcangolja szét apránként a lelkiismeret valamilyen barlanglakó Minotaurusza. Ha pedig tönkremegy, oly távol történik ez az emberek által érthetőtől, hogy már sem érzéssel, sem együttérzéssel nem követik: - s nincs többé visszaút! az emberek részvétéhez sincs többé visszaút! -



Legmagasabb belátásainknak dőreségekként, adott körülmények közt vétkekként kell csengeniök - s legyen is így! -, ha meg nem engedett módon olyanok fülébe jutnak, akik nem erre lettek szabva és rendeltetve. Az exoterikus és az ezoterikus, ahogyan egykor különbséget tettek a filozófusok kőzött, mint a görögöknél, perzsáknál és muzulmánoknál, egyszóval mindenütt, ahol a rangsorban hittek, és nem az egyenlőségben és az egyenlő jogokban - nem annyira abban ütnek el egymástól, hogy az exoterikus kívül áll, s így nem belülről, hanem kívülről lát, értékel, mér és ítél: lényegesebb, hogy a dolgokra alulról fölfelé tekint - az ezoterikus pedig fölülről lefelé! Vannak a léleknek olyan magaslatai, ahonnan nézve még a tragédia is megszűnik tragikusan hatni; s a világ minden fájdalmát egybevéve, ki merészelhetné eldönteni, hogy az általa látott látvány vajon szükségszerűen csábít-e és kényszerít-e részvétre, s így a fájdalom megkettőzésére?... Ami a magasabb fajta embernek táplálékul szolgál és enyhet ad, az egy nagyon különböző és silányabb fajtának csaknem méreg lehet. A közönséges ember erényei egy filozófusnál talán vétek és gyengeség; az is lehetséges, hogy amikor egy magasrendű ember elfajzik és tönkremegy, éppen ezáltal jut oly tulajdonságok birtokába, amelyekért őt abban az alacsonyabb világban, ahová alásüllyedt, szükségesnek tartják immár szentként tisztelni. Vannak könyvek, melyeknek értéke a lélekre és az egészségre nézve fordított, aszerint hogy alacsony rangú lélek, alacsonyrendű életerő, vagy magasabb és hatalmasabb veszi használatba: az előbbi esetben veszedelmes, felőrlő, bomlasztó könyvek, az utóbbiban a herold hívó szavai, melyek a legbátrabbakat ébresztik saját bátorságukra. A mindenki-könyvei mindíg rossz szagú könyvek: szegényember szag tapad rajtuk. Ahol a nép eszik és iszik, akár ahol tisztel valamit, ott rendszerint büdös van. Az ember ne járjon templomok felé, ha tiszta levegőt akar szívni. -

exoterikus: a be nem avatottak számára is hozzáférhető, ellentéte az ezoterikus (görög-latin)
herold: középkori hírnök (német)



Senki sem fog olyan könnyedén, csak mert boldoggá vagy erényessé tesz, igaznak tartani egy tanítást: mondjuk, a drágalátos "idealistákat" leszámítva, akik a Jóért, Igazért és Szépért rajonganak, s tavacskájukban föl-le úsztatnak mindenféle suta és jó természetű kívánatosságokat. Boldogság és erény nem érvek. Azt azonban szívesen elfelejtik, még mélyebb szellemek is, hogy boldogtalanná tevés és rosszá tevés éppoly kevéssé ellenérvek. Esetleg lehet valami igaz, noha egyben a legnagyobb mértékben káros és veszedelmes; sőt az is lehet, hogy a létezés alapvető alkatához tartozik, hogy teljes megismerésén tönkremenjünk, - ebben az esetben egy szellem ereje épp azon volna lemérhető, mennyit képes még az "igazságból" elviselni, világosabban szólva, milyen fokú hígításra, kendőzésre, megédesítésre, tompításra, meghamisításra volna szüksége. De nem férhet kétség ahhoz, hogy az igazság bizonyos részeinek felfedezésében a rosszak és boldogtalanok előnyben vannak, s a siker nagyobb valószínűsége mosolyog rájuk; nem is szólva azokról a rosszakról, akik boldogok,- olyan alfaj ez, amelyről a moralisták hallgatnak. Lehet, hogy a keménység és a ravaszság kedvezőbb feltételeket nyújt az erős, független szellem és filozófus keletkezéséhez, mint ama szelíd, kifinomult, engedékeny jófiúság s a mindent könnyenvevés művészete, amit a tudósnál nagyra értékelnek, és joggal értékelnek nagyra. Feltéve persze, ami fel lett téve, hogy a "filozófus" fogalmát nem korlátozzuk arra a filozófusra, aki könyveket ír - vagy akár a saját filozófiáját gyűjti könyvekbe! - A szabadszellemű filozófus arcképén az utolsó vonást Stendhal húzza meg, melyet én a német ízlés kedvéért nem mulasztanék el aláhúzni: - mert ellenkezik a német ízléssel. "Pour étre bon philosophe - mondja ez az utolsó nagy pszichológus, - il faut étre sec, clair, sans illusions. Un banquier, qui a fait fortune, a une partie du caractere requis pour faire des découvertes en philosophie, c'est-á-dire pour voir clair dans ce qui est."

pour etre un...: hogy valaki jó filozófus legyen, száraznak, világosnak, illúziómentesnek kell lennie. Annak a bankárnak, aki vagyont szerzett, jelleme egy részét filozófiai felfedezésekre kellett fordítania, azza arra, hogy világosan lássa a valóságot (francia).



Minden, ami mély, szívesen ölt maszkot; a legmélyebb dolgok egyenesen gyűlöletet táplálnak a képek és hasonlatok iránt. Nem lehet, hogy az ellentét éppen a legmegfelelőbb álöltözet, hogy egy isten szemérmessége abban közlekedjék? Kérdezésre méltó kérdés: különös volna, ha valamely misztikus nem merészkedett volna már magában hasonló kérdésre. Akadnak olyan gyengéd történések, hogy jól teszi az ember, ha valami durvasággal borítja le és teszi felismerhetetlenné őket; vannak a szeretetnek s valamiféle kicsapongó nagylelkűségnek olyan cselekedetei, amely után mi sem tanácsosabb, mint botot ragadni, s a szemtanúkat végignáspángolni: így ködösíteni el emlékezetüket. Van, aki ahhoz is ért, hogy a saját emlékezetét ködösítse el és bántalmazza, hogy legalább ezen az egyetlen beavatott társon megbosszulja magát: - a szemérem találékony. Nem a legádázabb dolgok azok, amelyeket a legádázabbul szégyellünk: nemcsak álnokság rejtőzik a maszk mögött, - ugyanannyi jóság is van ebben a fondorlatban. Jól el tudnám gondolni, amint egy olyan ember, akinek valami drága és sebezhető rejtenivalója van, durván és otrombán, mint egy zöldes, ódon, nehézveretű boroshordó gördül végig az életen: szemérmességének kifinomultsága akarja így. Akinek szemérmessége mélységet rejt, annak sorsa és finom döntései olyan utakon járnak, ahová csak kevesek jutnak el, s amelyek meglétéről a hozzá legközelebb állóknak s a legmeghittebb bizalmasoknak sem szabad tudniok: életének veszélyeztetettsége elrejtőzik szemeik elől, újrahódított életbiztonsága ugyancsak. A rejtőzködő, aki a beszédet ösztönösen is a hallgatásra és elhallgatásra használja, és kimeríthetetlen a közlés előli kibúvókban, akarja és segíti, hogy barátainak szívében és elméjében egy maszk járjon-keljen őhelyette; s ha ezt mégsem akarja, szemei egy napon arra fognak nyílni, hogy ott mégiscsak egy maszkja él, - s hogy ez így van jól. Minden mély szellemnek szüksége van maszkra: sőt minden mély szellem köré szakadatlanul egy maszk nő, minden szava, minden lépése, minden életjele szüntelenül hamis, tudniillik lapos értelmezésének köszönhetően. -



Az embernek magának kell próbák elé állítania magát, kiderítendő, függetlenségre és parancsra termett-e; méghozzá idejében. Nem kitérni saját próbatételeink elől, noha talán ez a legveszedelmesebb játék a játszhatók között, s végtére is csak próbák, melyeknek magunk vagyunk a tanúi, s kívülünk nincsen bírája. Nem csüggve maradni egy személyen: legyen bár a legszeretettebb, minden személy börtön és félreeső zug. Nem csüggve maradni egy hazán: legyen bár a legszenvedőbb és leginkább gyámolításra szoruló, - valamivel kevésbé nehéz, ha szívünket egy győzelmes hazától kell eloldoznunk. Nem csüggve maradni a részvéten: szóljon bár magasabb rendűeknek, akiknek ritka kínjába és támasztalanságába egy véletlen engedett bepillantást. Nem csüggve maradni egy tudományon: kecsegtessen bár a legdrágább, szemlátomást egyedül nekünk fenntartott leletekkel. Nem csüggve maradni mindentől eloldozottságunkon, annak a madárnak kéjes messziségén és idegenségén, amely mind magasabbra szárnyal a magasba, hogy mind többet lásson maga alatt: - a repülés veszedelme. Nem csüggve maradni saját erényeinken, egészként áldozva fel magunkat valamely részletünk oltárán, például "vendégbarátságunkén": amint ez jelenti a veszélyek veszélyét magasrendű és gazdag lelkek esetében, akik pazarlóan, már-már közömbösen bánnak önmagukkal, s a liberalitás erényét a szenvedélyességig hajtják. Értenünk kell önmagunk megőrzéséhez: ez a függetlenség legkeményebb próbája.



Vajon az "igazság" új barátai-e ezek az eljövendő filozófusok? Ez elég valószínű: hiszen eddig minden filozófus szerette az igazságait. Ám bizonyosan nem lesznek dogmatikusok. Büszkeségüket kell hogy sértse, és ízlésüket is, ha igazságuk rajtuk kívül még mindenki igazsága is kellene legyen: ami eleddig minden dogmatikus törekvés titkos vágya és hátsó szándéka volt. "Az én ítéletem az én ítéletem: nem egykönnyen van hozzá másnak is joga" - mondja talán a jövendő filozófusa. El kell vetnünk rossz ízlésünket, amely abban áll, hogy egyezni akarunk sokakkal. A "jó" nem jó többé, ha a szomszéd a szájára veszi. S hogy volna lehetséges olyasmi, mint "közjó"! Ez a szó ellentmond önmagának: ami lehet közös, az mindig csekély értékű. Végül is úgy kell lennie, ahogy van, és ahogy mindig volt: a nagy dolgok a nagyoknál maradnak, a feneketlen örvények a mélyeknél, a gyengédségek és borzongások a kifinomultaknál, egyszóval és tömören, minden, ami ritka, a ritkáknál. -



Világfikciónknak számos olyan eleme van, melyeket első ízben a felülmúlhatatlan Platón látott és fogalmazott meg. Ezeket olyan erővel véste külső és belső valóságunk falába, hogy ott ezek még ma is, sokkal alacsonyabb fokú értelemmel és sokkal szűkebbre szabott lélekkel is felismerhetők és leolvashatók. Egy hatalmas szellemű ember valóságokat alkotott más emberek számára, akik e roppant ajándékkal (bizonyos fokig persze joggal) a sajátjukként bánnak. Esetleg természetesnek tekintik, hogy világukban olyan "tárgyak" közt járnak-kelnek, amelyeket Platóntól kaptak, esetleg vitatják ezek létjogosultságát, esetleg megpróbálják újragondolni őket - és egyetértenek velük. E körül a probléma körül, a rangsor problémája körül forog ez a fejezet. Joga van-e akárkinek ahhoz, hogy akárcsak egyetértsen egy Platónnal? A szellemi rangsor kérdését Nietzsche számára elsősorban nem a demokratikus politikai mozgalmak - általa egyébként ellenszenvvel figyelt - előrenyomulása tette aktuálissá. Az előtérben itt is egy már érintett kérdés áll: egy Platónnal semmiképpen nem egyenrangú ember két összefüggésben "érthet egyet" (vagy nem) Platónnal. Az egyik egyszerűen az, hogy oly mértékben nem képes felbecsülni a különbséget saját kicsisége és a másik nagysága között, hogy a maga esetleg sok könyvből összehabzsolt idétlenségeit összemérhetőeknek találja a másik gondolataival, mert érzéketlen arra, hogy mindaz, amit összeolvasott és mindaz, amit ő maga gondol, mennyire éppen annak a gondolataitól függenek, akivel most össze akarja mérni. Ez az eset inkább a nevetségesnek a körébe tartozik. A másik összefüggés a fontosabb: ebben - legalábbis látszólag - az a meggyőződés uralkodik, hogy végső soron van egy a Platón és az én gondolkozásomtól egyaránt független (magánvaló) igazság, amelyhez mindkettőt hozzámérhetem. "Demokratikus" ez a meggyőződés annyiban, hogy bármekkorának látja is a Platón és a saját maga közti rangsorbeli különbséget, tudni vél egy olyan legmagasabb fórumról (ezt hívja igazságnak), amely előtt mindketten egyenlőek. A probléma csak az, ahogy Nietzsche fogalmaz egyhelyütt, hogy maga ez a legfelső fórum, és magának a hozzámérésnek a lehetősége, mindez éppen a leellenőrizendő világfikció része (s nem utolsósorban éppen Platón alkotása). Egy érzékfeletti valóság abszolút igazságával szemben Platónnak és nekem lehet egyformán igazunk, esetleg egyformán tévedtünk. De ha nem hiszek ennek a magánvaló szférának mint legfelső fórumnak a létezésében, akkor egyedül az alkotás nagysága marad a rangsoralkotó tényező. De tudatosítani kell, hogy az alkotások súlyát sem tudom hozzámérni semmilyen abszolút mértékhez, hiszen a könyv, amely egy magasabb szellemű embernek csupán üdítő, könnyed pihenés, a másik számára lehet olyan erős, hogy egyenesen méregként hat. Lehetnek tulajdonságok, melyek az egyik ember számára elérendő erények (és joggal!), a másik számára ugyanezek meg nem bocsátható vétkek. Mert Nietzsche szerint abból a gondolatból, hogy ha nincsen abszolútum, akkor nincsen abszolút rangsor sem, nem következik, hogy akkor mindenki és minden egyenlő mindenkivel és mindennel. Mert egyenlőnek is, csak akkor lehetne mindenkit minősíteni, ha volna egy egységes valami, amihez mindent hozzámérhetnénk. és megállapíthatnánk azzal szembeni egyenlőségüket.
  Az egyetlen tapasztalható, tehát valóságos rangsor, az eleven szellemi élet harcában alakuló rangsor, amelynek természetesen nincs közönsége, mert valójában a közönség is cselekvő aktorként vívja a maga harcát, akkor is, ha éppen döntóbíróvá szeretné feltornászni magát. Ez utóbbi is csupán a lehetséges szellemi szerepek egyike.
  A valamilyen értelemben platonizáló korok világképében a látszatokat, a látszó valóságokat mindig volt mihez hozzámérni, volt olyan "igazi" valóság, amelyen látszatvoltuk foka leolvasható volt. E lehetőség összeomlása, s főleg ennek az összeomlásnak a tudomásulvétele után döntő szellemi értékké a függetlenség válik. Az ok világos: minden szellemi függésben mint viszonyban, ott rejtőzködhetik az a platonikus kövület, amely a saját tett igaz voltát azon akarná lemérni, amivel függő viszonyban áll. Minden szellemi függőség felfele tekint, és amit lát, azt - legalábbis önmagához képest - "igazán létező" -nek tekinti. A reális függetlenségnek Nietzsche szerint két oldala van. Az egyik a saját alkotás szükségszerűségének tudata. Ez egyszerűen annyit jelent, hogy az alkotó nem azért alkot, mert kedve van hozzá, nem is azért, mert kivételes képességei képessé teszik rá, hanem mert muszáj neki. Az alkotásnak ugyanis nemcsak a színvonala nem mérhető hozzá valami abszolút mércéhez, de a szükségszerűsége sem: a magányos alkotó belső kellésének hatalma az egyetlen mércéje annak, kell-e az alkotása valakinek.
  A függetlenség másik oldala az erő. Egy Nietzschétől sokszorosan újra- és újrainterpretált ókori képhez érdemes folyamodnunk: egy hagyományos labirintusban, egy olyanban, amilyenben Thészeusz indult el felkutatni a Minotauroszt, el lehetett ugyan tévedni és oda is lehetett veszni, de mindezt abban a biztos - és továbbörökíthető - tudatban, hogy legyen bár a labirintus mégoly bonyolult is, van valahol egy kijárata, ahogyan van valahol egy középpontja is, benne a leselkedő Minotaurosszal. A siker bátorság és ügyesség kérdése volt (Ariadné segítségéről most nem is szólva). A nietzschei "szabad szellem" egy olyan labirintusban találja magát, ahol nem lehet többé biztosan tudni, van-e kijárat, ahogyan az sem biztos, hogy van-e középpontja leselkedő Minotaurosszal, s kudarc esetén nem eldönthető, lesből támadó szörny pusztít-e el minket, esetleg maga az útvesztő volna egyetlen hatalmas és eleven szörny, vagy netán egész idő alatt a saját (független) labirintusunkban bolyongtunk, ahol végül saját szörny-Minotauroszunk falt fel minket. S erő kell annak a bizonytalanságnak az elviseléséhez is, hogy ki is győzött valójában?






A hit, úgy, ahogyan azt az első kereszténység követelte, s nemritkán el is érte, egy olyan szkeptikus és déliesen szabadszellemű világban, amely filozófus iskolák évszázadokig dúló harcát tudhatta maga mögött és magában, hozzá még a toleranciára való nevelést, melyet az imperium romanum nyújtott -, ez a hit nem az a nyíltszívű és harapós alattvaló-hit, amellyel mondjuk egy Luther vagy egy Cromwell, vagy a szellem bármely más északi barbára csüggött Istenén és a kereszténységen; akkor már inkább Pascal hite, amely rémítően hasonlóan fest az ész valamilyen tartósan elkövetett öngyilkosságához -, egy szívós, hosszú életű, féregként tekergő ész eltaposásához, melyet nem lehet egyből és egy csapással elintézni. A keresztény hit a kezdetektől áldozat: minden szabadság, minden büszkeség, a szellem minden magabizonyosságának feláldozása; egyszersmind szolgává alázkodás és önmegcsúfolás, öncsonkítás. Kegyetlenség és vallási fönicizmus van ebben a hitben, amely megtört, sokrétű és sokat kényeztetett lelkiismereteknek lett kitalálva: feltéve, hogy a szellem megalázkodása leírhatatlanul fájdalmas, hogy az efféle szellem egész múltja és megszokása viaskodik az ellen az absurdissimum ellen, amiként itt a "hit" közeleg felé. A modern ember, teljes eltompultságában minden keresztény nomenklatúrával szemben, nem érzi már át azt a borzalom-superlativust, melyet az antik ízlés számára az "Isten a kereszten" formula paradoxiája jelentett. Soha és sehol nem fordult még elő a megfordítás ehhez hasonló merészsége, valami ehhez a formulához hasonlóan félelmetes, kérdést intéző és kérdéses: minden antik érték átértékelését ígérte. - A Kelet az, a mélységes Kelet, a keleti rabszolga, aki ezen a módon állja meg a bosszúját Román, s annak előkelő és frivol toleranciáján, a hit római "katolicizmusán": - és sohasem a hit, hanem éppen a hittől való szabadság, a hit komolyságával szembeni félig sztoikus és lemosolygó gondtalanság az, ami a rabszolgákat uraikon, uraik ellen felháborította. A "felvilágosodás" felháborodik: a rabszolga ugyanis valami feltétlent akar, csak a zsarnokit érti, a morálban is, úgy szeret, ahogy gyűlöl, árnyalatok nélkül, le a mélységekig, a fájdalomig, a betegségig -, sok és rejtőzködő szenvedése háborodik fel az előkelő ízlés ellen, amely a szenvedést tagadni tűnik. A szenvedéssel szembeni szkepszis, alapjában csak egyik attitűdje az arisztokratikus morálnak, nem a legkisebb szerepet viszi az utolsó nagy rabszolgafelkelés keletkezésében, amely a francia forradalommal vette kezdetét.

imperium romanum: római birodalom (latin)
absurdissimum: a legabszurdabb abszurdum (latin)



Ami a régi görögök vallásosságán ámulatra indít, az a hálának ama határtalan bősége, amely belőle árad: - az embernek egy igen előkelő fajtája, amelyik így viszonyul a természethez és az élethez! - Később, amikor Görögországban a csőcselék jut túlsúlyra, a vallásban is túlburjánzik a félelem; s már készülődik a kereszténység. -



A vallási kegyetlenségnek nagy a létrája, sok-sok létrafokkal; közülük azonban három a legfontosabb. Egykor embereket áldoztak istenüknek, talán éppen azokat, akiket a legjobban szerettek -, idetartoznak valamennyi ősidő-vallás elsőszülött-áldozatai, ide Tiberius császár áldozata is Capri szigetének Mithrász-barlangjában, minden római anakronizmus e legocsmányabbika. Később, az emberiség morális korszakában, feláldozták Istenüknek legerősebb ösztöneiket, melyekkel csak bírtak, a "természetüket"; ez az ünnepi öröm ragyog az aszkétának, a lelkesültnek, a "természetellenesnek" a tekintetében. S legvégül: mi maradt még feláldozható? Nem kellett-e legvégül egyszer feláldozni mindent, ami vigasztaló, ami szent, ami gyógyító, minden reményt, minden hitet a rejtett harmóniában, eljövendő boldogságban és igazságosságban? nem kellett-e Istent magát feláldozni, és - önmagunk iránti kegyetlenségből- imádni a követ, a tompaságot, a nehézséget, a sorsot, a semmit? Istent feláldozni a semmiért - a végső kegyetlenség e paradox misztériuma annak a nemzedéknek lett fenntartva, amely éppen most van feljövőben: mindannyian ismerünk már belőle valamit. -

Tiberius: (i. e 42-i. sz. 37) római császár (14-37). Uralmának utolsó szakaszát a Capri szigetén élt erkölcstelen élet és a terror jellemzi.



Megfigyelte-e már valaki, milyen mértékben szükséges a tulajdonképpeni vallásos élethez (mégpedig mind az önvizsgálatnak hívott kedvenc mikroszkopikus foglalatosságához, mind ahhoz a szelíd léleknyugalomhoz, amely "imának" hívja magát szüntelen készenlét "Isten jövetelére") a külső tétlenség vagy félig-tétlenség, arról a jó lelkiismeretű, ősi, a vérségből származó tétlenségről beszélek, amelytől nem egészen idegen az az arisztokrata érzés, hogy a munka lealjasít, - közönségessé tesz testet és lelket? S hogy ebből következően a modern, lármás, minden időt kihasználó, önmagára büszke, a tompaságig büszke dolgosság, minden másnál inkább, éppen a "hitetlenségre" nevel és készít fel? Azok között például, akik ma Németországban a vallástól távol élnek, a legkülönfélébb fajtájú és származású "szabadgondolkodókat" találom, de mindenekelőtt olyanokat, akikben a dolgosság, nemzedékről nemzedékre, felbomlasztotta a vallási ösztönöket: olyannyira, hogy ezek már egyáltalán nem tudják, mire is valók a vallások, s ezek meglétét a világban egyfajta bamba csodálkozással regisztrálják. Ők úgy érzik, ezek a derék emberek, hogy máris éppen eléggé igénybe vannak véve, akár az üzlettől, akár a kedvteléseiktől, nem is szólva a "hazáról", az újságokról és a "családi kötelezettségekről" : úgy tűnik, a vallásra már semmi idejük nem marad, kivált hogy nem is világos számukra, hogy itt valami új üzletről vagy új kedvtelésről van-e szó -, hiszen az lehetetlen, mondják magukban, hogy valaki tisztán csak jó hangulatának elrontása végett menjen a templomba. A vallásos szokásoknak nem ellenségei; ha valaki bizonyos esetekben részvételt követel tőlük, esetleg az állam, teszik, amit követelnek tőlük, ahogy az ember annyi mindent megtesz - türelmes és szerény komolysággal, kíváncsiság és kelletlenség nélkül: - nagyon is távol és kívül élnek ahhoz, semhogy ezekben a dolgokban akár mellette, akár ellene bármilyen állásfoglalást szükségesnek tartanának. Ezekhez a közömbösökhöz tartozik ma a középosztálybeli német protestánsok többsége, különösen a serény, nagy kereskedelmi és közlekedési központokban; ugyanide sorolódik a serény tudósok nagy többsége, valamint az egész egyetemi kelléktár (kivéve a teológusokat, akiknek léte és puszta lehetősége is egyre újabb és egyre kifinomultabb talányt jelent a pszichológus számára). Istenes vagy akárcsak egyházi emberek ritkán alkotnak maguknak képet arról, mennyi jóakaratot, úgy is mondhatnánk: mennyi akarati önkényt igényel, hogy egy német tudós a vallás problémáját komolyan vegye; egész mesterségéből fakadóan (s mint említettük, abból a mesterségbeli serénységből fakadóan, amelyre modern lelkiismerete kötelezi) bizonyos fölényes, szinte leereszkedő derűre hajlik a vallással szemben, amelybe olykor még valami enyhe lebecsülés is vegyül, a szellemnek azzal a "tisztátalanságával" szemben, amelyet mindenütt feltételez, ahol valaki még valamely egyházhoz tartozónak vallja magát. A tudósnak már csak egyedül a történelem segítségével (tehát nem személyes tapasztalatból) sikerül a vallásokkal szemben valamilyen hódolatteljes komolyságra és bizonyos óvatos kiméletre szert tennie; de ha érzéseit akár a háláig fokozta is, saját személyét illetően ezzel egyetlen lépéssel sem jutott közelebb mindahhoz, ami egyházként és istenfélelemként még fennáll: talán épp ellenkezőleg. Az a vallási dolgokkal szembeni gyakorlati közöny, amelybe beleszületett és amely nevelte, rendszerint valami olyan óvatossággá és tisztaságszeretetté szublimálódik az ő esetében, amely félénken kerüli az érintkezést a vallásos emberekkel és dolgokkal; s lehet, hogy éppen toleranciájának és emberiességének a mélysége az, amely kikerülteti vele azt a finom kényszerhelyzetet, melyet maga a tolerálás hoz magával. - Minden kornak megvan a maga isteni karakterű naivitása, melynek megtalálásáért valamely másik kor irigyelheti őt: - és mennyi naivitás, tiszteletre méltó, gyermeki és határtalanul buta naivitás rejlik a tudósnak ebben a fölényességhitében, toleranciájának jó lelkiismeretében, abban a mit sem sejtő sima biztonságban, amellyel a vallásos embert ösztönösen mint csekélyebb értékű és alacsonyabb rendű típust kezeli, amelyen ő maga túl-, el- és fölébenőtt -, ő, a parányi, arcátlan törpe és csőcselékember, az "eszmék", a "modern eszmék" dolgos-serény szellemi és fizikai segédmunkása!



Aki a világba mélyen belelátott, nyilván kitalálja, mennyi bölcsesség is rejlik abban, hogy az emberek felszínesek. Önfenntartási ösztönük tanítja őket, hogy legyenek illékonyak, könnyűek és hamisak. Olykor a "tiszta formák" szenvedélyes és túlzó imádatával találkozunk, filozófusoknál s művészeknél is: nem érdemes kételkedni benne, hogy akinek a felszín efféle kultuszára van szüksége, az valamikor egyszer igen szerencsétlenül nyúlhatott mögéje. De talán még ezek közt a magukat megégetett gyermekek, a született művészek közt is, akik az élet élvezetét már csupán abban a szándékban lelik fel, hogy képét meghamisítsák (mintegy az életen állt hosszú lejáratú bosszúként), van valamiféle rangsor: azt a fokot, hogy számukra milyen mértékben sérült meg az élet, azon lehetne leolvasni, hogy mennyire vágyják az élet képét meghamisítottnak, elkeskenyítettnek, eltúlvilágiasítottnak, istenítettnek látni -, a homines religiosi is a művészek közé számítandók, azok legmagasabb rangú tagjaiként. Az attól a gyógyíthatatlan pesszimizmustól való mélységes, balsejtelmű félelem az, amely egész évezredeket kényszerít arra, hogy belerágja magát a létezés valamilyen vallási interpretációjába: annak az ösztönnek a félelme ez, amely sejti, hogy az igazságot túl korán is el lehet érni, még mielőtt az ember elég erőssé, elég keménnyé, elég művésszé vált volna ... Az istenesség, az "Istenben élés", ilyen szemmel nézve úgy jelenne meg, mint az igazságtól való félelem legkifinomultabb és legvégső szüleménye, mint minden hamisítások legkövetkezetesebbjével szembeni művész-imádat és -megittasultság, mint az igazság megfordításának akarása, az igazság-nélküliség akarása bármi áron. Talán arról van szó, hogy magának az embernek a megszépítésére ez ideig nem akadt erősebb eszköz, mint éppen az istenesség: általa válhat az ember olyannyira művészetté, felszínné, színek tobzódásává, jósággá, hogy látványától már nem szenvedünk. -

interpretáció: értelmezés, magyarázás, magyarázat (latin)



Az embert Isten akaratából szeretni - ez volt eddig a legelőkelőbb és legtágterűbb érzés, amelyet ember valaha elért. Hogy az ember iránti szeretet, ha nem áll mögötte valamilyen megszentelő hátsó szándék, csupán egy ostobasággal és állatiassággal több, hogy az erre az emberszeretetre való hajlandóság egyedül valami magasabb hajlandóságtól kaphatja mértékét, finomságát, csipetnyi sóját és ámbraszemcséjét: - bárki volt is, aki először tapasztalta és "élte" ezt meg, bármennyire akadozott is a nyelve, miközben ezt a gyöngédséget megkísérelte kifejezni, szent és tiszteletünkre méltó marad minden időkben, mint az az ember, aki eddig a legmagasabbra szárnyalt, és legszebben tévedt el!



A filozófus, ahogyan mi értjük őt, mi szabad szellemek -, mint a legátfogóbb felelősség embere, akinek lelkiismeretén az ember összfejlődése nyugszik: ez a filozófus a vallásokat tenyésztő-nemesítő és nevelési művéhez fogja felhasználni, ahogyan a mindenkori politikai és gazdasági állapotokat is használni fogja. Az a válogató, tenyésztő-nemesítő, vagyis mind pusztító, mind teremtő és alakító befolyás, mely a vallások segítségével fejthető ki, sokrétű és kűlönböző, attól az emberfajtától függően, aki kényszere és védelme alatt áll. Az erősek, függetlenek, parancsolásra készek és arra termettek számára, akikben egy uralkodó fajhoz tartozó ész és művészet testesül meg, a vallás egy eszközzel többet jelent az ellenállások lebírásában, az uralkodási képességben: kötelék, amely uralkodót és alattvalókat egybeköt, s az utóbbiak lelkiismeretét, azt a legrejtettebbjüket és legbensőbbjüket, amely szívesen vonná ki magát az engedelmesség alól, az előbbieknek elárulja és kiszolgáltatja; s ha az ilyen előkelőbb származásúak közül egyesek magasabb szellemiségüknél fogva, visszavonultabb és szemlélődőbb életre hajlanak, s csak az uralkodás legkifinomultabb fajtájára (válogatott tanítványok vagy rendtársak fölött) szánják rá magukat, a vallás akár még eszközül is szolgálhat arra, hogy nyugalmat teremtsenek maguknak a durvább kormányzás lármájától és fáradságától, tisztaságot mindennemű politikacsinálás szükségszerű mocskától. Így értették például a brahmanok: egy vallási szervezet segítségével hatalmat adtak maguknak, hogy a nép királyait ők nevezzék ki, miközben saját magukat távol és kívül tartották és érezték, mint magasabb és királyok feletti feladatok hordozói. Közben a vallás az uralom alatt állók egy részének útmutatást és alkalmat nyújt, hogy felkészüljenek a majdani uralkodásra és parancsolásra, azoknak a lassan felemelkedő osztályoknak és rendeknek ugyanis, amelyekben szerenesés házasodási szokások révén, szüntelen gyarapodóban van az akarat ereje és élvezete, az önuralom akarása: - számukra a vallás indíttatást és kísértést jelent, hogy a magasabb szellemiség útjait járják, hogy kipróbálják a nagy önlegyőzés, a hallgatás és a magány érzéseit: - aszketizmus és puritanizmus a csaknem nélkülözhetetlen nevelési és nemesítési eszközök, ha egy faj úrrá akar lenni a csőcselékből való származásán, s a majdani uralom felé dolgozza magát felfelé. Végül a szokványemberek tömegének, a legközönségesebbeknek, akik a szolgálat és a közhaszon végett léteznek, s csupán ennyiben szabad létezniök, a vallás adja meg a helyzetükkel és természetükkel való felbecsülhetetlen megelégedettséget, a szív bőséges békéjét, az engedelmesség megnemesítését, valamivel több boldogságot és fájdalmat a sorstársaikkal való együttérzésben, némi felmagasztosulást és megszépítést, némi igazolását az egész hétköznapiságnak, az egész alacsonyrendűségnek,lelkük egész félállati szegénységének. A vallás és az élet vallási jelentősége ragyogja be napsugárral az ilyen mindig meggyötört embereket, s teszi saját látványukat önmaguknak elviselhetővé, úgy hat, ahogyan valamely epikureus filozófia szokott hatni a magasabb rendű szenvedőre: felüdít, kifinomulttá tesz, mintegy kihasználja a szenvedést, végül valósággal megszentel és igazol. Talán semmi sem tiszteletreméltóbb a kereszténységben és a buddhizmusban, mint az a művészetük, amellyel még a legalacsonyabb rendűt is arra tanítják, hogy a vallásosság által helyezkedjenek el a dolgok valamely magasabb látszatrendjében, s így az azzal a valóságos renddel szembeni elégedettséget, amelyen belüli élete éppen elég kemény - s pontosan ez a keménység az, ami szükséges! -, megtartsa.

brahman: az indiai társadalom legfelsőbb, legkiváltságosabb (papi, értelmiségi) kasztjába tartozó személy (óind)



Végül természetesen, hogy az efféle vallások számára kellemetlen ellenszámlát is kiállítsuk, s félelmetes veszélyességüket a napvilágra tárjuk: - mindig magas és rettentő az ára, ha a vallások nem tenyésztő-nemesítő és nevelési eszközökként hatnak a filozófus kezében, hanem önmaguktól és szuverénül működnek, ha ők maguk akarnak végső célok lenni, s nem eszközök más eszközök mellett. Mint minden egyéb állatfajnál, az embernél is megvan a félresikerültek, betegek, elfajzottak, tökéletlenek, szükségszerűen szenvedők fölöslege; a sikerült eset az embernél is mindig a kivétel, sőt, tekintettel arra, hogy az ember a még meg nem állapodott állat, a gyér kivétel. S ami még rosszabb: minél magasabb rendű az a típus, melyet egy ember képvisel, annál jobban növekszik a valószínűtlenség, hogy sikerül: a véletlenszerűség, az esztelenség törvénye az emberiség összháztartásában a legfélelmetesebben a magasabb rendű emberekre gyakorolt romboló hatásában mutatkozik meg, akiknek életfeltételei kifinomultak, sokrétűek és nehezen kiszámíthatóak. Nos, hogyan viszonyul a két említett legnagyobb vallás a félresikerült esetek e fölöslegéhez? Megpróbálják fenntartani, az életben megtartani, ami egyáltalán csak tartható, mint a szenvedők vallásai, egyenesen a pártjukat fogják, igazat adnak mindazoknak, akik úgy szenvednek az életben, akár egy betegségben, s el szeretnék érni, hogy az élet minden más megtapasztalása hamisnak és lehetetlennek számítson. Becsüljük bármily magasra is ezt a kímélő és megtartó gondoskodást, amenynyiben az összes többi mellett egyben a legmagasabb, eleddig csaknem mindig legszenvedőbb embertípusnak is szólt és szól: a végső számadást tekintve, az eddigi, vagyis szuverén vallások azok közé a fő okok közé tartoznak, melyek az "ember" típusát alacsonyabb fokon tartották fogva -, túl sokat tartottak meg abból, aminek tönkre kellett volna mennie. Felbecsülhetetlenül sokat köszönhetünk nekik; s kicsoda bővelkedik annyira a hála érzésében, hogy ne válna egészen szegénnyé mindazzal szemben, amit például a kereszténység "szellemi emberei" tettek Európáért! És mégis, amikor a szenvedőknek vigaszt, az elnyomottaknak és kétségbeesetteknek bátorságot, az önállótlanoknak mankót és tartást adtak, s a bensőjükben szétdúltakat és vaddá váltakat a társadalomtól félre, kolostorokba és lelki fegyházakba csalogatták: mit kellett ezen túl is tenniök, hogy ilyen módon alapvetően jó lelkiismerettel dolgozzanak mindennek a fenntartásán, ami beteg és szenvedő, azaz valójában és igazán az európai faj elrontásán? Minden értékelést a fejére állítani - ezt kellett tenniök! S az erőseket összetörni, a nagy reménységek egészségét kikezdeni, a szépséggel járó boldogságot meggyanúsítani, mindent, ami független, férfias, hódító, uralomra vágyó, valamennyi ösztönt, amely az "ember" legmagasabb és legsikerültebb típusának sajátja, bizonytalansággá, lelkifurdalássá, önpusztítássá ficamítani, sőt minden földi és a föld fölötti uralom iránti szeretetet a föld és a földi elleni gyűlöletté fordítani át - ezt tűzte ki feladatául az egyház, s ezt kellett kitűznie, míg végül saját becslése szerint az "elvilágiatlanodás","elérzékietlenülés" és a "magasabb ember" Egy érzéssé ötvöződött. Ha feltesszük, hogy valaki egy epikuroszi isten csúfondáros és pártatlan szemével tekinthetné végig az európai kereszténység bámulatosan fájdalmas s egyszerre otromba és kifinomult komédiáját, azt hiszem, nem tudná abbahagyni az ámuldozást és a kacagást: nem úgy tűnne-e, hogy Európa felett az az Egyetlen akarat uralkodott tizennyolc évszázadon át, hogy az emberből fennkölt torzszülött váljék? Aki azonban ellenkező szükségletekkel, nem epikureusként immár, hanem valamiféle isteni kalapáccsal a kezében közelednék az embemek ehhez a szinte önként elkövetett elfajzásához és elsatnyulásához, amilyen egy jó európai (Pascal például), nem kellene-e haraggal, részvéttel, eliszonyodással így kiáltania: "Ó ti fajankók, ti arcátlanul részvétteljes fajankók, mit műveltetek! A ti kezetekre vall ez a munka! Legszebb kövemet faragtátok és kontárkodtátok tönkre! Mire vetemedtetek!" - Amit mondani akartam: a kereszténység volt eleddig a felfuvalkodottság legvégzetesebb fajtája. Emberek, nem elég magasrendűek és kemények ahhoz, hogy az embert mint művészek alakíthassák; emberek, nem elég erősek és távlatos látásúak ahhoz, hogy egyfajta magasztos önleigázással, ők működtessék az ezerszeres félresikerülés és tönkremenés színpadi előtér-törvényét; emberek, nem elég előkelőek ahhoz, hogy a feneketlenül mély rangsorkülönbséget és rangszakadékot ember és ember közt lássák: - a maguk "Isten előtti egyenlőség"-ével ilyen emberek igazgatták eddig Európa sorsát, míg végre kitenyésztődött ez a parányivá zsugorodott, szinte nevetséges fajta, ez a csordaállat, ez a jóindulatú beteges és középszerű valami, a mai európai...



Nietzsche ateizmusa példa nélküli jelenség, és egészen egyedül áll az új- és legújabb kor - zömmel ateista - elméleti irodalmában. Közvetlenül csak azok számára ismerős, akik valamennyire otthonosak a korai kereszténység irodalmában, a nagy megtértek írásaiban. Az ő esetében nem olyanvalaki beszél hozzánk, aki meggyőződött Istennek mint tudományos hipotézisnek a fölöslegességéről és fenntarthatatlanságáról, nem is olyanvalaki, akit az újkor eszméi távolítottak mérföldekre a vallási problematikától. Nem is egy hitében csalódott, s ezért új fogalmakat és célokat kereső gondolkodóval állunk szemben. Nietzschében eszmeileg időszámításunk első századainak pogány-keresztény öszszecsapása éled újjá, olyan személyes átéléssel és intenzitással, ahogyan azt egykor antik oldalról vagy nem is vívták, vagy nem maradt ránk, mert a győztesek művei maguk alá temették. Az antik görögséghez "megtért", a tragikus értékek körében "újjászületett" gondolkodó tart itt szemlét a számára új dimenzióban mutatkozó valóság fölött.
  A nietzschei ateizmus támadó kedvű dinamizmusának egyik legfontosabb mozgatórugója az a belátás, hogy ahogyan korábban a hit nem abban állt, hogy az emberek ezt vagy azt "gondoltak" Istenről, az általa teremtett világról és a megváltásról, úgy az ateizmus sem állhat abból, hogy most mást "gondolnak" ugyanarról a világról. A világ nem egyszerűen a szemünkkel látható és kezünkkel tapintható dolgok összessége. A világ mindenekelőtt a világunkat jelenti, mindazt, amit gondolunk, érzünk, ki tudunk mondani, amit társaink meg tudnak értetni velünk, könnyeink és örömeink, még az is, amit kitalálunk, és az is, amit elfelejtünk. Egy Isten nélküli világhoz tehát nem juthatunk olyanféle matematikai müvelettel, amely a világ egész gazdagságából Istent és a hozzá közvetlenül kapcsolódó fogalmakat és életformákat egyszeruen kivonja. Ha a korábbit, a hit világát csakugyan az ember alkotta, akkor egy efféle művelet eredménye csak egy fogyatékossá tett, tökéletlen alkotás lehet. A nietzschei életmű egész alkotókedvét az a célkitűzés irányítja, hogy az Isten nélküli világot és annak lakóit még csak ezután kell - szó szerint - megalkotni.
  Nietzsche az egész keresztény kultúra minden mozzanatában megbúvó platonizmust (gyakran nevezi "kétvilág-tanítás"-nak is) teszi felelőssé egyrészt az embernek az antik világhoz képest történt lealacsonyodásáért, másrészt a kereszténység hanyatlásával párhuzamosan terjeszkedő általános nihilizmusért. A Platón filozófiájánál természetesen tágabban értett platonizmus "ősbűnének" érték és létezés azonosítását látta. Az az alapállítás, hogy minél magasabb valaminek az értéke, annál létezőbb, s megfordítva, hogy minél távolabb esik valami a legmagasabb értékektől, annál közelebb esik a tökéletes nemléthez, ez a gondolat az alapja a középkor úgynevezett ontológiai isten-bizonyításainak is. A legértékesebbnek szükségképpen - tényleg - léteznie is kell, hiszen ha nem létezne (például csak gondolatban létezne), akkor mindenképpen értéktelenebb volna, mintha - azonkívül, hogy a legértékesebb - még létezne is. Annak az egész értékvilágnak, amelynek alapja létezés és érték platonikus azonosítása, el kell pusztulnia, és át kell adnia a helyét egy egész összefüggésében más értékvilágnak. Nietzsche a maga elé tűzött célt "minden értékek átértékelésének" nevezi. A keresett arkhimédeszi pont, ahonnan a korábbi érték világ sarkaiból kifordítható volna, Nietzsche számára élet és érték azonosítása.
  A platonikus létfogalom - mint értékkel abszolút telített lét - nem tűrt el semmiféle változást, s így az élettel, ami nyilvánvalóan az időben van otthon, mint örökkévalóság lett szembeállítva. Ezeknek a fogalmi alapviszonyoknak a széttörésén fáradozva, valóságos megtérési élményként talál rá Nietzsche az örök visszatérés gondolatára, amely fejezetünkön belül az 56-os számot viselő szövegben jelenik meg. Az lmígyen szóla Zarathustrának már ez a voltaképpeni alapgondolata, ez Nietzsche utolsó alkotói korszakának központi tanítása. Éppen a szakadatlan mozgásban lévő, a maradéktalanul időbeli élet örökkévalóságát hirdeti ez a görög filozófiában (jelesül a sztoában) egyszer már felvetődött, de Nietzschénél radikálisan átalakított gondolat. Eredeti alapja talán az a megállapítás, hogy ha a valóságot mégoly nagyszámú, de véges számú elem alkotja, akkor végtelen idő alatt a lehetséges véges számú variációnak előbb-utóbb ismétlődnie kell. Sőt bármily roppant időközök válasszák is el egymástól, végtelen idő alatt végtelenszer kell megismétlődnie az egyes konstellációknak. Nietzschének ebből a látszólag igen egyszeru gondolatból sikerült kibontania olyan eszmék és lelki attitűdök egész sorát, amelyek nem egyszerűen élesen ellentmondanak görög-római és bibliai alapokon felépült világunk alkotóelemeinek, fogalmainak, hanem tökéletesen más talajból sarjadtaknak tűnnek.
  Nietzsche szerint az új világkorszak létrehívója az az új ember (Übermensch, emberen túli ember) lesz, aki egész külső és belső életét ennek a gondolatnak a szolgálatába állítja, vagyis aki elég erőt lel magában ahhoz, hogy úgy igenelje életének valamennyi mozzanatát (beleértve a legapróbb csömöröket és a legnagyobb fájdalmakat is), hogy képes igenelni azok újbóli visszatérését, sőt örökké való visszatérését is. Egyedül egy ilyen embertípusról képzelhető el, hogy kudarcaiért, szenvedéseiért nem tesz senki rajta kívülit felelőssé, sem az életet, sem a világot nem fogja hibáztatni, s még egy Isten kitalálására sem fog rászorulni, hogy a teremtésbe vésett szükségszerűséget okolja balsorsáért.





Az Egy iránti szeretet barbárság: mert az összes többi rovására gyakorolják. Az Isten iránti szeretet is.


A bölcs mint csillagász. - Amíg a csillagokról úgy érzed, hogy ők egy "fölötted", addig tekinteted nem a megismerőé.


Alapelveinkkel szokásainkon akarunk zsarnokoskodni, vagy igazolni akarjuk őket, vagy hódolni akarunk nekik, vagy szidalmazni akarjuk őket vagy elrejteni: - két ember, azonos alapelvekkel, valószínűleg valami alapvetően eltérőt akar.


Kötött szív, szabad szellem. - Ha szívünket keményen megkötjük s fogva tartjuk, szellemünknek sok szabadságot adhatunk: Egy ízben már mondtam. De nem hiszik el nekem, hacsak nem arról van szó, hogy már tudják...


A férfi érettsége: újra megtalálni azt a komolyságot, amely gyermekként - játék közben - még megvolt.


Micsoda? Nagy ember volna? Én mindig csak saját ideáljának színészét látom.


Manapság a megismerő könnyen Isten állattá válásának érezheti magát.


Ha egyszer meghoztuk a döntést, a legjobb ellenérv előtt is be kell zárni a fület: ez az erős karakter jele. Tehát az ostobaság alkalmi akarása.


Ahol szerelem vagy gyűlölet nem játszik szerepet, ott a nő közepesen játszik.


Az érzékiség gyakran elsieti a szerelem növesztését, úgyhogy a gyökér gyenge marad, s könnyen kitéphető.


Ha valaki felől véleményünket meg kell változtatnunk, keményen a rovására írjuk azt a kényelmetlenséget, amit ezzel okoz nekünk.


Istent illetően az ördögnek vannak a legtágabb perspektívái, ezért tartja magát olyan távol tőle: - ördögön értve a megismerés legrégibb barátját.


Legkeményebben erényeinkért büntetnek minket.


Az egyik bábát keres gondolatai számára, a másik olyan valakit, akinek bábáskodhat: így jön létre egy jó beszélgetés.


A bosszúban és a szerelemben az asszony barbárabb a férfinál.


Aki szörnyetegekkel harcol, ügyeljen, nehogy közben szörnyeteggé váljék. És ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység is beléd pillant.


Felebarátunkat jó véleményre csábítani s aztán felebarátunk e véleményében hittel hinni: kicsoda hasonlatos e műfogásban az asszonyokhoz? -


Ami szeretetből lesz megtéve, mindig jón és rosszon túl történik.


Az öngyilkosságra való gondolás erős vigasz: számos gonosz éjszakán jut vele túl az ember.


Legerősebb ösztönünknek, a bennünk lakó zsarnoknak, nem csupán az ész veti alá magát, hanem a lelkiismeretünk is.


Az ember a szájával hazudik; ám az arckifejezéssel, amit közben vág, mégis elmondja az igazságot.


Sokat beszélni magunkról, szintén lehet eszköz a rejtőzködéshez.


Az ember nem gyűlöl, amíg még lebecsül, csak ha már magával egyenlőnek vagy magánál többre becsül.






Aki egyszer végigjárta valamely tudomány történetét, az annak fejlődésében vezérfonalat talált minden "tudás és megismerés" legrégebbi és legközönségesebb folyamatainak megértéséhez: itt is ott is az elsietett hipotézisek, a koholmányok, a "hitre" irányuló ostoba jóakarat, a gyanakvás és a türelem hiánya az, ami legelőször kifejlődött, - érzékeink későn tanulják meg, s teljesen sosem tanulják meg, hogy megismerésünk finom, hű, elővigyázatos szervei legyenek. Szemünknek jobban esik, adott alkalomra egy már gyakran létrehozott képet újra létrehozni, mint azt rögzíteni, ami a benyomásban eltérő és új: ez utóbbi több erőt igényel, több "moralitást". Valami újnak a meghallása a fülnek keserves és nehéz; az idegen zenét rosszul halljuk. Önkéntelenül is megkíséreljük, valamely idegen nyelv hallatán, a hallott hangokat olyan szavakká formálni, melyek meghittebben és otthonosabban esengenek: így csinálta például a német valamikor a hallott arcubalistából az Armbrust szót. Ami új, az érzékeinket is ellenségesnek és kelletlennek találja; és egyáltalán, már az érzékiség "legegyszerűbb" folyamataiban is az affektusok uralkodnak, mint a félelem, a szeretet, a gyűlölet, beleértve a lustaság passzív affektusait. - Amilyen kevéssé olvassa el a mai olvasó egy oldal minden egyes szavát (vagy éppen szótagját) - valójában húsz szóból véletlenszerűen kiragad vagy ötöt, és "kitalálja" az ehhez az öt szóhoz feltehetőleg tartozó értelmet -, ugyanolyan kevéssé látunk egy fát pontosan és tökéletesen, leveleivel, ágaival, színével, alakjával; annyival könnyebben esik nekünk egy nagyjából vett fát odaképzelnünk. Még legkülönlegesebb élményeink során is ugyanígy járunk el: az élmény legnagyobb hányadát költjük, és alig-alig kényszerülünk rá, hogy ne mint "feltalálók" szemléljünk egy eseményt. Mindez annyit tesz: a lehető legmélyebben, a lehető legrégebben - hazugsághoz vagyunk szokva. Vagy hogy erényesebb és képmutatóbb, egyszóval kellemesebb kifejezést válasszunk: az ember jóval inkább művész, mint amennyire tudja. - Élénk beszélgetésben gyakran látom annak a személynek az arcát, akivel beszélek, azoknak a gondolatoknak megfelelően, amelyeket nyilvánít, vagy amelyeket érzésem szerint én hívok elő benne, olyan világosan és élesre szabottan, hogy a világosságnak ez a foka messze meghaladja látóképességem erejét: - az izomjáték finomságait és a szem kifejezéseit tehát én kellett hogy hozzáköltsem. Az illető valószínűleg más arcot vágott, vagy semmilyet.

arcubalista: tulajdonképpen arcuballista, latin összetétel az arcus: ív, és a ballista: hajítógép szavakból. 12. századi német népetimológiai képzés az Armbrust: számszeríj, amely a latin szót a német Arm: kar, és a Brust: mellkas összetételeként érti.
affektus: (fokozott) érzelem; szenvedély, indulat hirtelen fellobbanása (latin)



A Nap mellett számtalan sötét test van, melyeket ki kell következtetnünk - melyeket sosem fogunk látni. Köztünk szólva, ez egy példázat; s a morálpszichológus a csillagokkal írt írás egészét csupán mint példázat - és jelbeszédet olvassa, amellyel sok minden elhallgatható.



Alaposan félreértjük a ragadozó állatot és a ragadozó embert (például Cesare Borgiát), félreértjük a "természetet", mindaddig, míg folyvást valami "beteges" után kutatunk minden tropikus szörnyek és növények e legegészségesebb példányainak mélyén, vagy ráadásul valami velük született "pokol" után fürkészünk - : ahogy eddig szinte valamennyi moralista tette. Lehetséges, hogy a moralistáknál fennáll valami gyűlölet a vadonnal és a trópusokkal szemben? S hogy a "tropikus embert" bármi áron diszkreditálni kell, akár mint az ember betegségét és elfajzását, akár mint saját poklot és öngyötrést? De hát miért? A "mérsékelt égöv" kedvéért? A mérsékelt ember kedvéért? A "moralistáért"? A középszerűért? - Ezt a "Morál mint félénkség" című fejezethez. -

Cesare Borgia: VI. Sándor pápa törvénytelen fia (1478-1507). Néhány évig bíboros, majd elfoglalja Romagnát, Piombinót és Urbinót, mindenütt zsarnoki önkénnyel uralkodik. Élete és politikai felfogása inspirálta Machiavellit a Fejedelem megalkotásakor.
moralista: szigorú erkölcsiséget hirdető személy, erkölcsbíró



Amíg mindaz a hasznosság, amely a morális értékítéletekben uralkodik, egyedül a nyáj-hasznosság, amíg minden pillantás kizárólag a köz fenntartása felé fordul, s a nem-morálisat csakis és kizárólag abban keresik, ami a közfennállást tűnik veszélyeztetni: mindaddig nem lehetséges "a felebaráti szeretet morálja". Ha feltesszük, hogy már ekkor is folyik valami kis állandó gyakorlása a kíméletnek, részvétnek, méltányosságnak, szelídségnek, a segítségnyújtás kölcsönösségének, ha feltesszük, hogy a társadalomnak már ebben az állapotában is tevékenyek mindazok az ösztönök, melyeknek később az "erények" tiszteleti címét adományozzák majd, s melyek végül eggyé mosódnak majd a "moralitás" fogalmával: ebben az időben még egyáltalán nem tartoznak a morális értékítéletek birodalmába - még morálon kívüliek. Egy részvétteli cselekedetet például a római fénykorban nem neveztek sem jónak, sem rossznak, sem morálisnak, sem moráltalannak; s ha meg is dicsérték, ez a dicséret jól megfért egyfajta önkéntelen lefitymálással, mihelyt hozzámérték valami olyan cselekedethez, amely az Egésznek, a res publicának szolgált a javára. Végtére is a "felebarát iránti szeretet" mindig valami mellékes, részben konvencionális és önkényes-látszólagos dolog a felebaráttól való félelemhez viszonyítva. Mihelyt a társadalom egészének szerkezete megszilárdult, s külső veszélyekkel szemben immár biztosítottnak látszott, a felebaráttól való félelem lesz az, amely a morális értékelés megint új perspektíváit megteremti. Bizonyos erős és veszedelmes ösztönöket, amilyenek a vállakozókedv, a vakmerőség, bosszúszomj, agyafúrtság, a rabolhatnék, az uralomvágy, amelyeket eddig a szó közhasznú értelmében nem csupán tiszteltek - más néven persze, mint a fentiek, - hanem egyenesen nagyra-növeltek és -neveltek (mivel az Egész veszélyeztetettsége folytán az Egész ellenségei ellen szüntelenül szükségesek voltak), ezeket az ösztönöket immár kétszeresen is veszélyeseknek érzékelik - most, amikor levezető csatornáik immár eltűntek -, s lépésről lépésre, amorálisaknak tüntetve őket fel, a rágalom prédájául vetik. Most az ellentétes ösztönök és hajlamok morális becsülete van növekvőben; a nyájösztön vonja le lépésről lépésre haladva a maga következtetéseit. Hogy pontosan mennyi közveszélyes, az egyenlőséget veszélyeztető akad valamely véleményben, az affektusok valamely állapotában, egy akaratban vagy egy tehetségben, ez válik most a morális perspektívává: megint csak a félelem a morál szülőanyja. Azokon a legmagasabb és legerősebb ösztönökön, melyek ha szenvedélyesen kitörnek, az egyént messze túlhajtják a nyájlelkiismeret átlagán és sekélységén, ezeken az ösztönökön a közösség önérzete zátonyra fut, önmagába vetett hite gerinc gyanánt törik meg: vagyis éppen ezeket az ösztönöket kell a leginkább megbélyegeznie és megrágalmaznia. A magasrendű, független szellemiséget, a magány akarását, a kiemelkedő észt már veszedelemnek érzik; mindannak, ami az egyént a nyáj fölé emeli, s a felebarátban félelmet ébreszt, mostantól gonosz lesz a neve; ami olcsó, ami szerény, ami a sorba beálló s magát egyenlősítő érzület, a vágyak középszere az, ami morális nevet és becsülést szerez magának. Végül, nagyon békés állapotok esetén, mindjobban hiányzik az alkalom és a kényszerűség, hogy az érzületet szigorra és keménységre neveljék; s ekkor kezdi el minden szigor, még az igazságosságé is, zavarni a lelkiismeretet; a magas rendű és edzett előkelőség s az önmagáért viselt felelősség szinte valami bántóként jelenik meg, s bizalmatlanságot kelt, "a bárány", pontosabban "a birka" tisztelete tovább növekszik. A társadalom történetében elérkezik a beteges felpuhulásnak és elszelídülésnek az a pontja, amikor már kártevőinek, a bűnözőknek is pártját fogja, méghozzá komolyan és becsülettel. Megbüntetni: ezt valamiképp méltánytalannak érzi, - annyi bizonyos, hogy a "büntetés" és a "büntetni kell" képzete fájdalmat és félelmet kelt benne. "Nem elég ártalmatlanná tenni? Minek még büntetni is? Maga a büntetés is félelmetes dolog!" - ezzel a kérdéssel vonja le végső következtetését a nyájerkölcs, a félénkség morálja. Feltéve, hogy meg lehetne szüntetni a veszélyt egyáltalán, a félelem alapjául szolgáló okot, vele szűnnék meg ez a morál is: nem volna többé szükséges, nem tartaná többé önmagát szükségesnek! - Aki a mai európai ember lelkiismeretét veti alá vizsgálatnak, ezernyi morális redő és rejtek mélyéről is mindig újból ugyanazt az imperativust fogja előhalászni, a nyáj félelmének imperativusát: "azt akarjuk, hogy valamikor egyszer semmitől ne kelljen többé félni!" Valamikor egyszer - ennek az akarását s a hozzá vezető utat hívják ma Európában mindenütt "haladás"-nak.

res publica: állam, alkotmány, államvagyon, közügy, közérdek (latin)
konvencionális: megszokott, hagyományos, közkeletű (latin elemekből)



Mondjuk ki mindjárt még egyszer, amit már százszor kimondtunk: mert az efféle igazságokra - a mi igazságainkra - a mai fülek nem szívesen hajlanak. Nagyon is tudjuk már, milyen sértően is cseng, ha valaki az embert kendőzetlenül és nem hasonlatképpen az állatokhoz számítja; de az már egyenesen bűnünkként lesz felróva, hogy mi éppen a "modern eszmék" emberével kapcsolatban használjuk folyvást a "nyáj", "nyájösztön" kifejezéseket és hasonlókat. Mit tehetnénk! Nem tehetünk másként: pontosan ebben áll a mi új belátásunk. Úgy találtuk, hogy Európa valamennyi fő morális ítéletben egyetért, hozzászámítva azokat az országokat is, ahol az európai befolyás az uralkodó: Európában láthatóan tudják, amit Szókratész nemtudni vélt, s amit az a régi híres kígyó egykor megtanítani ígért, - ma "tudják", mi a jó és a rossz. Nos, valóban keményen kell hogy hangozzék, s kell hogy a füleket sértse, ha mindig újból hajtogatjuk: az, ami itt tudni vél, ami itt dicsérettel és gánccsal felmagasztosítja magát, jónak jelentve ki magát, az az ember nevű nyájállat ösztöne: amilyenként áttöréshez, túlsúlyhoz, uralomhoz jutott, s mindinkább jut a többi ösztönnel szemben, annak a növekvő fiziológiai idomulásnak és hasonulásnak megfelelően, amelynek éppen a tünete. A morál a mai Európában nyájállatmorál:, tehát, ahogyan mi értjük a dolgokat, az emberi morálnak csupán egyik válfaja, amely mellett, előtt, után, számos más, mindenekelőtt magasabb morál lehetséges, vagy kell hogy lehetséges legyen. Egy ilyen "lehetséges", egy ilyen "kell" ellen azonban ez a morál minden erejével küzd: konokul és kérlelhetetlenül állítja, hogy "én magam vagyok a morál, s rajtam kívül nincs morál!" - ráadásul egy olyan vallás segítségével, amely a legkifinomultabb nyájállat-vágyak szolgálatába állt, s nekik hízelkedett, a dolog odáig jutott, hogy még a politikai és társadalmi berendezések esetében is ennek a morálnak a mind látványosabb kifejezésére találunk: a demokratikus mozgalom lép a kereszténynek az örökébe. Hogy azonban a türelmetlenebbek, a fenti ösztön betegeinek és rabjainak a számára még ennek a mozgalomnak a tempója is túlságosan lassú és álmatag, azt bizonyítja annak az anarchista-falkának a mind őrjöngőbb vonítása, mind leplezetlenebb fogvicsorítása, amely ma az európai kultúra utcáin csatangol: látszólagos ellentétben a békés dolgos demokratákkal és forradalom-ideológusokkal, vagy pláne azokkal a fafejű filozofaszterekkel és testvériség-rajongókkal, akik szocialistáknak hívják magukat és a "szabad társadalmat" akarják, igazában azonban teljes egyetértésben mindőjükkel abban az alapvető és ösztönös ellenségességben, melyet minden társadalomformával szemben táplálnak, kivéve az autonóm csordát (egészen az "úr" és a "szolga" fogalmának elutasításáig - ni dieu ni maître - hangzik az egyik szocialista jelszó); egyek a konok ellenállásban minden külön igénnyel, minden külön joggal és előjoggal szemben (ami végső soron annyit tesz, minden joggal szemben: mert ha mindenki egyenlő, senkinek sincs többé szüksége "jogokra"-); egyek a büntető igazságossággal szembeni bizalmatlanságban (mintha az a gyengébb megerőszakolása volna, minden korábbi társadalom szükségszerű következményével szembeni jogtalanság -); de ugyanúgy egyek a részvét vallásában, az együttérzésben, mindennel kapcsolatban, ami csak érez, él, szenved (le az állatig, fel "Istenig": - az "Isten iránti részvét" kicsapongása a demokratikus korszak sajátja -); egyek mindannyian az együttérzés ordításában és türelmetlenségében, az egyáltalában vett szenvedéssel szembeni halálos gyűlöletben, a csaknem nőies képtelenségben, hogy nézők maradhassanak, hogy szenvedni engedjenek; egyek abban az önkéntelen elkomorulásban és elszelídülésben, amelynek igézetében Európát valami új buddhizmus tűnik fenyegetni; egyek a közös részvét moráljába vetett hitben, mintha ez volna a magánvaló morál, maga a csúcs, az ember által elért csúcs, a jövő egyetlen reménysége, a ma élők vigasza, a minden valahai bűn alól történő nagy felmentés: egyként hisznek mindannyian a közösségben mint a megváltóban, vagyis a nyájban, "önmagukban"...

fiziológia: élettan (görög)
én magam vagyok a morál: ez a gyakran ismétlődő nietzschei megfogalmazás egy ismétlődő bibliai mondatot variál gúnyosan: "Én vagyok az Úr, és rajtam kívül nincs Isten!"
ni dieu ni maître: se Isten, se gazda (francia)



Mi, akik más hiten vagyunk, mi, akiknek a demokratikus mozgalom nem csupán a politikai szerveződés egyik hanyatlásformája, hanem magának az embernek egy hanyatlás-, azaz eltörpülésformája, elközépszerűsödése és értéklealacsonyodása: hová nyúljunk mi a mi reményeinkkel? - Új filozófusok után, nincs más választás; olyan szellemek után, akik elég erősek és eredetiek ahhoz, hogy ellentétes értéktételezéseket kezdeményezzenek, s "örök értékeket" átértékeljenek, megfordítsanak; előőrsbe küldöttek után kell nyúlnunk, a jövő emberei után, akik a jelenben kötik meg azt a kényszert és csomót, amely évezredek akaratát kényszeríti új pályákra. Az embernek az ember jövőjét mint saját akaratát, mint valami az emberakarattól függőt tanítani, s a tenyésztve nevelés és nemesítés nagy kockázatait és átfogó kísérleteit előkészíteni, hogy véget érjen az esztelenségnek és véletlenségnek az a förtelmes uralma, amelyet eddig "történelemnek" hívtak - a "többség" esztelensége ennek csak végső formája -: ehhez valamikor egyszer újféle filozófusokra és parancsolókra lesz szükség, akiknek képéhez mérten minden, ami a földön valaha rejtőzködő, félelmetes és jóindulatú szellemként megjelent, elsápadna és eltörpülne. Ilyen vezérek képe lebeg a mi szemeink előtt: - szabad-e hangosan kimondanom, ti szabad szellemek? Azok a körülmények, amelyeket az ő keletkezésükhöz részben megteremteni, részben kihasználni kellene; azok a sejdíthető utak és próbák, amelyeknél fogva a lélek ilyen magasságig és hatalomig növekednék, hogy megérezze a kényszert az efféle feladatokra; az értékek olyan átértékelése, amelynek új nyomása és kalapálása alatt a lelkiismeret megacélosodik, a szív érccé alakul, hogy az efféle felelősség súlyát elhordozza; másfelől az ilyenfajta vezérek szükségessége, annak elrettentő veszélye, hogy elmaradhatnak, vagy félresikerülhetnek és elfajzanak - ezek a mi voltaképpeni gondjaink és búskomorságaink, tudjátok-e ezt, ti szabad szellemek? ezek azok a súlyos, távoli gondolatok és viharok, melyek a mi életünk egén vonulnak. Kevés olyan átható fájdalom akad, mint végignézni egyszer, rájönni, végigérezni, amint egy rendkívüli ember siklik ki pályájáról és elfajzik: de akinek megvan az a ritka képessége, hogy van szeme arra az átfogó veszedelemre, hogy maga "az ember" fajzik el, aki hozzánk hasonlóan, felismerte azt a rettentő véletlenszerűséget, amely az ember jövőjét illetően eddig játékát játszotta - olyan játékot, amelyben nemhogy a keze, de még "Isten ujja" sem játszott bele! -, aki átlátja azt a végzetet, amely a "modern eszmék" tökfejű gyanútlanságának és bizakodásának a mélyén, leginkább az egész keresztény-európai morálnak a mélyén rejlik: az olyan aggodalomtól szenved, amellyel semmi össze nem vethető, - hiszen egyetlen pillantással fogja fel, mi mindent lehetne még, az erők és feladatok kedvező egybegyűjtése és fokozása esetén, az emberből előtenyészteni, lelkiismeretének egész tudásával tudja, mennyire kimerítetlen még az ember az ő legnagyobb lehetőségeit tekintve, s hogy hányszor állott már az ember nevű alkat titokzatos döntések és új utak előtt: - ennél is jobban tudja, saját legfájdalmasabb emlékeiből, hogy az alakulóban lévő legmagasabb rendű miféle nyomorúságos dolgokon szokott volt összetörni, félbemaradni, elmerülni, siralmassá válni. Az ember átfogó elfajzása, le egészen addig, ami ma a szocialista fajankóknak és tökfilkóknak mint "a jövő embere" jelenik meg - mint az ő ideáljuk! - az embernek ez az elfajzása és eltörpülése a tökéletes nyájállattá (vagy ahogy ők mondják, a "szabad társadalom" emberévé), az embernek ez az egyenlő jogok és igények állattörpéjévé állatiasodása lehetséges, semmi kétség! Aki ezt a lehetőséget egyszer végiggondolta, az eggyel több undort ismer, mint minden más ember, - s talán egy új feladatot is! ...



Nietzsche nem volt politikai gondolkodó. Ha vet is olykor egy-egy futó pillantást gondolkodásának lehetséges politikai dimenzióira, leveleiben is csupán átsuhanó félelmeket fogalmaz meg. Nietzsche komolyan hitte, hogy nem a saját korának, hanem a jövőnek ír, s tartott attól, hogy művei illetéktelen kezekbe is eljutnak. Egyszer valami rettentő fog a nevemhez kapcsolódni - írja egy helyütt. A politika éppen az a "mindenkit" érintő terület, amelytől ugyanazzal a megvetéssel fordul el, akárcsak a "mindenki" moráljától. A német nemzetiszocializmus nyelvileg és ideológiailag maximálisan kiaknázta az "erő" nietzschei felértékelését, miközben a cenzúra sötétjébe borította a sikerrel, a győzelemmel szembeni határtalan megvetését. Ezen az úton lehetett Nietzsche erőfogalmából politikai fogalmat kovácsolni, s gondolatainak náci "megvalósítása" szinte mindenütt ezt az utat járja. Kevés európai gondolkodó akadt őelőtte, akinek szellemi hatása ilyen ellenállhatatlanul gördült volna végig az intellektuális élet szinte valamennyi területén, és soha senki nem hatott ugyanakkor ilyen mélyen a saját szintje alatt is. A szakirodalom, amikor megkísérli Nietzsche nevét és életművét leválasztani a nácizmusról, rendszerint az egyoldalú értelmezéseket, a meghamisításokat és az elhallgatásokat emeli ki, természetesen joggal. De termékenyebb, és Nietzsche szelleméhez egész biztosan hűségesebb eljárás volna azoknak a pontoknak a felkutatása, ahol a nemzetiszocializmus Nietzsche legrosszabb sejtéseinek igazolása volt, s ahol az európai kultúra és élet alapvetően problematikus voltáról vallott nézeteit bebizonyította.
Amikor Nietzsche szüntelen szembeállításban vizsgálja az arisztokratikus morál és a nyájmorál fogalmát. főleg a görög történelemból merített példáival gyakran kelti azt a benyomást, mintha társadalmi rétegek összemérésén fáradozna. Valójában embertípusok történelmi megjelenéseit vizsgálja, embertípuson mindenekelőtt az élet értékelésének típusát, az élethez való viszony típusát értve. Már az arisztokratikus morál puszta fogalma is ellentmond társadalmi-politikai értelmezhetőségének, amennyiben olyan individuumok "morálját" jelöli, akiknek életfelfogásában az az egyetlen közös, hogy mindegyiküké szigorúan a sajátja. A maga erejéből a maga útját járó ember "típusáról" van szó, amin Nietzsche többet és mélyebbet ért, mint a személyiség puszta autonómiáját vagy önállóságát. A célként előtte lebegő új ember (akihez persze mintaként szolgál számára az archaikus és klasszikus görög ókor számos óriásnak látott személyisége) saját élete céljának megalkotója. Nem abban a köznapi értelemben, amelyben életcélról beszélni szoktunk. A kizárólag önmagát követő emberről van szó, aki az egyáltalában vett élet célját tekinti a saját céljának, tekintet nélkül arra, hogy a többiek esetleg az emberi élet egész célját másban vélik felfedezni. Önmaga filozófusa, talán így is lehetne nevezni. Az eddigi filozófusok "mindenki" filozófusai akartak lenni, s ha úgy gondolták, hogy igazuk van, ezen azt értették, hogy mindenki számára érvényes igazság birtokában vannak, ezért is tárják mindenki elé. Nietzsche új embere a saját igazságát követi, nem csupán arra nincsen igénye, hogy azt mások is igazságnak fogadják el és kövessék, de még arra sincs, hogy az mások számára egyáltalán igazságként jöjjön számításba. Az eddigi filozófiák - már amelyik - csak vallották. hogy minden ember megismételhetetlenül egyetlen, a Nietzsche előtt lebegő emberen túli ember ennek az egyetlenségnek a valósága.
Nietzsche felfogása szerint ez a magasabb embertípus lenne az első, akinek joga van "szeretni a felebarátját". Egyedül ez az ember képes ugyanis a másikban megpillantani és szeretni a tökéletesen mást, míg a nyájember valójában csak a vele egy nyájból való hasonszőrűt képes szeretni, pontosabban, azt nevezi szeretetnek, hogy nem fél tőle. A nyájmorál egész értéktételezése és felépítése Nietzschénél azt célozza, hogy az átlagtól való minden kiugró eltérést kioltson. A nyájtól való különbözőség félelmet kelt, s a nyájember nem kel versenyre félelmének okával, nem lesz úrrá a félelmén, hanem félelmének felkeltője ellen fordul, s azt mint morálellenest, mint Gonoszt, üldözi. Nietzsche úgy látta, hogy az igazi veszély - történelmileg - nem is a kivételes individuum ritka csodájának tönkretétele, perifériára szorítása, esetleg elpusztítása, hanem morális "megfertőzése". Ennek a jelenségnek egyik állandó példája nála Pascal, és mindazok, akikben a nyájmorál befolyása szüntelen lelkifurdalást kelt tulajdon rendkívüli személyiségükkel kapcsolatban. Másfelől éppen ennek az önemésztésnek a feszültségétől reméli, hogy az új, a magasabb ember szülési kínjainak bizonyulhat.
A nietzschei élet tragédiája nem ért véget szellemi összeomlásával. Az európai civilizációnak abban a tragédiájában folytatódott, amelyben a megvadult nyájember immár nem egyszerűen a kivételes individuurnmal, hanem az individualitás egyáltalában vett fogalmával is szembefordult. Ez a szembefordulás a faj - Nietzschétől ebben az emberalatti, állattani értelemben csak ritka metaforaként használt - fogalmában történt. A nietzschei nyelv képeihez folyamodtak, hogy meggyőzzék magukat, ha ragadozók verődnek össze nyájjá, akkor az már nem nyáj. Az ebből a tragédiából történő felépülés sem nélkülözheti Nietzschét.





A filozófus fejlődésére leselkedő veszedelmek ma valóban olyan sokrétűek, hogy az embert elfogja a kétség, beérhet-e ez a gyümölcs egyáltalán. A tudományok kiterjedése és toronyépítő tevékenysége mérhetetlenné nőtt, s ezzel annak valószínűsége is, hogy a filozófus már a tanulás időszakában elfárad, s engedi magát valahol megállítani, "specializálni": hogy el sem jut többé saját csúcsára, vagyis az áttekintéshez, körültekintéshez, alátekintéshez. Vagy túl későn jut fel, amikor legjobb korszakán és erőin már túl van; vagy sérülten, eldurvultan, elfajzottan, úgy, hogy látóköre, átfogó értékítélete már keveset számít. Talán éppen intellektuális lelkiismeretének kifinomultsága készteti útközben késlekedni s végül megkésni; szorong a dilettánssá csábulástól, az ezerlábú és ezercsápúvá válástól, túlságosan is jól tudja, hogy aki az önmagával szembeni tiszteletet elveszítette, az megismerőként sem parancsol többé, nem vezet többé: akkor már csupán nagy komédiássá akarhat válni, egy filozófiai Cagliostróvá s a szellem embereinek patkányfogójává, röviden csábítóvá. Ez végül is ízlés kérdése: ha nem volna egyben a lelkiismeret kérdése is. Mindehhez járul még, hogy a filozófus nehézségeit még meg is kettőzzük, hogy ő nem a tudományokról követel magától ítéletet, Igent vagy Nemet, hanem az életről s az élet értékéről - hogy csak kelletlenül tanulja meg elhinni, hogy joga, sőt kötelessége ez az ítélet, s hogy csak a legátfogóbb -, talán legzavaróbb, legpusztítóbb - élmények közt tapogatózva, gyakran habozva, kételkedve, elnémulva szabad keresnie az ahhoz a joghoz és ahhoz a hithez vezető útját. Valóban, a tömeg hosszú időn át összetévesztette és félreismerte a filozófust, akár a művelt emberrel és ideális tudóssal, akár valami vallási magaslatokba szállt, elérzékietlenült, "elvilágiatlanult" rajongóval, valami Isten iszákosával; s ha manapság valakit azzal hallunk dicsérni, hogy "bölcsen" vagy "filozófusként" él, az szinte semmivel sem jelent többet, minthogy "okosan és zárkózottan". Bölcsesség: a csőcselék ezt valami menedéknek látja, eszköznek és műfogásnak arra, hogy az ember a komisz játékból kimaradjon; de az igazi filozófus - mi így látjuk, igaz, barátaim? - "filozófiátlanul" és "bölcsességtelenül" él, s legkivált okosság nélkül, s az élet százányi kísérletének és kísértésének terhét és kötelességét érezve: - mindig önmaga a tét, azt a komisz játékot játssza ...

patkányfogó: ismétlődő célzás a hamelni patkányfogó 13. századi legendájára. A legenda szerint a várost elárasztó patkánysereget egy titokzatos férfi furulyaszóval csábította ki a városból, ám mikor fizetsége elmaradt, ugyanilyen módon távolított el minden gyermeket is.



Hogy mi a filozófus, azt azért olyan bajos megtanulni, mert nem lehet megtanítani: azt "tudni" kell, tapasztalatból - vagy pedig legyen meg bennünk a büszkeség, hogy ne tudjuk. De hogy manapság a világon mindenki olyan dolgokról beszél, amelyekről nem lehet tapasztalata, a leginkább és a legcsúnyábban a filozófusra és a filozófiai állapotokra érvényes: a legkevesebben ismerik, ismerhetik, s minden rávonatkozó népszerű vélekedés hamis. Így például a presto futású, merész, kicsapongó szellemiség hamisítatlanul filozófiai együttélése egyfajta dialektikai szigorral és szükségszerűséggel, amely nem követ el ballépést, a legtöbb gondolkodó és tudós számára tapasztalatból ismeretlen, s ezért ha valaki beszélni akarna nekik róla, szavahihetőségét veszítené. Számukra minden szükségszerűség szükség, kínos egymásból-következnikellés és kényszernek-engedelmeskedés; s számukra maga a gondolkodás is valami lassú, valami vontatott, valami csaknem kínlódás, elég gyakran "a nemes verítékre méltó" - de semmiképp sem valami könnyed, isteni, valami a tánccal, a túláradó pajkossággal vérrokon! "Gondolkodni", s valamit "komolyan venni", "fáradozni" - náluk ez összetartozik: kizárólag így "élték meg" -. A művészeknek itt, úgy tűnik, finomabb a szimatuk: őnekik, akik nagyon is jól tudják, hogy éppen akkor, amikor már semmit sem tesznek "önkényesen", hanem mindent szükségszerűen, akkor lép tetőpontra szabadságérzetük, finomság- és teljhatalomérzetük, a teremtő tételezés, a rendelkezés és alakítás érzete - egyszóval, hogy szükségszerűség és "az akarat szabadsága" számukra ilyenkor egy. Végtére is van a lelkiállapotoknak egy rangsora, amelynek megfelel a problémák rangsora; s a legmagasabb problémák könyörtelenül alá taszítják azt, aki közelíteni merészel feléjük, anélkül hogy szellemiségének magassága és hatalma megfejtésükre rendelte volna. Mit segít, ha könnyed közhelyfejek vagy nehézkes derék mechanikusok és empirikusok, ahogy az ma gyakran megesik, plebejus-becsvágyukkal a közelükbe nyomakodnak, mintegy az "udvarok udvaráig"! Hiszen ilyen szőnyegeket durva lábak sohasem tapodhatnak: erről már a dolgok ős törvényei is gondoskodtak; e tolakodók előtt az ajtók zárva maradnak, még ha fejükkel akarnának is utat törni, s fejüket törnék is szét rajtuk! Minden magasabb világra születni kell; világosabban szólva, arra nemesítettnek kell lenni: a filozófiára való jogot - teljes értelmében értve a szót - a származás, az elődök adják, a "vérség" dönt ebben is. Sok-sok nemzedék előmunkálkodása kell a filozófus keletkezéséhez; minden egyes erényéért egyenként kellett megdolgozni, egyenként kellett ápolni, továbbörökíteni, húsvérré változtatni, s nem csupán gondolatainak merész, könnyed, gyengéd járását és futását, hanem mindenekelőtt a nagy felelősségre való készenlétet, az uralkodó pillantás és alá pillantás fenségét, a tömegtől s annak kötelességeitől és erényeitől való távolságérzést, mindannak melegszívű védelmezését és megóvását, amit félreértenek és megrágalmaznak, legyen az Isten, legyen az Ördög, a nagy igazságosság gyönyörét és gyakorlását, a parancsolás művészetét, az akarat tágasságát, a lassan járó szemet, amely ritkán ámul, ritkán tekint fel, ritkán szeret. ..



Nietzsche egykor sokat emlegetett tudományellenessége, amely oly ellenállhatatlan hatást fejtett - és fejt - ki a tudományos gondolkodásig és teljesítményig felnőni képtelenekre. Hányan leltek és lelnek szellemi irányítójukra és lelki társukra Nietzschében, amikor lebecsülni látszik a tudóst, olyan értékek nevében, melyekkel kapcsolatban minden dilettantizmus és nagyzási hóbort birtokon belül hiszi magát. Mert itt is az értékek rangsoráról van szó: nem a létezés - és végképp nem a létjogosultság - rangsoráról, ez megint csak egyfajta visszatérés volna a platonizmushoz. A szellemi értékek rangsora, ahogyan Nietzsche érti, lényegében a sorsok rangsora.
Miután a tudományok és a filozófia egymást támogatva messzire szakadtak elaggott gyámjuktól, a teológiától, a tudomány immár az egykori szövetséges ellen fordul. Nem azért emancipálódtam, mondja a tudomány, mert a régi gyámkodás helyett újra vágytam, hanem mert szabad és egyenlő partner akarok lenni a megismerés birodalmában. A filozófia gyámkodásának lerázása persze együttjár rossz hírének keltésével is, esetünkben tudománytalanságának kimutatásával. És a filozófia - mélyíti el Nietzsche e rangsoreltolódás diagnózisát - rá is szolgál a tudomány keltette rossz hírére. Nem eléggé filozófia már ahhoz, hogy előkelő derűvel elnézzen a tudománytalanság - nem rá szabott, s így őt nem is érintő - szóbeszéde felett, miközben parancsoló tekintetével mégis ő szabna irányt a tudományok megismerő mozgásának. Mert Nietzsche szerint a filozófia - az igazi filozófia - dolga nem a tudományos értelemben vett megismerés, hanem a megismerés irányának kijelölése, céljának felmutatása, a legegyszerűbben fogalmazva: a megismerés tárgyának megalkotása.
Az igazságok felderítése a tudomány dolga. De hogy mi az, amit keres, hogy miért fontos, hogy keresse, hogy honnan tudja, hogy megtalálta, ha megtalálta, s hogy miért éppen az igazságot keresi, s miért nem valami egyebet, az erről való tudás -legalábbis eredetileg - a filozófiától származik. S mindaz, amit egy kor igazságoknak, az igazságnak nevez, valójában egykorvolt értékkitűzések, értéktételezések: a nagy filozófusoktól először megpillantott valóságok, és azok először megállapított rangsora. A megismerés egész közege, megismerhető és megismerhetetlen határának a kijelölése, megismerendő és békén hagyandó parancsa és tilalma, ez mind-mind a filozófus tudományon kívüli - mert tudományt megelőző - alkotása. Egyszerűbben fogalmazva: ha az igazságok nem egyebek, mint értéktételezések, ezeket viszont a filozófia hozza a világra, akkor a filozófus munkája voltaképpen az igazságok teremtése. Amit a nagy filozófus "megismerésnek" hív, az tulajdonképpen alkotás. Platón nem a létezés hierarchiájának rétegeit, a szellemi világ és az érzéki világ különbözőségét, tanulás és visszaemlékezés viszonyát "ismerte meg", hanem mindezeket az alkotásait és az efféle alkotások értékének tudatát tette évezredek szellemi életének törvényévé. Ezért hívja Nietzsche a filozófust parancsolónak és törvényhozónak.
A tudós dolga nem ez. A tudós az objektíve adott, tehát éppen a nem általa adott valóság mibenlétét és összefüggéseit firtatja. Ez a munka teszi őt az alkotó filozófus legnélkülözhetetlenebb segítőjévé. Rossz tudóssá, azaz hasznavehetetlen segítővé éppen az tenné (és gyakran teszi), ha "alkotni" kezd, amire nem való és nem képes, vagyis amikor összetéveszti magát a filozófussal. A filozófus pedig akkor válik puszta tudóssá, amikor gyengeségében elirigyli a tudomány objektív szellemét, és maga is "megismerni" akar. A tudós a megismerés eszköze, eszköz voltában tökéletesen nélkülözhetetlen. Ha eszköz mivoltát célnak kezdi tekinteni, ha az új valóságokat javasló és parancsoló filozófust hallgatásra inti, mint az "adott" valóság tanulmányozásanak tudománytalan megzavaróját, s ráadásul a filozófus hinni kezd neki, akkor kezdődik a szellem válsága.
Nietzsche számára a tudós a hivatásos szkeptikus. Az objektív valóság objektív feltárásán fáradozik, a magánéletbe száműzve egyszeri és megismételhetetlen szubjektivitását. Élettevékenysége áldozat, mindaddig méltó e magasztos megjelölésre, amíg az Igen és a Nem e száműzését a valósághoz való viszonyából (amelyet ez a száműzés tesz objektívvé, őt pedig hivatásos szkeptikussá) nem kezdi el az ember egyetlen lehetséges céljának látni. Ez az a pillanat amikor a tudós parancsolóvá és törvényhozóvá vágyik előrelépni, amikor helyettesíthetni véli az emberi valóságnak parancsolni tudó filozófust, holott - anélkül hogy tudná - csupán egykor élt nagy filozófusok látomásainak nevében ágál.
A kortárs európai valóságon Nietzsche szerint eluralkodóban van a tudományos objektivitásnak, a szkepszisnek, az Igentől és Nemtől való tartózkodásnak ez a szelleme. Az új értékektől, az új értékelés megalkotásától való ódzkodást azonosítja a "hosszú távú", a hosszú lélegzetű akarat hiányával. Ha minden tevékenység, s kivált minden szellemi tevékenység a személviség kifejeződése, akkor a szkepszis a jellemgyengeségek egyike: akaratgyengeség. Az egész személyiségével filozofáló gondolkodó valamennyi más, lehetséges világlátást mint világlátásként fellépő személyiséget vizsgál. Ezért látja magát Nietzsche a filozófusok közt az egyetlen pszichológusnak.
S végül érdemes szemmel tartanunk egy nagyon finom, nagyon burkolt játékot, amely fejezetünk több szövegét is színezi. Kant etikai posztulátumára irányul a rejtegetett célozgatás (cselekedeteid maximái közé legyen felvéve az a törekvés, hogy embertársad ne csupán eszköz, hanem mindig cél is legyen). Az objektív ember a maga tevékenységében - éppen objektivitása érdekében - sosem célként, mindig eszközként fogja fel önmagát, s megköveteli tőlünk, hogy ezt elfogadjuk és tudomásul vegyük. A tudomány érdekében vétenünk kell tehát ellene - és Kant ellen.





Erényeink? - Valószínű, hogy még nekünk is megvannak a magunk erényei, noha ezek méltán nem azok a nyíltszívű és tenyeres-talpas erények, melyek miatt nagyapáinkat tiszteletben, de magunktól egy kissé távol is tartjuk. Mi, holnaputáni európaiak, mi, a huszadik század elsőszülöttei - minden veszedelmes kíváncsiságunkkal, sokszerűségünkkel és jelmezművészetünkkel, szellemünk és érzékeink puha és mintegy megédesített kegyetlenségével, - minekünk, ha lesznek még erényeink, vélhetőleg csak olyanok lesznek, melyek a leginkább megtanultak kiegyezni legtitkosabb és legszívmélyibb hajlandóságainkkal, legforróbb szükségleteinkkel: nosza, nyomozzunk egyszer utánuk labirintusainkban! - ahol, mint tudjuk, sok minden tévelyeg, sok mindennek egészen nyoma vész. Akad-e szebb dolog, mint saját erényeink után nyomozni? Nem annyit jelent-e ez szinte, mint: saját erényeinkben hinni? De ez a "saját erényében hinni" - nem ugyanaz-e ez tulajdonképpen, mint amit hajdan az ember "jó lelkiismeretének" neveztek, az a bizonyos tiszteletre méltó, hosszú farkú fogalomcopf, melyet nagyapáink a fejük mögé, gyakran értelmük mögé is függesztettek? Ebből is kitűnik, bármily kevéssé tartjuk is magunkat különben régimódinak és nagyapaerényűnek, egy dologban mégis méltó unokái vagyunk ezeknek a nagyapáknak, mi utolsó jó lelkiismeretű európaiak: még mi is hordjuk az ő copfjukat. - Ó! Ha tudnátok, milyen hamar, már milyen hamar - másképp lesz!...



A morális megítélés és elítélés a szellemileg korlátoltak bosszúkedvence azokon, akik kevésbé azok, ezenkívül egyfajta kárpótlás is azért, hogy a természet mostohán bánt velük, végül pedig alkalom arra, hogy szellemre tegyenek szert és kifinomultakká váljanak: - a gonoszság szellemivé tesz. Szívük mélyét jóérzéssel tölti el, hogy akad olyan mérték, amely előtt a szellem javaival és előjogaival túlhalmozottak is egyenlőek velük: - harcolnak azért, hogy "Isten előtt mindenki egyenlő", s szinte már ezért is szükségük van a hitre Istenben. Az ateizmus legerősebb ellenfelei közülük kerülnek ki. Aki megmondaná nekik, hogy "a magas szellemiség kívülesik a pusztán morális ember bármilyen derekasságával vagy becsülhetőségével való összehasonlításon", őrjöngővé tenné őket: - őrizkedni fogok attól, hogy ezt tegyem. Inkább hízelegni vágyom nekik azzal a tételemmel, hogy a magas szellemiség csak mint a morális minőségek utolsó szülötte létezik; hogy mindazoknak az állapotoknak a szintézise, melyeket a "pusztán morális" emberekről szoktak elmondani, miután egyenként, hosszú művelés és gyakorlás útján, talán nemzedékek egész láncolata során, megszerezték őket; hogy a magas szellemiség éppen annak az igazságosságnak, s annak a jóságos szigornak az átszellemülése, amely feladatának tudja a rangsor fenntartását a világban, még a dolgok közt is - s nem csak az emberek közt.



Az "érdeknélküliség" ma oly népszerű dicsőítését hallgatva, tudatosítanunk kell, talán nem is minden veszély nélkül, mi kelt voltaképpen a népben érdeklődést, s egyáltalán mik azok a dolgok, amelyek a közönséges embert alaposan és mélyen foglalkoztatják: ideszámítva a művelteket, még a tudósokat is, s ha nem minden csalás, szinte még a filozófusokat is. Arra a tényre derül fény, hogy azoknak a dolgoknak a zöme, ami a finomabb és elkényeztetettebb ízlésűeket, minden magasabb természetű embert érdekel és vonz, az átlagember számára tökéletesen "érdektelennek" tűnik: - Ha ennek ellenére odaadást észlel irántuk, ezt nevezi "désinterressé"-nek, és elámul, hogyan lehetséges "érdek nélkül" cselekedni. Akadtak filozófusok, akik ennek a népámulatnak igen csábító és misztikus-túlvilági kifejezést tudtak kölcsönözni (talán mert a magasabb természetet nem tapasztalatból ismerték?) - ahelyett, hogy a csupasz és szívből jövően olcsó igazságot kimondták volna, hogy az "érdekmentes" cselekvés nagyon is érdekes és érdekelt cselekvés, feltéve... "És a szeretet?" - Micsoda? Hát még a szeretetből fakadó cselekedet is legyen "önzetlen"? Jaj, ti fajankók! "Hát az önfeláldozók dicsérete?" - Csakhogy aki valóban áldozatot hozott, az tudja, hogy akart érte valamit, és meg is kapta - talán magából adott oda valamit, hogy másvalamit kapjon meg magából-, hogy itt adott azért, hogy ott valami többje legyen, talán hogy egyáltalán ő maga több legyen, vagy hogy legalább "többnek" érezze magát. De ez már kérdések és válaszok olyan birodalma, ahol elkényeztetett szellem csak nem szívesen tartózkodik: itt az igazság már túlságosan arra kényszerül, hogy elfojtsa ásítását, ha válaszolnia kell. Végtére is az igazság nőnemű: ne erőszakoskodjunk vele.

désinterressé: érdekmentes, elfogulatlan, közönyös (francia)
"az igazság nőnemű": a németben a főneveknek neme van: igazság = die Gerechtigkeit



Előfordul, mondta egy moralizáló pedáns és olcsószatócs, hogy egy önzetlen embert tisztelek és kitüntetek: de nem azért, mert önzetlen, hanem mert úgy tűnik számomra, hogy joga van ahhoz, hogy hasznára legyen egy másik embernek a saját költségére. Egyszóval, mindig az a kérdés, ki az egyik, és ki a másik. Az olyannál például, aki parancsolásra lett rendelve és teremtve, az önmegtagadás és a szerény háttérbe húzódás nem erény volna, hanem egy erény eltékozlása: nekem így tűnik. Minden nem-egoista morál, amely feltétlennek tekinti magát, és mindenkihez fordul, nemcsak az ízlés ellen vét: mulasztásos vétkekre való felbújtás is, egy csábítással több az emberbarátság álarcában - s éppen a magasabban állók, a ritkák, az előjogokkal bírók elcsábítására és megkárosítására. A morálokat kényszeríteni kell, hogy mindenekelőtt a rangsor előtt hajoljanak meg, követelőzésüket a lelkiismeretükre kell terhelni - míg nem tisztázzák végre egymással, hogy immorális így beszélni: "ami az egyiknek jogos, az a másiknak is jár". - Tehát megérdemelte-e ez a moralizáló pedáns és bonhomme, hogy kinevették, amikor ily módon intette a morálokat moralitásra? De az embernek ne legyen túl sok igaza, ha a nevetőket a maga oldalán akarja látni; valamennyire ne legyen igaza, ez hozzátartozik a jó ízléshez.

bonhomme: jólelkű, derék, együgyű ember (francia)



Ahol ma részvétet prédikálnak - és ha jól halljuk, ma semmilyen más vallást nem prédikálnak már -, a pszichológus nyissa jó tágra a fülét: minden hiúságon, minden lármán keresztül, mely e prédikátoroknak (mint minden prédikátornak) a sajátja, meg fogja hallani az önmegvetés rekedt, felnyögő, valódi hangját. Hozzátartozik az Európának ahhoz az elkomorulásához és elcsúnyulásához, amely vagy egy évszázada van már növekvőben (s amelynek első tüneteit okiratilag dokumentálja már Galiani egyik elgondolkodtató levele madame d'Epinay-hoz): ha ugyan nem egyenesen az oka! A "modern eszmék" embere, ez a délceg majom, féktelenül elégedetlen magával: az biztos. Szenved: s hiúsága azt akarja, hogy szenvedését "együttérezze"...

madame d'Epinay: francia írónő, morálfilozófiai esszék regényes emlékiratok szerzője



Akár hedonizmus, akár pesszimizmus, akár utilitarizmus, akár eudaimonizmus: mindezek a gondolkodásmódok, amelyek a dolgok értékét a gyönyörön és a fájdalmon, vagyis kísérőkörülményeken és mellékességeken mérik, felszín-gondolkodásmódok és naivságok, amelyekre bárki, aki alakító erőinek s művész-lelkiismeretének tudatában van, nem minden gúny, s nem is minden együttérzés nélkül tekint le. Együttérezni veletek! ez természetesen nem az az együttérzés, amelyre ti gondoltok: ez nem együttérzés a szociális "ínséggel", a "társadalommal" s az ő betegeivel és póruljárt jaival, az eleve megátalkodottakkal és tönkrezúzottakkal, ahogy körülöttünk a földön hevernek; még kevésbé együttérzés azokkal a zúgolódó, elnyomott, felforgató rabszolga-rétegekkel, melyek az uralomra - ők "szabadságnak" hívják - törekednek. A mi együttérzésünk magasabb, távlatosabb együttérzés: - mi látjuk, mint törpül az ember, mint változtatjátok őt törpévé ti! - s akadnak pillanatok, amikor mi éppen a ti együttérzésteket szemléljük leírhatatlan szorongással, amikor védekezünk ez együttérzés ellen -, amikor a ti komolyságtokat veszedelmesebbnek találjuk bármilyen könnyelműségnél. Ti, hacsak lehet - s nincs ennél esztelenebb "hacsak lehet" -, meg akarjátok szüntetni a szenvedést; s mi? - egyenesen úgy tűnik, mi azt akarjuk, legyen magasabb fokú és rosszabb, mint valaha is volt! A jólét, ahogyan ezt ti értitek - de hiszen ez nem cél, számunkra ez végnek tűnik! Egy olyan állapot, amely az embert hamarosan nevetségessé és megvetendővé teszi -, amely pusztulását teszi számára kívánatossá! A szenvedés, a nagy szenvedés nevelése - hát nem tudjátok, hogy egyedül ez a nevelés teremtette eddig az ember minden magasra emelkedését? A lélek feszültsége a szerencsétlenségben, amely felszítja erőit, borzongása a nagy tönkremenés láttán, a lélek találékonysága és bátorsága a szerencsétlenség elhordozasában, a mellőle nem tágításban, értelmezésében, kihasználásában, s mindaz, amit csak mélységben, titokban, maszkban, szellemben, ravaszságban, nagyságban ajándékul kapott: - nem a szenvedéstől, a nagy szenvedés nevelésétől kapta ajándékba? Az emberben egyesítve van teremtmény és teremtő: az emberben van anyag, töredék, felesleg, agyag, sár, értelmetlenség, káosz; de van az emberben teremtő is, alkotó, pöröly-keménység, szemlélődő isteniség és hetedik nap is: - értitek ezt az ellentétet? És azt, hogy a ti együttérzéstek az emberben lakó "teremtménynek" szól, annak, amit megformálni, megtörni, kikovácsolni, szakítani, égetni, izzítani, megtisztítani kell - annak, aminek szükségszerűen szenvednie kell, s ami szenvedjen? S a mi együttérzésünk - hát nem fogjátok fel, kinek is szól a mi fordított együttérzésünk, amikor a ti együttérzéstek ellen védekezik, mint minden kényeztetés és gyengítés legrosszabbika ellen? - Együttérzés ellen tehát együttérzés! - De, még egyszer szólva, vannak magasabb problémák, mint minden gyönyör- és fájdalom- és együttérzés-probléma; és minden filozófia, amely csak ezeknél köt ki, naivitás.

hedonizmus: az élet értelmét az élvezetekben kereső ókori görög tanítás, amely azonban nem az élvezetek rabjává, hanem azok urává kíván tenni. Legismertebb képviselői: Arisztipposz, Epikuros, a római Lucretius (görög)
eudaimonizmus: az etikának az az irányzata, mely szerint minden emberi törekvés végső célja, jó és rossz mértéke, a legmagasabb morális elv a boldogság (eudaimonia, görög)
hetedik nap: az isteni megpihenés napja a teremtés hat napja után



Mi, immoralisták! - Ez a világ, amelyhez közünk van, amelyben félnünk és szeretnünk adatott, a kifinomult parancsolásnak és kifinomult engedelmeskedésnek e csaknem láthatatlan, hallhatatlan világa, e minden tekintetben "csaknem"-világ, ágas-bogas, kétes, tüskés, szelíd: igen, jól hárítja el a suta nézőket s a bizalmaskodó kíváncsiságot! Kötelességek szigorú hálójába és ingébe vagyunk belefonva, s ebből nincs kiút, - éppen ebben vagyunk a "kötelesség emberei", még mi is! Olykor, valóban, táncot is járunk "láncainkban" s "kardjaink" közt; még gyakrabban, ez is igaz, fogainkat csikorgatjuk nyomása alatt, s elfog a türelmetlenség sorsunk megannyi titkos keménységén. De tehetjük, amit csak akarunk: a bambák és a látszat azt mondják ránk: "ezek kötelesség nélküli emberek" - a bambák és a látszat mindig ellenünk szólnak!



A nő önállóvá akar lenni: s ehhez elkezdi a férfiakat felvilágosítani a "nőről mint olyanról" - ez Európa általános elcsúnyulásának legrosszabb lépései közé tartozik. Mert mi mindent kell a napvilágra hoznia a női tudományosság és önleleplezés e suta kísérleteinek! A nőnek oly sok oka van a szeméremre; a nőben oly sok pedantéria, felszínesség, leckéztető hajlam, kicsinyes-elbizakodott, kicsinyes-zabolátlan és -szerénytelen rejlik - tanulmányozzuk csak a gyermekekkel való közlekedésüket! - amiket eddig alapjában véve a férfitól való félelem szorított vissza és fékezett meg a leginkább. Jaj mindenkinek, ha egyszer a nőben lakozó "örök-unalmas" - oly gazdag benne! - előmerészkedhet! ha egyszer okosságát és művészetét, a bájosságét, a játékét, a gondelűzését, a megkönnyebbülését és a könnyenvevését, ha a kellemes vágyakra való rátermettségét egyszer alapjaiban kezdi elfelejteni! Már most hallatszanak női hangok, melyek - szent Arisztophanészra! - félelmet keltenek, orvosi könyörtelenséggel fenyegetőznek, hogy mi az első és az utolsó, amit a nő a férfitól akar. Nem vall-e a legrosszabb ízlésre, ha a nő ilyen módon indul el, hogy tudományossá váljék? Ez idáig szerencsére a felvilágosítás férfi-dolog, férfi-adomány volt - "magunk közt" maradtunk vele; s végtére, mindazzal kapcsolatban, amit nők írnak "a nőről", élhetünk egy jó adag bizalmatlansággal, hogy vajon akar-e a nő önmagáról felvilágosodást - és akarhat-e... Ha a nő mindezzel nem új cicomát keres magának - én úgy hiszem, a cicomázkodás az örök-asszonyihoz tartozik? - nos, akkor félelmet akar kelteni: - talán uralmat akar vele. De nem az igazságot akarja: mit bánja a nő az igazságot! A nőnek kezdettől semmi sem idegenebb, taszítóbb, ellenségesebb az igazságnál - az ő nagy művészete a hazugság, legmagasabb szándéka a látszat és a szépség. Valljuk meg, mi férfiak: pontosan ezt a művészetet és ezt az ösztönt becsüljük és szeretjük a nőben: mi, akiknek sorsunk nehezünkre esik, s megkönnyebbülésünk végett szívesen társulunk olyan lényekhez, akiknek kezei, pillantásai és dőreségei közt a saját komolyságunk, nehézkedésünk és mélységünk látszik dőreségnek. Végül fölteszem a kérdést: tulajdonított-e már valaha is egy nő a női fejnek mélységet, a női szívnek igazságosságot? S nem úgy van-e, hogy általában véve, "a nőt" ez idáig leginkább a nő vetette meg - s egyáltalán nem mi? - Mi férfiak azt kívánjuk, hogy a nő ne folytassa önmaga felvilágosodás útján történő kompromittálását: ahogyan férfigondoskodás és a nő kímélése volt, amikor az egyház elrendelte: mulier taceat in ecclesia! A nő javára történt, amikor Napóleon a túlságosan is beszédes Madame de Staëlnek értésére adta: mulier taceat in politicis! - s én úgy gondolom, a nők igaz barátja az, aki ma így szól az asszonyokhoz: mulier taceat de muliere!

a nőben lakozó "örök-unalmas": ironikus célzás Goethe Faustjának végére, ahol az "örök-asszonyi"-ról esik szó
mulier taceat in ecclesia: az asszony hallgasson a gyülekezetben (latin)
Madame de Staël: francia írónő. A német kultúrát népszerűsítette Franciaországban, szalont tartott fenn, politizált
mulier taceat in politicis: az asszony politikai dolgokban hallgasson (latin)
mulier taceat de muliere: az asszony hallgasson az asszonyról (latin)



A gyengébb nemmel még egyetlen korban sem bántak a férfiak olyan tisztelettel, mint a mi korunkban - ez ugyanúgy hozzátartozik a demokratikus hajlamhoz és alapízléshez, mint az öregkorral szembeni tiszteletlenség -: csoda-e, ha ezzel a tisztelettel nyomban vissza is élnek? Többet akarnak, megtanulnak követelni, végül már az udvariasság lerótt adóját is egyenesen sértőnek találják, inkább részesítik előnyben a jogokért folytatott versengést, tulajdonképp egyszerűen a harcot: egyszóval a nő veszít a szemérméből. Fűzzük rögtön hozzá, ízléséből is. Elfelejti félni a férfit: csakhogy az a nő, aki "elfelejti a félelmet", legnőibb ösztöneit áldozza fel. Hogy a nő előbbre merészkedik, ha azt, ami a férfiban félelemkeltő, még pontosabban, azt, ami a férfiban férfi, nem akarják és nem nevelik fel többé, az éppenséggel méltányos, s meglehetősen érthető is; ami nehezebben érthető, hogy éppen ezáltal - a nő elfajzik. Ez történik ma: ne ámítsuk magunkat efelől! Mindenütt, ahol az iparosodás szelleme győzedelmeskedett a katonai és arisztokratikus szellemen, a nő most a kereskedősegéd gazdasági és jogi önállóságára törekszik: "a nő mint kereskedősegéd", ez áll a kialakuló modern társadalom kapuja fölött. Miközben ily módon új jogokat kerít a hatalmába, arra törekszik, hogy "úr" legyen, s a női "haladást" írja zászlajára és zászlócskájára, félelmetes nyilvánvalósággal történik az ellenkezője: a nő visszafejlődik. A francia forradalom óta Európában a nők befolyása abban a mértékben csökkent, amilyenben jogaik és igényeik gyarapodtak; s "a nő emancipációja", amennyiben maguk az asszonyok (s nem csupán a hímnemű tökfilkók) követelik és támogatják, ily módon végül a legnőiesebb ösztönök növekvő gyengülése és tompulása egyik figyelemre méltó tünetének bizonyul. Ostobaság van ebben a mozgalomban, egy csaknem maszkulin ostobaság, melyet egy talpraesett nőnek - aki mindig okos nő is - alapjában szégyellnie kellene. Elveszíteni az arra irányuló szimatoló-képességet, hogy milyen terepen győz a legbiztosabban; elhanyagolni a saját harcművészet gyakorlását; a férfi előtti tartózkodást félretenni, beleértve talán "a könyvet" is, ahol korábban önfegyelemhez és kifinomult, ravasz alázathoz folyamodott; erényes arcátlansággal ellene dolgozni a férfi azon hitének, hogy a nő valami alapvetően eltérő ideál burka, ami valami örök-asszonyit és örök-szükségszerűt rejt; nyomatékkal és locsogva lebeszélni a férfit arról, hogy a nőt egy szelíd, csodásan vad s gyakran kellemetlen háziállatként kell fenntartania, ellátnia, védelmeznie, kímélnie; esetlen és felháborodott összekeresgélése mindannak a rabszolgainak és jobbágyinak, ami csak a nő helyzetét a társadalom eddigi rendjében jellemezte és még jellemzi (mintha csak a rabszolgaság ellenérve, s nem sokkalta inkább feltétele volna minden magasabb kultúrának, a kultúra minden felszárnyalásának): - mit jelent ez az egész, ha nem a női ösztönök elmorzsolódását, az elnőietlenülést? Természetesen a hímnemű tudós szamarak közt akad éppen elég idióta nőbarát és nőrontó, aki a nőnek azt tanácsolja, hogy így nőietlenedjen tovább, s utánozza mindazt az ostobaságot, amelyben az európai "férfi", az európai "férfiasság" szenved - akik a nőt az "általános műveltségig", tán egészen az újságolvasásig és a politizálásig szeretnék zülleszteni. Imitt-amott még szabad szellemet és irodalmárt is faragnának az asszonyokból: mintha egy minden vallási jámborságot nélkülöző nő nem volna egy mély és istentelen férfi számára valami tökéletesen visszataszító vagy nevetséges dolog: - idegeiket csaknem mindenütt megrontják a legbetegebb és legveszedelmesebb fajta zenével (a mi legújabb német zenénkkel), mindennap hisztérikusabbá, s mindennap képtelenebbé teszik első és utolsó hivatásukra, erőteljes gyermekek születésére. Egyáltalán, még tovább akarják őket "művelni", s mint mondják, a "gyengébb nemet" kultúrával akarják erőssé tenni: mintha a történelem nem a legnagyobb nyomatékkal tanítaná, hogy az ember "művelése" és a meggyengülés - tudniillik az akaraterő meggyengülése, szétforgácsolódása, megbetegedése, mindig is lépést tartottak egymással, s hogy a világon a leghatalmasabb és legbefolyásosabb asszonyok (utolsóként még Napóleon anyja) éppen akaraterejüknek - és nem az iskolamesteteknek! - köszönhették hatalmukat és túlsúlyukat a férfiak fölött. Ami a nőn respektust és elég gyakran félelmet is ébreszt, az a természete, amely" természetesebb" a férfiénál, hamisítatlan, ragadozószerű, fortélyos hajlékonysága, kesztyű alá rejtett tigriskarmai, naivitása az egoizmusban, nevelhetetlensége és benső vadsága, vágyainak és erényeinek valami megfoghatatlansága, tágassága, kóbor-volta... Ami minden félelem mellett, e "nőnek" nevezett veszélyes és szép macska iránt részvétet kelt, az az, hogy minden más állatnál szenvedőbbnek, sebezhetőbbnek, szeretetre-szorulóbbnak és a csalódásra-ítéltebbnek látszik. Félelem és részvét: ezekkel az érzésekkel állt eddig a férfi a nő elébe, féllábbal már mindig is a tragédiában, amely szétszaggat, miközben elragadtat. - Hogyan? S ezzel vége is? A nő varázstalanítása folyamatban? A nő elunalmasításán a sor? Ó, Európa! Európa! Ismerős nekünk az az öklelő szarvú állat, amely mindig is a legvonzóbb volt számodra, amely mindig új veszéllyel fenyeget téged! A te régi meséd még egyszer "történetté" válhat - egy roppant ostobaság ismét úrrá lehet rajtad és elragadhat! Mögötte azonban nem egy isten rejtőzik, nem! csupán egy "eszme", egy "modern eszme"!...

maszkulin: hímnemű (latin)
öklelő szarvú állat: célzás Európé elrablásának görög mítoszára: Európé föníciai királylányt Zeusz bika képében közelítette meg, rabolta el és vitte magával Krétára.



Újra és újra hangsúlyozni kell, hogy Nietzsche a morált nem azon a ponton támadja, ahol a köznapi gondolkodás és a morálprédikáció teszi. Nem morális elvek és immorális cselekvés - megszüntethetetlen - ellentéte foglalkoztatja. Ezt a fajta moralizálást éppenhogy morálon belüli érvelésnek, a morál alkatrészének tekinti. A "bort inni és vizet prédikálni" klasszikus morális eltévelyedésében csupán a morál alaphazugságának egyik kifejeződését látja. A mindenkihez forduló morális igény, hogy tudniillik a morális törvény előtt mindenki egyenlő legyen, szerinte abban az eredendő fogyatékosságban szenved, hogy egyrészt titokban és ösztönösen senki nem akar "mindenkivel" egyenlő lenni, másrészt ténylegesen - nem is egyenlő. Mert vagy alacsonyabban helyezkedik el a szellemi rangsorban a másiknál, s ekkor az egyenlőséghez való ragaszkodást a sértettség, a csökkent értékűség és a bosszúvágy motiválja, vagy magasabban helyezkedik el, s ekkor az őszintétlenség, az önmardosó lelkifurdalás s az "erények elpazarlása" lép fel. A sokszor körüljárt, legsúlyosabb probléma pedig abban rejlik, hogy ahhoz, hogy mindenkivel azonos morált képviseljek, önmagamat mint "mindenkit" kell felfognom. Nietzsche szerint ezt a törekvést az a kétségbeesett felismerés táplálja, hogy nem vagyok mindenkivel egyenlő, valójában vannak, akik fölöttem állnak, értékesebbek, magasrendű alkotásra termettebbek. Létezésem e megváltoztathatatlan alapsértődöttsége ölt átgondolt formát a "nyájmorálban". Egyetlen és megismételhetetlen életem alapvető "elhibázottságában", "póruljártságában" próbálok valami magasrendű célt találni, lehetőleg olyant, amely egyben vádat is emel a fölöttem állók ellen. A valóságos egyenlőség hiányának adok olyan morális megfogalmazást, amely a fölöttem állók rangját az ő morális eltévelyedésükként állítja be, a "mindenki" pimasz megsértésének. Ezt ugyan egészen világosan sosem mondja ki, de Nietzsche olykor félreérthetetlenül céloz arra, hogy a mindenkit egyenlőnek teremtő Istennek már a puszta "ötletét" is motiválhatta a nem egyenlőknek ez az egyenlőség iránti vágya. Ezért nevezi időnként a bibliai hit megjelenését a morálon belüli "rabszolgalázadásnak". A nálam magasabb rendűeken vagy erősebbeken semmilyen más módon nem állhatok bosszút, csak ha morálisan veszek elégtételt, tehát azon az egyetlen területen, ahol egyenlők vagyunk - a morál területén -, leértékelem őket. A kívánt végeredmény: lehet, hogy mindenben fölöttem állnak, de morálisan mélyen alattam helyezkednek el, márpedig a létezés végső céljában - Isten előtt - csak ez az utóbbi számít.
A morális értékelés lehetősége tehát mint örök kísértés jelenik meg, hogy a legyőzhetetlennek talált ellenfél eszén csellel járjak túl, olyan módon, hogy harcunkat egy tökéletesen kitalált színtérre viszem át - a morál színterére. Ha át tudom ide ellenfelemet csábítani, valójában már meg is nyertem a csatánkat. Mert e csatatér konstrukciójának a "mindenki" egyenlősége (a morális törvény előtti egyenlősége) az alapelve. Tehát ha csak rálép az általam felkínált terepre, már le is mondott - tényleges - fölényéről. Ha e fölény - alkalmanként - mégis megmutatkozna, közösen elfogadott alapelvünk kell hogy lelkiismeret-furdalást keltsen benne, az egyenlőséggel szembeni vétsége mindkettőnk szemében egyaránt bűnként jelenik meg. Én morális elítélésben élem meg győzelmemet, ő a lelkifurdalásban és bűntudatban éli meg vereségét, tudniillik kénytelen morális ítéletemmel egyetérteni.
Amorális világkorszak kritikáját illetően Nietzschétől tanulni annyit jelent, mint számos ponton belátni a morál működésével kapcsolatos igazát. Nietzsche morálellenessége nem az amoralitás - morálon belül körülírt pozíciójának - a pártolását jelenti. Az erkölcsi világlátás és világértékelés egészén kívül keres támaszt, amit már a mű címe is jelez: túl Jón és Rosszon. Világos, hogy ez nem az eddigi morális értékelés ellentétpárjainak egyszerű értékfelcserélését jelenti. Ami kritikájának talán egyik legfontosabb tanulsága - s Nietzsche számos gondolatával ez a helyzet -, hogy őszinte végiggondolása váratlanul visszavezethet általa súlyosan támadott értékek újra először megpillantásához és újravállalásához. De ekkor már mérhetetlenül többet tudunk vállalt értékeinkről, és magunkról mint vállalókról.
Ahogyan Nietzsche rányithatja a szemünket arra, hogy a morális értékelés valóban milyen gyakran - és milyen könnyen - a kifinomult bosszú eszköze, ugyanúgy azt is megvilágíthatja, hogy az önmaga egyszeriségébe és abszolút megismételhetetlenségébe bezárt egyedi emberi életek között nyitni kellett egy szférát, egy egész világot, amely valóban közös színtere, közös világa az egyébként magukba zárt létezőknek. Ha ugyanis "mindenki" világa nem létezik, nem létezne, akkor senkivel sem lehetne találkozni. Fel kellett nyílnia annak a dimenziónak, ahol mindenki "mindenki". Mert féligazság, hogy az ember a létezés magányos hőse, és féligazság, hogy minden egyes ember a "mindenki" egy példánya. Az egész igazság előtt az ember mindkettő egyszerre.





Bele kell törődnünk, hogy annak a népnek, amely nemzeti ideglázban és politikai becsvágyban szenved, szenvedni akar - bizonyos fellegek és légköri zavarok vonulnak át a szelleme fölött, egyszóval kisebb elbutulási rohamok: a mai németeknél például hol a franciaellenes ostobaság, hol a zsidóellenes, hol a lengyelellenes, máskor a keresztény-romantikus, a wagneriánus, a teuton, aztán a porosz (vegyük csak szemügyre ezeket a szegény történészeket, ezt a Sybelt meg Treitschkét, s vastagon bebugyolált fejüket -), vagy amilyen néven még futnak a német szellem és lelkiismeret e beködösülései. Talán megbocsátják nekem, hogy a nagyon fertőzött területen megkockáztatott kurta tartózkodás során, magam sem maradtam egészen megkímélt a kórtól, s mint mindenki, már én is elkezdtem olyan dolgokon morfondírozni, melyekhez semmi közöm: a politikai fertőzés első jele. Például a zsidókról: íme. - Még nem találkoztam némettel, aki a zsidókhoz jó szívvel lett volna; s legyen bármily feltétlen is az óvatos és politikus természetűek részéről a tulajdonképpeni antiszemita hepciáskodás elutasítása, ez az óvatosság és politika sem irányul magának az érzésnek a fajtája ellen, csupán veszedelmes mértéktelensége ellen, kivált e mértéktelen érzés ízléstelen és gyalázatos kifejezése ellen - efelől ne áltassuk magunkat. Hogy Németországnak bőségesen elég zsidója van, hogy a német gyomornak, a német vérnek vesződségébe kerül (és még sokáig vesződségébe fog kerülni), hogy akár csak ezzel a "zsidó" mennyiséggel is zöld ágra vergődjön - ahogyan az olasz, a francia, az angol már zöldágra vergődött, erőteljesebb emésztése következtében -: ez egy általános ösztön világos kijelentése és nyelve, amire odahallgatni és ami szerint cselekedni kell. "Egyetlen új zsidót sem beengedni többet! S főleg Kelet felé (Ausztria felé is) bezárni a kapukat!" így parancsolja egy olyan nép ösztöne, melynek természete még gyenge és meghatározatlan, úgyhogy könnyen elmosódhatik, egy erőteljesebb faj könnyen kiolthatja. Márpedig a zsidók kétségkívül a legerősebb, legszívósabb és legtisztább faj, amely ma Európában él; értenek hozzá, hogy még a legrosszabb feltételek közepette is érvényre jussanak (sőt inkább, mint kedvezők kőzepette), bizonyos olyan erényeknél fogva, melyeket ma sokan szívesen bélyegeznének vétkekké - hála mindenekelőtt eltökélt hitüknek, amelynek nincs oka szégyenkeznie a "modern eszmék" előtt; mindig csak úgy változnak, ha változnak, ahogyan az orosz birodalom hódít -, olyan birodalomként, amelynek van ideje és nem tegnapról való -: azt az alapelvet követve ugyanis, hogy "amilyen lassan csak lehet!" Az a gondolkodó, aki lelkiismeretén viseli Európa jövőjét, minden olyan tervezés során, amelyet erről a jövőről készít, ugyanúgy számolni fog a zsidókkal, mint az oroszokkal, mint a legbiztosabb és legvalószínűbb tényezőkkel az erők nagy játékában és harcában. Az, amit ma Európában "nemzetnek" hívnak, s ami tulajdonképpen inkább res facta, mint res nata (sőt olykor a megtévesztésig hasonló egy res fieta et pictához -), az mindenesetre valami keletkező, ifjú, könnyen elmozdítható, még nem faj, nemhogy egy olyan aere perennius, mint a zsidóké: ezeknek a "nemzeteknek" mégiscsak óvakodniok kellene minden forrófejű konkurenciától és ellenségeskedéstől! Hogy a zsidók, ha akarnák - vagy ha kényszerítenék őket, ahogy az antiszemiták tűnnek akarni -, már most túlsúllyal, egészen szó szerint, az Európa fölötti uralommal rendelkezhetnének, az biztos; hogy nem efelé dolgoznak és kovácsolják terveiket, az ugyancsak. Egyelőre inkább azt akarják és kívánják Európában, némileg tolakodóan is, hogy Európa szívja be és fel őket, azután szomjúhoznak, hogy végre valahol szilárdak legyenek, megengedettek, tiszteletben részesítettek, s a nomádéletnek, az "örök zsidónak" célt adjanak -; s e vonzódást és törekvést (amely talán már maga is a zsidó ösztönök szelídülését fejezi ki) nagyon is figyelembe kéne venni és elébe menni: amihez talán hasznos és méltányos volna, az antiszemita bőgőmasinákat kiutasítani az országból. Elébük menni a legnagyobb elővigyázattal, válogatva; nagyjából úgy, ahogyan az angol nemesség teszi. Kézenfekvő, hogy ebbe a legaggálytalanabbul még az új németség legerősebb és már szilárdan megformált típusai bocsátkozhatnának bele, például a Mark nemesi katonatisztjei: sok szempontból érdekes volna látni, hogy a parancsolás és engedelmeskedés örökletes művészetéhez - nevezett ország ma mind kettőben klasszikus - hozzátehető-e, hozzá tenyészthető-e a pénz és a türelem zsenialitása (s mindenekelőtt valami szellem és szellemiség, amiben az említett hely bőven hiányt szenved), - Itt azonban illő, hogy derűs németesdimet és ünnepi szónoklatomat félbeszakítsam: mert itt már azt érintem, ami komoly nekem, az "európai problémát", ahogyan én értem, az Európán uralkodó új kaszt kitenyésztését. -

Sybel: Heinrich von Sybel német történetíró
Treitschke: Heinrich von Treitschke német történetíró és publicista. Az akadémiai szinten megjelenő antiszemitizmus egyik kezdeményezője.
inkább res facta, mint res nata: inkább létrehozott, mint keletkezett dolog (latin)
res ficta et picta: koholt és festett dolog (latin)
Mark: általában a német határvidékek névalkotó eleme, itt a Poroszországhoz tartozó brandenburgi őrgrófság





A lényegileg változatlanul kedvezőtlen feltételekkel vívott harcban jön létre a fajta, lesz szilárd és erős a típus. Ugyanakkor a tenyésztők tapasztalataiból tudjuk, hogy azok a fajták, amelyeknek túlságosan bő táplálék, egyáltalán, fölös védelem és gondoskodás az osztályrészük, hamarosan nagymértékben hajlamosak a típus variálódására, s gyarapodnak csodákban és szörnyetegekben (szörnyeteg vétkekben is). Vegyünk csak egyszer szemügyre egy arisztokratikus közösséget, mondjuk egy görög poliszt vagy Velencét, mint a tenyésztve-nemesítés céljára létrehozott, akár önkéntes, akár nem önkéntes, intézményt: embereket találunk együtt és egymásra utalva, akik a maguk természetét akarják érvényre juttatni, többnyire vagy azért, mert érvényre kell juttatniok, vagy mert abban a félelmetes veszélyben forognak, hogy kiirtják őket. Itt híja van annak a kedvezésnek, fölöslegnek, védelemnek, melyek a variálódásnak kedveznek; a fajtának önmagára van szüksége, mint olyan valamire, ami éppen keménységénél, egyformaságánál, a forma egyszerűségénél fogva képes magát egyáltalán érvényre juttatni és tartóssá tenni, szakadatlan harcban a szomszédaival vagy a felkelő és felkeléssel fenyegető elnyomottakkal. A legsokrétűbb tapasztalat tanítja meg rá, milyen tulajdonságainak köszönheti legkivált, hogy minden istennel és emberrel dacolva, még mindig megvan, hogy mindig felülmaradt: ezeket a tulajdonságokat nevezi erényeknek, egyedül ezeket az erényeket neveli nagyra. Ezt keménységgel teszi, sőt akarja a keménységet; minden arisztokratikus morál türelmetlen, az ifjúság nevelésében, a nők fölötti rendelkezésben, a házassági erkölcsökben, öreg és ifjú viszonyában, a büntetőtörvényekben (amelyek egyedül az elfajzókat veszik szemügyre): - "igazságosság" néven egyenesen az erények közé számítja a türelmetlenséget. Kevés, de nagyon erős vonásokkal rendelkező típus, szigorú, harcias okos-hallgatag, zárt és zárkózott emberek (s mint ilyenek ellátva a társiasság varázsa és árnyalatai iránti legfinomabb érzékkel) fajtája rögződik így átnyúlva a nemzedékek váltakozásán; a szakadatlan harc a mindig változatlan kedvezőtlen feltételekkel, mint mondottam, az oka annak, hogy egy típus szilárd és kemény lesz. De végül egyszer beköszönt a szerencse, a hallatlan feszültség enged; talán nem akad több ellenség a szomszédok között, s az élet, sőt az élet élvezetének eszközei bőségben teremnek. Egy csapásra megszakad a régi fegyelem köteléke és kényszere: nem érzi magát szükségszerűnek többé, létet-feltételezőnek -, ha fenn akarna maradni, csak mint a luxus egy formája, mint archaizáló ízlés tehetné. A variálódás, akár mint válfajzás (a magasabb, finomabb, ritkább felé), akár mint elfajzás és torzalakúság, hirtelen a legnagyobb bőségben és pompában a színen terem, az egyes mer egyes lenni és kiemelkedve különbözni. A történelem e fordulópontjain egymás mellett, s gyakran egymásba bonyolódva és hurkolódva egy felséges, megsokszorozódott, őserdőszerű felfelétenyésztés és felfeléindázás mutatkozik, egyfajta trópusi tempó a növés versengésében, roppant tönkremenések és ön-tönkretételek, a vadul egymásnak forduló, mintegy robbanó egoizmusoknak köszönhetően, amelyek a "Napért és világosságért" viaskodnak egymással, és semmilyen határt semmilyen megzabolázást, semmilyen kíméletet nem képesek többé az eddigi morálból kihüvelyezni. Maga ez a morál volt az, amely az erőt a mérhetetlenségig halmozta, amely az íjat ilyen fenyegetőre ajzotta: - most "élik fel", most "élik túl". Elérték azt a veszedelmes és félelmetes pontot, ahol a nagyobb, sokrétűbb, átfogóbb élet a régi morálon túlralendülve él; az "individuum" magában áll, saját törvényadásra, az önfenntartás, az önfelfokozás, az önmegváltás saját művészetére és cseleire szorultan. Csupa új "mi célból?", csupa új "mivel?", megszűntek a közös formulák, a félreértés és a megvetés egymással szövetségre léptek, a hanyatlás, a romlás és a legmagasabb vágyak ocsmány csomóba fonódva, a faj géniusza egyszerre patakzik jó és rossz minden bőségszarujából, tavasz és ősz végzetes együttállása, telve új ingerekkel és fátylakkal, melyek az új, még ki nem merített, még el nem fáradt romlás sajátjai. Újból itt a veszély, a morál szülőanyja, a nagy veszély, ezúttal az individuum belsejébe helyezve, a felebarátba és a barátba, ki az utcára, a saját gyerekbe, a saját szívbe, vágy és akarat legsajátabb és legtitkosabb rejtekébe: mi prédikálnivalójuk lesz most a morál-filozófusoknak, akik ebben az időben fognak feltűnni? Fel fogják fedezni, ezek az éles megfigyelők és szögletben ácsorgók, hogy a vég gyorsan közeleg, hogy körülöttük minden romlik és romlásba visz, hogy holnaputánra semmi meg nem marad, egyetlen emberfajtát kivéve, a gyógyíthatatlanul középszerűt. Egyedül a középszerűeknek van kilátásuk, hogy folytatódjanak, gyarapodjanak -, ők a jövő emberei, az egyetlen túlélők; "legyetek, mint ők! legyetek középszerűek!" hangzik immár az egyetlen morál, melynek még értelme van, mely még meghallgatásra talál. - De ez nehezen prédikálható, a középszerűség e morálja! - hiszen sohasem vallhatja be, micsoda, és mit akar! mértékről és méltóságról és kötelességről és felebaráti szeretetről kell beszélnie -, rá fog szorulni, hogy iróniáját elrejtse! -



Végül is mi a közönségesség? - A szavak hangjelek a fogalmak számára; a fogalmak pedig többé-kevésbé meghatározott képjelek a gyakran visszatérő és együttjáró érzékelések, érzékelés-csoportok számára. Egymás értéséhez még nem elegendő ugyanazoknak a szavaknak a használata: ehhez ugyanazokat a szavakat a belső élmények ugyanazon nemére kell használni, az kell, hogy a tapasztalatok közösek legyenek. Az egy néphez tartozó emberek ezért értik egymást jobban, mint a különböző népekhez tartozók, még ha egy nyelvet használnak is; vagy inkább, ha emberek sokáig éltek hasonló feltételek közt (a klíma, a talaj, a veszély, a szükségletek, a munka hasonló feltételei közt), akkor keletkezik valami, ami "érti egymást", egy nép. A valamennyi lélekben azonos számú, gyakran visszatérő élmény felülkerekedett a ritkábban előfordulókkal szemben: ezekre vonatkozva értik egymást gyorsan és mindig gyorsabban - a nyelv története egy rövidülési folyamat története; - a gyors megértésre irányulóan kötődnek egymáshoz, szorosan és mind szorosabban. Minél nagyobb a veszedelem, annál jobban megnövekszik annak szükséglete, hogy abban, ami szükséges, minél gyorsabban és könnyebben egyezzenek meg; hogy a veszélyben félre ne értsék egymást, ez az, amit az emberek az érintkezésben nem nélkülözhetnek. Minden barátságban és minden szerelemben is ez a próba: semmi ilyesmi nem lehet tartós, ha kiderül, hogy valamelyikük ugyanannak a szónak a hallatán másként érez, vélekedik, mást gyanít, kíván, fél, mint a másik. (Az "örök félreértéstől" való félelem: ő az a jóindulatú géniusz, aki a különböző nemű személyeket oly gyakran visszatartja az elhamarkodott összekapcsolódástól, amelyet az érzékek és a szív sürgetnek - és nem "nemünk" valamilyen schopenhaueri "géniusza"!) Hogy egy lelken belül mely érzékelések serkennek éberré a legsebesebben, melyek ragadják meg a szót, adják ki a parancsot a leggyorsabban, az dönt értékeinek teljes rangsora tekintetében, végső soron ez határozza meg javainak táblázatát. Az ember értékelései elárulnak valamit lelkének felépítéséről, s arról, hogy miben látja életfeltételeit, tulajdonképpeni szükségét. Ha most feltesszük, hogy a szükség már mindig is csak olyan embereket sodort egymáshoz közelebb, akik hasonló jelekkel hasonló szükségletekre, hasonló élményekre utaltak, egészében azt kapjuk, hogy a szükség könnyű közölhetőségének, azaz végső soron a csak átlagos és közönséges élmények megélésének kellett a leghatalmasabbnak lennie, minden hatalom közül, amellyel az ember eleddig rendelkezett. A hasonlóbb, a szokványosabb emberek voltak mindig és vannak előnyben, a válogatottabbak, kifinomultabbak, ritkábbak, nehezebben érthetőek könnyen egyedül maradnak, magányukban baleseteknek kiszolgáltatottabbak, s utódokban ritkán szaporák. Roppant ellenőröket kell szólítanunk, hogy ezt a természetes, túlságosan is természetes progressus in sirnilét-t, az ember hasonlóba, átlagosba, nyájszerűbe - a közönségesbe! - történő továbbfejlődését - keresztezzük.



Az olyan ember, aki valami nagyra tör, mindenkit, akivel pályáján találkozik, vagy eszköznek tekint, vagy késleltetésnek vagy gátnak - olykor átmeneti pihenőhelynek. Az őrá jellemző magasan szabott jóság embertársai iránt egyedül akkor lehetséges, ha már a csúcsra ért és uralkodik. A türelmetlenség és annak tudata, hogy mindaddig komédiára van ítélve - mert még a háború is komédia, s mint minden eszköz, elrejti a célt -, minden érintkezést eltorzít számára: az ilyenfajta ember ismeri a magányt, s azt is, ami abban a legmérgezőbb.



Aki egy emberben a magasságot nem akarja látni, annál élesebben fürkészi mindazt, ami alacsony és felszíni benne - s magát árulja el vele.



- Elég baj! Megint a régi történet! Mikor az ember már készre építette a házát, jön csak rá, hogy megtanult közben észrevétlenül valamit, amit éppenséggel tudnia kellett volna, mielőtt építkezni - kezdett. Az örök, átkos "Késő!" - Minden késznek a melankóliája!...



"De hát mi történt veled?- "Nem tudom, mondta tétován; talán a hárpiák szálltak el az asztalom felett." - Manapság előfordul olykor, hogy egy szelíd, mérsékelt, tartózkodó ember hirtelen őrjöngővé válik, tányérokat tör szét, asztalt borít fel, ordít, tombol, az egész világot megsérti - végül félrehúzódik, megszégyenülten, önmagán dühöngve, - hová? minek? Hogy magányosan éhen vesszen? Hogy emlékein fuldokoljon? - Akiben egy magasrendű. finnyás lélek vágyai élnek, s csak ritkán várja terített asztal, elkészített étel, az minden időkben igen veszélyeztetett: ma azonban rendkívülien. Belevetve egy lármás csőcselék-korba, mellyel nem szeret egy tálból enni, könnyen tönkremehet az éhségtől és a szomjúságtól, vagy ha végül mégis "hozzálát" - a hirtelen undortól. - Valószínűleg mindnyájan ettünk már olyan asztalnál, ahová nem tartoztunk; s közülünk éppen a legszellemibbek, azok, akiket táplálni a legnehezebb, ismerik azt a veszedelmes emésztési zavart, amelyet étkező- és asztaltársaink felőli hirtelen belátásunk és csalódásunk kelt - az utóétel-undort.

hárpiák: madártestű, ártó női szörnyek, a görög mitológiában



Minden mély gondolkodó jobban féli, hogy megértik, mint hogy félreértik. Az utóbbitól talán a hiúsága szenved; az előbbitől azonban szíve, együttérzése, mely mindig így beszél: "ó, miért akartok magatoknak oly súlyos sorsot, mint az enyém?"



A filozófus: ez egy olyan ember, aki szakadatlanul rendkívüli dolgokat él meg, lát, hall, sejt, remél, álmodik; akit mintegy kívülről, mintegy felülről és alulról érnek a saját gondolatai, mint saját természetének eseményei és villámcsapásai; aki maga is zivatar talán, mely új villámokkal terhesen jár; végzetteli ember, aki körül mindig morajlik és döng, hasad és félelmet kelt. A filozófus: ó, olyan lény ez, aki gyakran szökik messzire magától, gyakran lepi meg félelem magától-, de túl kíváncsi, hogy ne "térjen magához" mindig újra...



Ha a magasrendű és alacsonyrendű értékrangsora maradéktalanul elveszíti azt a hátteret, azt a talajt, amelyre eddig támaszkodhatott, tudniillik a morális értékek hátterét, akkor a magasabb és alacsonyabb megkülönböztetésének egész terhe a legspontánabb értékelő-képességre nehezedik: az ízlésre. Különlegesen fejlett ízlésről akkor beszélünk, ha egyszerre végtelenül kifinomult, szinte már túlérzékeny, ugyanakkor mégis erős, azaz végtelenül magabiztos. Nietzsche látásmódjában és láttató képességében a legcizelláltabb, legfinomabban árnyalt parányi csipkék is valami hajlíthatatlan keménységű anyagból készülnek. Az ízlés mestere ő, aki egyszersmind egy színész könnyedségével éli bele magát más és más ízlésekbe, akármit képes szemügyre venni akárki szemével. Képes belülkerülni végtelenül gazdag és bonyolult világlátásokon, mélyen megélt pátosszal berendezkedni benne, majd egyetlen mozdulattal átlépni egy másikba, s elítélni az egész előbbi világot az egyedül az új nézőpontból érzékelhető megvetéssel. Ez az ízlés, ez a végletekig eleven ízlelőképesség teszi Nietzsche egész tudását eleven tudássá: nem egyszerűen látja a görögöket, ha kell, lát a görögök szemével is. Saját nevetésének hangszíne megváltozik, mihelyt egy görög fülével hallgatja.
Úgy tűnik, minden eddigi emberlét oly módon tett szert szilárdságra, hogy valami nálánál állandóbb és szilárdabb hordozóba mélyesztette a gyökereit. Az ember valami személyénél hosszabb életűvel, átfogóbbal, valami örökkel lépett kapcsolatba. Vagy azonosította legbenső önmagát ezzel az el nem múlhatóval, vagy legalább vonatkozni törekedett erre az örök hordozóra, s így ha ő nem is, de ez a vonatkozás túlélte őt. Az új helyzet, amelyre talán Pascal figyelt fel legelőbb, egészen más. Az a tudás, amely a mai tudáseszménynek megfelel, úgy tudja, hogy minden egyes ember egyetlen vakító - mégpedig csakis saját maga számára vakító - fényességű szikrapillanat, amelyet minden irányból az örökké tartó semmi éjszakája vesz körül. Amíg vagyunk, ez a meglét csak a mi számunkra különbözik nemlétünktól, s ez a különbözés nem hosszabb életű nálunk. Úgy tűnik, csupán legszűkebb életkörünkben, s ott is főként csak megszokásból, elmúlt idők örökségeit felélve, tudunk csak súlyt, jelentőséget tulajdonítani életünknek. Ma minden reálisnak és maradandónak látszik, bennünket magunkat kivéve. Minél közelebb áll hozzánk valami, annál illékonyabb. kinek jutna eszébe egy nagy gondolat jelentőségét és valóságosságát egy csillagrendszeréhez mérni? Azt a tudatállapotot, amelyben ma életünk zöme telik, távoli korok mesterei a lélek olyan szélsőséges helyzeteinek leírásakor jelenítik meg, mint például a halál utáni lassú feledésbe hanyatlás.
Nietzsche nem új hordozót, nem új és még kipróbálatlan talajt vagy princípiumot keres az emberlét semmiben lebegő gyökerei számára. Mint egy helyütt maga is ironikusan utal rá, az általa javasolt vállalkozás a Münchhausen báróéra emlékeztet. A cél annak az embertípusnak a létre hívása, az azzá az embertípussá való fokozódás, aki önmagába mélyeszti gyökereit. Aki képes ennek a rövid lélegzetű, korlátozott létezésnek olyan értéket tulajdonítani (és kölcsönözni), amilyent korábban az el nem múló létezőknek tulajdonítottak. Az embernek magának kell azzá válnia, amivel korábban függő viszonyra lépett: ha egy személyben teremtő és teremtmény, akkor elérkezett az idő, hogy immár ne a teremtő álomképén dolgozzon, hanem valóban kezdje el megteremteni magát- amilyennek látni szeretné. Nietzsche ideális embere nem tudomásul veszi a valóságot mint szomorú, de megváltoztathatatlan adottságot, nem esik kétségbe rajta, ami csak a siránkozás nihilizmusába torkollhatna. Zarathustra tanítványa úgy igenli ezt az egész valóságot, mintha maga teremtette volna, mintha annak minden rezdülése éppen az ő akaratát teljesítené. Az "Így akartam!" gondolata, amely képes átfogni minden életszenvedést, beleértve az életnek azt az egész súly- és jelentőségvesztését is, amelyet fentebb leírtunk, a nietzschei örök visszatérésgondolat egyik legfontosabb mozzanata. Az erre képes embertípus a nietzschei úrmorál legmagasabb rendű képviselője.
A szolgai morállal szembeállított úrmorál középpontjában az a meglepő gondolat áll, hogy az előkelő embertípusnak nincsen ideálja. Eppen a szolgának van Ideálja, eszményképe, akire felnéz, akinek engedelmeskedik. Az eszménykép, amelyhez a szolga hasonulni, hasonlítani akar, akit követ - akár elképzelt, akár valóságos - éppen az, aki a szolgát szolgává teszi: az ura. Az úr ezzel szemben, ahogyan Nietzsche az előkelő fogalmát rögzíti, önmaga eszményképét követi, önmagát tiszteli tulajdon ideáljaként. Moráljának nincsen hozzá képest külső mércéje, saját súlyát tekinti meghamisíthatatlan súlymérték gyanánt. Önmaga értékét nem teszi függővé semmilyen rajta kívüli ítélettől, sem társaiétól, sem a "világétól" - s nem tud olyan abszolút értékközpontról sem, amely mindeneket értékelhetne, így őt is. Létének és tetteinek egyetlen mértéke önmaga, győzelemben és vereségben, sikerben és kudarcban egyaránt érinthetetlen, zárt önértékelése feltörhetetlen. Hogy pontosan kifélék is azok a lények, akik Nietzsche szeme előtt lebeghettek, amikor az "előkelőség" ízlésképét latolgatta, akik legközelebb esnek a tragikus embertípus újonnan megjelenő alakjához, kétség nem fér hozzá: a görögség istenei. S a 295-ös számú, az egész könyv utolsó előtti szövegében, a gyönyörtől izzó nyelv elénk állítja e filozófiai tanítás rejtőzködő istenét: Dionüszoszt.

Friedrich Nietzsche
(Részletek Im-ígyen szóla Zarathustra című művéből)

Nyomtatásban minden mondat külön sorban kezdődik, én itt ettől eltekintek. Ide csak a kedvenc részeimet töltöttem fel, de ajánlom az egész könyv elolvasását, mert jó, és nem kizárólag filozófiai tartalma, hanem irodalmi értéke miatt is.







Mikoron Zarathustra harminc éves vala, odahagyá hazáját és hazájának tavát és a hegyekbe méne. Itt élvezé lelkét és magánosságát és nem fáradt belé tíz álló esztendeig. Végezetre azonban elváltozék szívében, egy reggel hajnal hasadtával kelvén, szembeálla a napnak és im-ígyen szólítá meg:
"Hatalmas csillagzat! Mi volna boldogságod, ha nem volnának azok, a kiknek világosságot adsz!
Tíz évig jövel ide barlangom fölé: megúntad volna fényed és ezt az utad nélkülem, sasom és kigyóm nélkűl. Ám mi váránk téged minden reggel, elvevők fölösleged és áldánk téged érette.
Ime, bételtem bölcseségemmel, mint a méh, a mely szerfölött sok mézet gyűjtött; kezekre vágyom, a melyek felém nyúlnak.
Szeretnék ajándékozni és osztogatni, valamig az emberek bölcseinek újra örömük telik az ő balgaságukban és a szegényeknek az ő gazdagságukban.
Ezért a mélységbe kell szállanom, valamiképen te tészed este, a midőn a tenger mögé tünsz és még fényt viszel az alvilágnak is, te dúsgazdag csillagzat!
Te hozzád hasonlatosan le kell szállnom, így mondják ezt az emberek, akikhez le akarok szállani.
Áldj meg hát, te nyugodt szem, aki irigység nélkül nézed a túlságos boldogságot is.
Áldd meg a serleget, a mely túl akar áradni, hogy a viz aranyosan folyjék belőle és mindenüvé tükrözze gyönyörűséged fényét!
Ime! Ez a serleg ujra ki akar ürülni és Zarathustra ujra emberré akar lenni."
Im-ígyen kezdődék Zarathustra leszállása.


Zarathustra magánosan szálla le a hegyről és senki sem vetődék útjába. Midőn azonban az erdőbe ért, hirtelen aggastyán álla vele szemközt, a ki elhagyta volt szent kunyhóját, hogy gyökereket keressen az erdőben. És az aggastyán így szólítá meg Zarathustrát: "Nem idegen nékem ez a vándor: évekkel ezelőtt erre ment vala. Zarathustra volt a neve; ámde elváltozék színében. Akkoron hamvadat vitted a hegynek: ma pedig tüzedet akarod völgynek vinni? Nem féled-e a gyujtogató büntetését? Igen, megismerem Zarathustrát. Tiszta a szeme és szájában nem lappang utálat. Vajjon nem lépked-e táncos módjára? Elváltozott Zarathustra, gyermekké lőn Zarathustra, ébren van Zarathustra: mit akarsz hát az alvóknál? Úgy éltél a magánosságban, miként tengerben, s a tenger vitt téged. Óh jaj, szárazföldre akarsz lépni? Óh jaj, ismét magad akarod cipelni testedet?" Zarathustra felelé: "Szeretem az embert." "S én" - monda a szent - "ugyan miért vonultam erdőbe, vadonba? Nemdenem azért, mivelhogy nagyon, de nagyon szerettem az embert? Most Istent szeretem: az embert nem szeretem. Az ember nékem túlságosan tökéletlen valami. Az emberszeretet megölne engem." Zarathustra felelé: "Mit beszéltem szeretetről! Ajándékot hozok az embereknek." "Ne adj nékik semmit" - mondá a szent. - "Inkább végy le róluk valamit és hordozd velük együtt, ez lesz nékik a legüdvösebb, hacsak néked is üdvös lészen! S ha már adni akarsz nekik, ne adj nékik egyebet alamizsnánál, s hagyd őket még ezért is koldulni." "Nem" - felelé Zarathustra, - "én nem adok alamizsnát; ahhoz nem vagyok eléggé szegény." A szent nevete Zarathustrán, és így szóla: "Láss neki hát, hogy elfogadják kincsedet! Gyanakvók ők a remeték iránt és nem hiszik, hogy ajándékozni jövünk. Lépteink nagyon is magánosan hallszanak nékik az utcákon. S azonképen, amint éjjel, ágyaikból, ember lépését hallják, jóval napfölkelte előtt: ezt kérdezik maguktól, vajjon merre tart a tolvaj? Ne menj az emberekhez és maradj az erdőben! Még jobb, ha az állatokhoz mégy! Mért nem akarsz, példámra, medve lenni a medvék között, madár a madarak között?" "És mitévő a szent az erdőben?" - kérdezé Zarathustra. Felelé a szent: "Dalokat költök és dalolom őket, és ha dalokat költök, kacagok, sírok és dörmölök; im-ígyen dicsérem istent. Énekkel, sírással, kacagva, dörmölve dicsérem az istent, a ki az én istenem. De mit hozol te nékünk ajándékul?" Zarathustra hallván e szavakat üdvözlé a szentet és mondá: "Vajjon mi adni-valóm volna számotokra! De eresszetek el gyorsan, hogy csak ne vegyek el tőletek semmit!" És ilyeténképen elválának egymástól, az aggastyán és a férfi, nevetve, ahogyan két fiú nevet. Mikoron azonban Zarathustra egyedül maradt, im-ígyen szóla szívéhez: "Vajjon lehetséges-e? Ez az öreg szent az erdejében még semmit sem hallott volna arról, hogy isten meghalt?!"


Midőn Zarathustra a legközelebbi városba ért, a mely az erdők mellett fekszik, nagy tömeget talála ott a piacon egybegyűlve: mert híre ment vala, hogy kötéltáncost lehet látni. És Zarathustra szóla a néphez: Hirdetem néktek az emberfölötti embert. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni. Mit tettetek, hogy fölébe kerüljetek? Eleddig minden lény teremtett valamit, őt fölülmulót: ti pedig ennek a nagy árnak apadása akartok lenni és inkább váltok megint állattá, semhogy az embernek fölébe kerüljetek? Mi a majom az embernek? Nevetség avagy fájdalmas szégyen. És kell, hogy ugyanez legyen az ember az emberfölötti embernek: nevetség avagy fájdalmas szégyen. Megtettétek az utat a féregtől az emberig és bennetek még sok van a féregből. Egykor majmok voltatok és még most is az ember majomabb akármelyik majomnál. De még a ki a legbölcsebb köztetek, az is csak szakadék és felemás lény növény és kisértet közt. De vajjon azt mondom-e néktek, hogy kisértetekké avagy növényekké legyetek? Ime, én az emberfölötti embert hirdetem néktek! Az emberfölötti ember a föld értelme. Mondja akaratotok: az emberfölötti ember legyen a föld értelme! Kérve kérlek benneteket, véreim, maradjatok hívek a földhöz és ne higgyetek azoknak, a kik túlvilági reményekről fecsegnek előttetek. Méregkeverők ők tudván, tudatlan. Az élet megvetői ők, haló-félben levők ők és maguk is megmérgezettek, a kiket megelégelt a föld: hadd pusztuljanak tehát! Valamikor az isten ellen való vétek volt a legnagyobb vétek, ámde isten meghalt és ekkor kihalának ezek a vétkezők is. Most a legborzasztóbb: a föld ellen vétkezni és a "kifürkészhetetlen" beleit többre tartani, mint a föld értelmét! Hajdanta a lélek megvetette a testet és akkoron ez a megvetés volt a legmagasabb dolog: - soványnak, iszonyatosnak, kiéhezettnek akarta a testet. Azt gondolta, hogy loppal így szabadulhat a testtől és a földtől. Óh, ez lélek maga is sovány, iszonyatos és kiéhezett volt: és kegyetlenség vala ennek a léleknek az ő gyönyörűsége! Azonban mondjátok még ti is, én véreim: mit nyilvánít testetek a lelketekről? Nemdenem lelketek is csak szegénység, szenny és hitvány kedvtelés! Bizony, bizony; az ember szennyes folyam. Tenger legyen valaki, hogy szennyes folyamot fogadhasson be és mégse szennyeződjék össze-vissza. Ime, hirdetem néktek az emberfölötti embert: ő ez a tenger, belé merűlhet alá nagy megvetéstek. Mi a legnagyobb, a mit megérhettek? Ez: a nagy megvetés órája. Az óra, a melyben még boldogságtokat is megutálhatjátok, valamint értelmeteket és erényeteket. Az óra, a mikor mondjátok: "Mit ér az én boldogságom! Szegénység az, szenny és hitvány kedvtelés. Pedig éppen boldogságomnak kellene igazolni a létet!" Az óra, a mikor mondjátok: "Mit ér az én értelmem! Vajjon éhezi-e az igazságot, miként az oroszlán az ő táplálékát? Szegénység az, szenny és hitvány kedvtelés!" Az óra, a mikor mondjátok: "Mit ér az én meggyőződésem! Még sohasem gerjesztett vala őrületre. Mennyire bele fáradtam az én jómba és gonoszomba! Mindez szegénység, szenny és hitvány kedvtelés!" Az óra, a mikor mondjátok: "Mit ér az igazságosságom! Nem látom, hogy izzó parázs lennék. Ámde az igazságos ember izzó parázs!" Az óra, a melyben mondjátok: "Mit ér az én részvétem, vajjon a részvét nem kereszt-e, a melyre azt szögezik, a ki az embert szereti? Ámde az én részvétem nem keresztre-feszíttetés. Mondtátok-e már ezeket? Kiáltottátok-e ezeket? Óh, vajha már hallottalak volna így kiáltani! Nem bűnötök, - elégedettségtek kiált az égre, még bűnötökben is fösvénykedéstek kiált az égre! Ugyan hol van a villám, a mely nyelvével nyaldosna titeket? Hol van az őrület, a melyet belétek kellene oltani? Ime, hirdetem néktek az emberfölötti embert: ő ez a villám, ő ez az őrület!" Mikoron Zarathustra im-ígyen szólott, valaki a tömegből elkiáltá magát: "Eleget hallottuk már a kötéltáncost, hadd lássuk is már!" És mindenek nevettek Zarathustrán. A kötéltáncos pedig, a ki azt hitte, hogy néki szól a beszéd, dolgához láta.


Mikoron Zarathustra e szavakat mondotta volt, ismét végignézett a tömegen és hallgatott. "Állonganak" - monda szivének - "röhögnek: nem értenek engem; nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való. Avagy előbb össze kell zúzni fülüket, hogy megtanuljanak szemükkel hallani? Avagy peregni kell dobok és kerepelni bűnbánat-prédikátorok módjára? Vagy talán csak dadogónak hisznek? Van valamijük, a mire büszkék. Hogy is hívják azt, a mi fölfújja őket? Műveltségnek hívják; ez tünteti ki őket a kecskepásztorok előtt. Ezért nem szeretik magukról ezt a szót hallani: "megvetés." Igy hát hadd szóljak büszkeségükhöz. Igy hát szólok nékik arról, ami legméltóbb a megvetésre: ez pedig az "utolsó ember". És Zarathustra im-ígyen szóla a néphez: Ideje, hogy az ember kitüzze célját. Ideje, hogy az ember elültesse legmagasabb reménysége csíráját. Földje még elég kövér erre. Ámde ez a föld egykoron sovány és kimerült lészen s nem bír majd belőle nőni egyetlen magas fa. Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember vágya nyilát már nem veti az emberen túl és íjjának húrja elfelejt zúgni! Mondom néktek: kell, hogy még khaosz légyen az emberben, hogy táncoló csillagot tudjon szülni. Mondom néktek: bennetek van még khaosz. Óh jaj! Eljövend az idő, mikoron az ember már nem szül csillagot. Óh jaj! Eljövend az ideje a legmegvetettebb embernek, a ki már magát sem tudja megvetni. Ime megmutatom nektek az utolsó embert. "Mi a szeretet? Mi a teremtés? Mi a vágyakozás? Mi a csillag?" - ezeket kérdi az utolsó ember és hunyorgat. A föld akkoron kicsinynyé lőn és rajta ugrándozik az utolsó ember, a ki mindent kicsinynyé tészen. Fajtája kipusztíthatatlan, valamint a földi bolháé; az utolsó ember él legtovább. "Föltaláltuk a boldogságot" - mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak. Odahagyták vala a tájékokat, a hol kemény volt az élet: mert melegség kell nékik. Szeretik még a szomszédot és hozzá dörgölőznek, mert szükségük van a melegre. Megbetegedni és csalódni: ezt bünnek tartják; nagy vigyázva járnak-kelnek. Balgatag az, a ki még kövön vagy emberen megbotlik! Koronkint egy kevés méreg: ez kellemetes álmokat okoz. S utoljára sok mérget, kellemetes halálra valót! Még dolgoznak, mivelhogy a dolog szórakozás. Ámde szorgoskodnak, hogy a szórakozás ne támadja meg őket. Nem szokás már elszegényedni se meggazdagodni: mind a kettő túlságosan megerőltető. Ki akar még uralkodni? Ki még engedelmeskedni? Mind a kettő túlságosan megerőltető. Nincs pásztor és egy a nyáj! Mindenki egyet akar, mindenki egyenlő: aki máskép érez, önkéntesen bolondokházába vonúl. "Valamikor mindenki bolond volt" - mondják a legnagyobb rókák és hunyorgatnak. Bölcsek ők és tudói mindeneknek, a mik történtek: így hát nincs miért gúnyolódni. Még civakodnak, ámde hamarosan kibékülnek - máskülönben a harag elrontja a gyomrot. Megvagyon apró kedvtelésük nappalra és megvagyon apró kedvtelésük éjjelre: de tiszteletben tartják az egészséget. "Föltaláltuk a boldogságot" - mondják az utolsó emberek és hunyorgatnak. És itt végződik Zarathustra első beszéde, a melyet előljáró-beszédnek is hívnak: mert ezen a helyen félbeszakítá őt a tömeg kiabálása és magas kedve. "Add nékünk ezt az utolsó embert, óh Zarathustra", - kiálták - "tégy minket ezekké az utolsó emberekké! Akkor aztán elengedjük néked az emberfölötti embert!" És mindenki ujongott és csettentett nyelvével. Zarathustra azonban elszomorodott és így szóla szívéhez: "Nem értenek engem: nem vagyok száj, ezeknek a füleknek való. Bizonyosan túlontúl soká éltem a hegyek közt, nagyon is sokat hallgattam patakokat és fákat: most úgy beszélek nékik, mint a kecskepásztorok. Mozdulatlan az én lelkem és derült, valamint a hegység délelőtt. Ők azonban úgy vélik, hogy hideg vagyok és borzasztó tréfákkal gúnyolódó. És íme reám néznek és nevetnek s miközben nevetnek, gyűlölnek is. Nevetésükben jég lakozik."


Ekkor azonban történt valami, a mi elnémíta minden szájat és merevvé tőn minden szemet. Azonközben ugyanis dolgához látott a kötéltáncos: kilépett volt egy kis ajtóból s nekiindúlt a kötélen, amely két torony közé vala feszítve, im-ígyen, hogy a piac és nép fölött függ vala. Mikor pedig éppen utjának közepére ért, a kis ajtó még egyszer kinyílott és tarka fickó, komédiáshoz hasonlatos ugrott ki rajta s gyors léptekkel követé az elsőt. "Előre, bénaláb", - ordítá borzasztó hangon - "előre, lajhár, orozva kereskedő, viasz-arc! Vigyázz, nehogy sarkammal csiklandozzalak! Mit mívelsz itt tornyok között? A toronyba való vagy[1], oda kellene téged zárni, elzárod a szabad utat a náladnál különbnek!" S minden szóval közelebb és közelebb ért hozzá: midőn pedig már csak egy lépésre volt mögötte, akkoron megtörténék a borzasztó, a mi minden szájat elnémíta és minden szemet merevvé tőn: - ördög módjára elbődüle és átugródék azon, a ki útjában állott. Ez pedig győzni látván versenytársát, fejét vesztette s a kötelet; eldobta rúdját és ennél még gyorsabban, kezek-karok örvényeképen bukék le a mélységbe. A piac és a nép hasonlatossá lőn a tengerhez, valamikor a vihar beléjezúdúl: Mindenek szanaszét és egymásra futának és leginkább oda, ahová a testnek le kellett csapódnia. Zarathustra azonban nem mozdult és épen melléje hullott le a test, borzasztóan szétroncsolva, de még nem holtan. Egy kevéssé a szétzúzott ember magához tért és látá maga mellett térdelni Zarathustrát. "Mit mivelsz itt? - kérdé végre, - "régen tudom, hogy az ördög gáncsot vet nékem. Ime poklokra cipel engem: akarsz-e megvédeni?" "Szavamra, barátom", - felelé Zarathustra - "mindezek nincsenek, a mikről beszélsz: nincsen ördög, se pokol. Lelkednek még gyorsabban lészen halála, mint testednek: íme, már ne félj semmitől!" Az ember gyanakodva nézett föl. "Ha igazakat beszélsz" - monda azután - "akkor semmit sem veszítek, ha életemet veszítem. Alig vagyok több, mint az állat, melyet táncolni tanítanak ütéssel-veréssel és sovány falatokkal." "Nem úgy" - mondá Zarathustra - "te a veszedelmet hívatásoddá tetted; ebben nincs semmi megvetendő. Ime tönkre mégy hivatásodon: ezért enkezemmel akarlak eltemetni." Zarathustra szavára a haldokló nem felelt többé: azonban kezét mozgatta, mikéntha, hálálkodandó, keresné Zarathustra kezét.


Azonközben beköszöntött az este és a piac sötétség leplébe rejtőzött: akkoron szétfutott a nép, mivelhogy egyszer még a kiváncsiság és ijjedtség is elfárad és elül. Zarathustra azonban a halott mellett volt a földön és gondolataiba merült vala, im-ígyen időt felejte. Végezetre éjszaka lőn és hideg szél fútt a magános körül. Akkoron felállott Zarathustra és így szóla szivében: "Valóban, szép halat fogott ma Zarathustra! Nem fogott egyetlen embert, de fogott holttestet. Borzalmas az ember élete és még mindig értelem nélkül való: még egy komédiás-bolond is végzetessé válhatik számára. Meg akarom tanítani az embert élete értelmére, aki: az emberfölötti ember, villám az emberfelhő sötétségéből. De még távol vagyok nékik és érzékeim nem szólanak az ő érzékeikhez; középütt feküszöm még én az ember, a bolond és holttest között. Sötét az éj és sötétek Zarathustra utjai. Jövel, hideg, merev pajtásom! Oda viszlek, a hol enkezemmel temetlek el."


Sokáig aludt Zarathustra és nemcsak a hajnal pirossága vonult át orcáján, hanem a délelőtt is. Végezetre azonban felnyilt a szeme. Zarathustra ámulva pillantott az erdőbe és a csöndbe, ámulva pillantott önmagába. Azután fölugrék, valamiképen a tengerjáró hajós, a ki egyszerre földet lát és ujongott, mivelhogy meglátott egy uj igazságot. És im-ígyen szóla szivében: Fényesség szállott szememre: bajtársak kellenek nékem és pedig elevenek, - nem halott társak és holttestek, a kiket oda viszek magammal, a hová akarom. Eleven bajtársak kellenek nékem, a kik követnek, mivelhogy enmagukat akarják követni - és oda, a hová én akarom. Fényesség szállott szememre: ne a tömeghez szóljon Zarathustra, hanem a bajtársakhoz! Ne legyen Zarathustra egy akol pásztora és kutyája! Hogy sokakat elcsaljak az akolból - e végre jöttem én. Hadd legyen haragosom a nép és a nyáj: hadd hijják a pásztorok rablónak Zarathustrát. Pásztorokat mondok, ámde ők jóknak és igazaknak hivják magukat. Pásztorokat mondok én, ámde ők az igaz hitet hívőknek hivják magukat. Nézzed a jókat és igazakat! Kit gyűlölnek legjobban? Azt, a ki széllyel tördösi értékeik tábláját, a törőt, a törvénytörőt - ez pedig: a teremtő. Nézzed minden hit hívőit! Kit gyűlölnek ők legjobban? Azt, a ki széllyeltöri értékeik tábláit, a törőt, a törvénytörőt: - ez pedig a teremtő. Társakat keres a teremtő és nem holttesteket, nem nyájakat, nem hívőket. A vele-teremtőt keresi a teremtő, azokat a kik uj értékeket új táblákra írnak. Társakat keres a teremtő és vele-aratókat; mert íme, nála mindenek megértek az aratásra. Ámde szükölködik a száz sarló nélkül: így hát tépegeti a kalászokat és bosszankodik. Társakat keres a teremtő és olyanokat, a kik sarlóikat köszörülni tudják. Megsemmisítőknek fognak neveztetni és a jó és rossz megvetőinek. Ámde ők az aratók és az ünneplők. Vele-teremtőket keres Zarathustra, vele-aratókat és vele-ünneplőket keres Zarathustra: ugyan mitévő legyen nyájakkal, pásztorokkal és holttestekkel! Én első társam, béke veled! Jól eltemetélek kivájt fatörzsedbe, jól elrejtelek a farkasok elől. Ámde én megválok tőled, az idő beteljesedett. Hajnalhasadás és hajnalhasadás közt uj igazságot fedeztem föl. Ne pásztor legyek, ne sírásó. Többé még beszélni sem akarok a néppel: utólszor szólottam halotthoz. A teremtőkhöz, az aratókhoz, az ünneplőkhöz akarok szegődni: a szivárványt akarom nékik megmutatni s minden lépcsőfokát az emberfölötti emberhez vezető útnak. A maguknak-lakóknak akarok dalolni és a párosan lakóknak: s a kinek még van füle a hallatlan dolgok számára, annak szivét nehézzé akarom tenni boldogságommal. Célomnak tartok, a magam útján járok; a habozókat és tétovákat majd általugrom. Im-ígyen menésem légyen az ő tönkremenésök!


Ezeket mondotta vala Zarathusra szívében, midőn delelőjén állott a nap: akkoron kérdezőleg nézett a magasba - mert egy madár éles szavát hallotta feje fölött. És ime, sas keringett tágas körökben a levegőégben és kigyó csüngött rajta, nem zsákmányképen, hanem baráthoz hasonlatosan: mivelhogy a sas nyaka köré gyürüzve tartotta magát. "Az én állataim!" monda Zarathustra és örvendezék szívében. A legbüszkébb állat a nap alatt és a legbölcsebb állat a nap alatt - kivonultak hírszerezni. Hirét akarják szerezni, vajjon Zarathustra él-e még. Hát csakugyan élek-e még? Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek, semmint állatok között, veszedelmes utakon jár Zarathustra. Hadd vezessenek állataim!" Mikoron Zarathustra ezeket mondotta, eszébe jutának az erdei szent szavai, sóhaj szálla kebléből és im-ígyen szóla szivében: Vajha bölcsebb lennék! Vajha bölcseségem oly mélységes volna, miként kigyómé. Ámde lehetetlent kérek: kérem tehát büszkeségemet, hogy mindég együtt menjen bölcseségemmel! És ha egykoron elhagy bölcseségem - óh, nagyon szeret elröppenni! - hadd repüljön büszkeségem még balgaságommal is! Im-ígyen kezdődék Zarathustra leszállása.






A szellem három szineváltozását mondom néktek: hogyan válik a szellem tevévé, oroszlánná a teve és végezetre gyermekké az oroszlán. Sok nehéz dolog rendeltetett a szellemnek, az erős teherbíró szellemnek, a melyben tisztelet lakozik: a nehezet és legnehezebbet áhítja ereje. Mi nehéz? kérdezi a teherbíró szellem s letérdel, hasonlatosan a tevéhez és szereti, ha jól telerakják. Mi a legnehezebb, ti hősök? kérdezi a teherbíró szellem, hadd vegyem magamra, hadd örvendeztessem erőmet. Nemdenem ez-e: önmagunkat megaláznunk, hogy dölyfösségünkön sebet üssünk? Balgaságunkat kitüntetnünk, hogy bölcseségünkből gúnyt üzzünk? Vagy talán ez: dolgunktól megválnunk, mikoron diadalt ül? Magas hegyre hágnunk, hogy a kisértőt kisértetbe vigyük? Avagy talán ez: a megismerés makkján és fűvén élnünk és az igazság kedvéért lelkünket éheztetnünk? Avagy talán ez: betegeknek lennünk, hazaküldenünk a vigasztalókat és barátságot kötnünk a süketekkel, a kik sohasem hallják, mit akarsz? Avagy talán ez: szennyes vízbe mennünk, ha az az igazság vize és hideg békákat és meleg varangyosokat megtürnünk magunk mellett. Avagy talán ez: szeretnünk azokat, a kik megvetnek bennünket és kezet nyujtanunk a kisértetnek, ha meg akar borzongatni? Mindezeket a nehézségeket magára veszi a teherbíró szellem: valamiképen a teve, a mely telerakva a sivatagba siet, azonképen siet ő is tulajdon sivatagába. Ámde a legmagánosabb pusztában másodszor változik a színe: oroszlánná lesz itt a szellem, szabadságot akar zsákmányúl ejteni és úrrá lenni tulajdon sivatagában. Utolsó urát keresi itt: ellensége akar lenni utolsó istenének, diadalért akar küzdeni a nagy sárkánynyal. Melyik a nagy sárkány, a kit a szellem nem akar többé urának és istenének hívni? "Neked kell": így hivják a nagy sárkányt. Ámde az oroszlán szelleme azt mondja "én akarok!" "Neked kell" ez áll útjában aranyragyogással, pikkelyes állatképen és minden pikkelyen aranybetűkkel ragyog: "neked kell!" Ezeréves értékek ragyognak ezeken a pikkelyeken és im-ígyen szól a minden sárkányok leghatalmasabbja: "a dolgok minden értéke - ez ragyog rajtam." "Minden érték meg lőn már teremtve és minden megteremtett érték - ez vagyok én. Valóban, ne legyen már több: "én akarok!" Im-ígyen szól a sárkány. Én véreim, mi szükség van, hogy oroszlán légyen a szellemben? Avagy nem elég-e a megterhelhető állat, a mely lemond és tisztel? Uj értékeket teremteni - ezt még az oroszlán sem bírja: ámde szabadságot teremteni magának uj teremtésre - ezt bírja az oroszlán ereje. Szabadságot teremteni magának és szent "nem"-et mondani még a kötelességgel szemben is: erre kell, óh én véreim, az oroszlán. Jogot venni magának uj értékek számára - ez a legborzasztóbb vétel a teherbiró és tisztelő szellemnek. Bizony, rablás az néki és ragadozó állat dolga. Legszentebbjeként szereté egykoron a maga "kell"-jét: íme, őrületet és önkényt kell találnia még a legszentebben is, hogy szabadságot raboljon szeretetéből: oroszlán kell ahhoz a rabláshoz. De mondjátok, én véreim, mit bír még többet a gyermek, a mit még az oroszlán sem bírt? Minek kell, hogy a ragadozó oroszlán még gyermekké is légyen? Ártatlanság a gyermek és felejtés, ujrakezdés, játék, magából kigördülő kerék, első mozgás, szent igent-mondás. Valóban, én véreim, a teremtés játékára kell a szent igent-mondás: íme tulajdon akaratát akarja a szellem, tulajdon világát nyeri magának a világját vesztett. A szellem három színeváltozását mondám néktek: hogyan lesz a szellem tevévé, és oroszlánná a teve és az oroszlán végezetre gyermekké. Im-ígyen szóla Zarathustra. És akkoron a városban mulatott, a mely "tarka tehén"-nek neveztetik vala.




Egykoron Zarathustra is az emberen túl szőtte az álmát, mint minden másvilágról álmodozó. Az-idétt szenvedő és agyonkínzott isten művének láttam a világot. Álomnak láttam az-idétt a világot és egy isten költeményének; színes füstnek, ami egy elégedetlen isten szeme előtt bodorog. Jó és gonosz, - öröm és szenvedés - én és te: mindez színes füstnek tetszett nekem, alkotó szemek előtt bodorgónak. A teremtő el akarta szemét fordítani enmagáról, ekkor megteremté a világot. Mámoros kéj a kínlódónak: elfordítani szemét tulajdon kínjától és elveszíteni önmagát. Mámoros kéjnek és maga-vesztésnek tetszett nékem egykoron a világ. Ez a világ, az örökké tökéletlen, örök ellentmondás képmása és tökéletlen képmása - mámoros öröme tökéletlen teremtőjének: ilyennek tetszett nékem egykoron ez a világ. Ezenképen szövém én is egykoron álmomat az emberen túl, mint minden másvilágról-álmodozó. Valóban az emberen túl? Óh, én véreim! A kit én teremték, ez az isten emberi délibáb vala, mint minden isten! Ember vala ő, s csak nyomorult töredéke az embernek és énemnek: tulajdon hamvamból és parazsamból kelt vala elém, ez a kisértet és bizony-bizony nem jöve túlról! Vajjon mi történt azután, én véreim? Legyőzém magamat, a szenvedőt, tulajdon hamvamat vivém a hegybe, nagyobb lángot találék fel magamnak. És ime, ekkor eltávozék tőlem a kisértet! Kín volna az most nékem és gyötrelem a meggyógyultnak, ilyen kísértetekben hinni: kín volna az most nékem és megalázás. Im-ígyen szólok a másvilágról-álmodozókhoz. Kín vala és tehetetlenség - ez teremte meg minden másvilágot és az a rövid mámora a boldogságnak, a melyet csak a nagyon szenvedő ismer meg. Kimerülés, a mely egyetlen ugrással akar végezni, - halálugrással, a szegény tudatlan kimerülés, a mely már akarni sem akar: ez teremte minden istent és másvilágot. Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a testen kétségbeesett, - tapogatva kereste kezével, az eszeveszett szellem újjaival az utolsó falakat. Higgyetek nékem, én véreim! A test vala az, a mely a föld során kétségbeesett, - és hallá a lét hasának szózatát. És ekkoron fejével át akart jutni az utolsó falakon és nemcsak fejével, - át, a "másvilágra". Ámde az a "másvilág" jól el van rejtve az ember elől; az az embertelenített embertelen világ, a mely egy isteni semmi; és a lét hasa nem szól az emberhez, hanemha embermódra. Bizony, bizony, nehéz bebizonyítani minden létet és nehéz megszólaltatni. Mondjátok, én véreim, vajjon minden dolog közt nincs-e legjobban bebizonyítva a legcsodálatosabb dolog? Valóban ez az "én" és az "én" ellentmondása és zűrzavara még a legbecsületesebben beszél a maga létéről, ez a teremtő, akaró, értékelő "én", a mely a dolgok mértéke és értéke. És ez a legbecsületesebb lét, az "én" - az beszél a testről, s kívánja a testet még akkor is, mikor költ és rajong és szárnyaszegetten repes. Megtanul egyre becsületesebben beszélni, ez az "én" és mennél többet tanulja, annál több magasztalni valót talál a testen és a földön. Uj büszkeségre tanított engem az én "én"-em, ezt tanítom az embereknek: ne dugják többé fejüket a mennyei dolgok homokjába, hanem hordozzák szabadon, ezt a földi főt, a mely a földnek értelmet teremt! Uj akaratra tanítom az embert: akarják ezt az utat, a melyet az ember vakon megtett, tartsák jónak azt és lopva ne térjenek le többé róla, valamiképen a betegek, halódók! Betegek és halódók valának ők, a kik megveték a testet és a földet és kitalálák az égieket és a megváltó vércsöppet: ámde még ezt az édes és sötét mérget is testtől és földtől vevék kölcsön! Nyomoruságuktól akarának elfutni, a csillagok pedig igen távol valának nékik. Ekkor így sóhajtozának: "Vajha volnának isteni utak, a melyeken más, jobb létre lehetne lopódzkodni!" Ekkor kitalálák álutaikat és véres itókáikat! Hogy testüktől és a földtől immár elragadtatának, azt hivék ők, ezek a háládatlanok. De vajjon kinek köszönhették elragadtatásuk görcsös kéjeit? Testüknek és ennek a földnek. Töredelmes szívű Zarathustra a betegek iránt. Bizony bizony nem gerjed haragra vigasztalásuk és hálátlanságuk nemein. Hadd gyógyúljanak, hadd győzedelmeskedjenek és hadd teremtsenek maguknak magasabb rendű testet! Azért sem gerjed haragra Zarathustra a gyógyuló ellen, ha gyöngéden pillant csalóka álma után és éj közepén istene sírhalma körül leselkedik: ámde még könnyeiben is betegséget és beteg testet látok. Sok beteges szerzet akadt mindig azok között, a kik költenek és az istent szomjuhozzák; őrülten gyűlölik a megismerőt és ama legfiatalabb erényt, a melynek neve: becsületesség. Egyre hátra pillantanak, sötét idők felé: akkoron persze őrület és hit még más dolgok valának: az értelem őrjöngése istenhez hasonlóság és a kételkedés bűn. Nagyon is jól ismerem ezeket az istenhez hasonlókat: azt akarják, higgyünk bennök és hogy a kételkedés bűn legyen. És azt is nagyon jól tudom, miben hisznek ők legerősebben. Bizony, bizony, nem másvilágban és megváltó vércsöppekben, hanem - a testben hisznek ők is legerősebben és tulajdon testük nekik a "magánvaló." Ámde beteges dolognak tekintik azt és szeretnének bőrükből kibújni. Ennek okáért figyelik a halál prédikátorait és prédikálnak maguk is másvilágról. Ti pedig, én véreim, hallgassatok inkább az egészséges szavára: becsületesebb és tisztább szava van ennek. Becsületesebben és tisztábban beszél az egészséges test, a tökéletes és egyenes szögü: és a föld értelméről beszél. Im-ígyen szóla Zarathustra.




A test megvetőihez van mondókám. Nem akarom, hogy ezentúl mást tanuljanak és tanítsanak, hanem csak hogy vegyenek búcsút tulajdon testüktől - és im-ígyen némuljanak el. "Test vagyok és lélek" - így beszél a gyermek. S miért ne beszéljen az ember gyermek módjára? Ámde, a ki felserkent, a tudó így szól: test vagyok egészen, s kívüle semmisem; és a lélek csak szó meg-megjelölni egy valamit a testen. A test nagy értelem, sokféleség egynemű értelemmel, háború és béke együttesen, egy akol és egy pásztor. Én vérem! Tested szerszáma a te kis értelmed is, a melyet "elmé"-nek hívsz, kis szerszáma és játékszere nagy értelmednek. Azt mondod: "én" - és büszke vagy erre a szóra. De nagyobb az, a miben nem akarsz hinni - a te tested és annak nagy értelme: az nem mondja: "én", de cselekszik mint "én". A mit az érzék érez, a mit az elme megismer, annak sohasincs vége önmagában. Ám az érzék és elme szeretnének rábeszélni, hogy ők minden dolog végső céljai: annyira hívságosak. Szerszám és játékszer az érzék és elme: s még mögöttük vagyon a "magad". A "magad" az érzékeik szemével keres, ő is a szellem fülével hallgat. Egyre hallgat a "maga" és keres: összehasonlít, legyőz, hódit, rombol. Uralkodik és az "én"-eden is uralkodik. Gondolataid és érzelmeid mögött, én vérem, áll egy hatalmas uralkodó, egy ismeretlen bölcs - kinek neve "magad". Testedben lakik, maga a tested. Több értelem van testedben, mint legjobb igazságodban. S vajjon ki tudja, mire kell testednek legjobb igazságod? A "magad" nevet "én"-eden és büszke ugrándozásain. "Mit nekem a gondolat ez ugrásai és röptei? - mondja magának. Kerülő utak az én célomhoz. Én vagyok az "én" póráza és eszméinek sugalmazója. A "magad" így szól az "én"-edhez: "itt érezz fájdalmat". S akkor szenved és gondolkozik azon, hogy miképen szüntethetné meg szenvedését - és épen e végre kell, hogy gondolkozzék. A "magad" így szól az "én"-edhez: "itt érezz örömöt!" S akkor örül és gondolkozik azon, hogy még sokat örüljön - és épen evégre kell, hogy gondolkozzék. Egy szavam van a test megvetőihez. Hogy ők megvetnek, ebben áll a tiszteletük. Ugyan mi az, a mi tiszteletet és megvetést és értéket és akaratot teremt? A teremtő "magatok" teremté magának a tiszteletet és megvetést, teremte magának örömöt és jajt. A teremtő test teremté magának a szellemet, akarata egyik karjáúl. Testnek megvetői! Még boldogságtokban és megvetéstekben is a "magatok" valóságát szolgáljátok. Mondom néktek: a "magatok" akar meghalni és az fordul el az élettől. Nem bírja már azt, a mit legjobban szeret: magán túl teremteni. Ezt szereti legjobban, ez minden égő vágya. De immár későnek látja erre az időt: - ezért a "magatok" valósága le akar tünni, óh testnek megvetői! Le akar tünni, s ezért levétek a testnek megvetői. Mivelhogy nem bírtok már magatokon túl teremteni. S ime! ezért vagytok az élet és a föld haragosai. Tudattalan írígység vagyon megvetéstek sanda pillantásában. A ti utatok nem az én utam, óh testnek megvetői! Nem vagytok nékem hidak az emberfölötti ember felé! Im-ígyen szóla Zarathustra.




Minden írás közűl csak azt szeretem, a mit valaki vérével ír. Irj vérrel: és meglátod, hogy a vér szellem. Nem könnyű dolog idegen vért megérteni: gyűlölöm az olvasó naplopókat. A ki ösmeri az olvasót, az többé nem tesz semmit az olvasóért. Még egy évszázad olvasó - s maga a szellem is bűzleni fog. Hogy mindenkinek szabad olvasni, ez idővel nem csak az irást rontja meg, hanem a gondolkozást is. Egykoron a szellem isten vala, azután emberré lőn, íme pedig még csőcselékké lészen. Ha ki vérrel irja igéit, az nem szereti, hogy olvassák, hanem, hogy tanulják. A hegyek között a legközelebbi út: csúcstól csúcsig; de erre az útra kell, hogy hosszú lábad legyen. A mondások legyenek csúcsok, s a kikhez szólanak: nagyok és magasnövésűek. Ritka és tiszta levegő, közelvaló veszedelem, vidám, incselkedéssel teljes szellem: ezek illenek egymáshoz. Manókat szeretnék magam körül, mert bátor vagyok. A bátorság, a mi elhessegeti a kisérteteket, maga teremt magának manókat, mivelhogy a bátorság nevetni akar. Nem érzek már veletek: ez a felhő, a melyet magam alatt látok, ez a feketeség és ólom - ép ez a ti viharfelhőtök. Ti fölfelé tekintgettek, ha föl akartok emelkedni. Én pedig lenézek; mivelhogy már fölemelkedém. Ki tud közületek egyszerre nevetni és lelkesülni? A ki a legmagasabb hegyre hág, az nevet minden szomorú-játékot és szomorú-valóságot. Gondnélkülinek, gúnyosnak, erőszakosnak: így akar a bölcseség; nőstény ő és mindig csak harcost szeret. Mondjátok: "az élet nehéz teher." De hát mire volna délelőtti büszkeségiek és esteli megadástok? Az élet nehéz teher: de hát ne tegyétek magatokat olyan gyöngéknek! Mindnyájan, férfi és nő, teherbíró szamarak vagyunk. Vajjon miben vagyunk egyek mi és a rózsabimbó, a mely reszket, mivelhogy egy csöpp harmat nyugszik testén? Igaz: nem azért szeretjük az életet, mert megszoktuk az életet, hanem, mert megszoktuk a szeretetet. Mindig van egy kis őrültség a szerelemben. De mindig van egy kis okosság is az őrületben. S én is, a ki jó szívvel vagyok az élet iránt, úgy látom, hogy pillangók és szappanbuborékok és az ő fajtájuk-emberek tudnak legtöbbet a boldogsághoz. Ha ezeket a könnyü, bohó, hímes, lebegő lelkeket röpdösni látja: ez Zarathustrát könnyre, dalra csábítja. Csak olyan istent tudnék hinni, a ki táncolni tud. S mikoron ördögömet látám, komolynak, alaposnak, mélységesnek, ünnepélyesnek látám: a nehézség szelleme volt ő, - általa esnek mindenek. Nem haraggal ölsz, hanem nevetéssel. Rajta, öljük meg a nehézség szellemét! Megtanulék járni: azóta futni engedem magam. Megtanulék röpülni: azóta nem várom, hogy toljanak, ha mozdulni akarok. Ime könnyű vagyok, íme repűlök, íme magam alatt látom magam, íme isten táncol képemben. Im-ígyen szóla Zarathustra.




Vannak a halálnak is prédikátorai: s a föld tele van olyanokkal, a kiknek az élettől-elfordulást kell prédikálni. Tele van a föld a fölöslegesekkel, elromlott az élet a túlontúl-sokaktól. Bárcsak az "örökélet"-tel el-kicsalnák őket ebből az életből! "Sárgák"-nak hivatnak a halál prédikátorai vagy "feketék"-nek. De én még más színekben is mutatom őket. Imhol: a félelmetesek, a ragadozó állatot hordozzák magukban s nincs egyéb választásuk, hanemha élvezet vagy a maguk marcangolása. És még élvezetük is a maguk marcangolása. Még emberekké sem lettek, ezek a félelmetesek: hadd prédikálják az élettől-elfordulást s pusztuljanak maguk is! Imhol: a sorvadó lelküek; alig születtek s máris a fáradság és lemondás tanait sóvárogják. Szivesen meghalnának s szeretnék, ha mi ezt az akaratukat helybenhagynók! Vigyázzunk, nehogy fölébresszük ezeket a holtakat és megsértsük ezeket az eleven koporsókat! Találkozik velük beteg vagy aggastyán, vagy holttest: rögtön azt mondják "nyilvánvaló lőn az élet hivsága. "Pedig csak az ő hivságuk lőn nyilvánvaló és szemöké, a mely a létnek ezt az egyetlen látványát látja. Vaskos buskomorságba burkolózva és sóvárogva az az apró történeteket, a mik halált hoznak: így várakoznak fogukat összefogva. Avagy: nyalánkságok után nyúlnak s közben gúnyolják gyerekségüket: csüngenek szalmaszál-éltükön és gúnyolódnak, hogy szalmaszálon csüngenek. Ez a bölcseségük: "bolond, a ki élve marad, de még oly bolondok vagyunk! És éppen ez a legnagyobb bolondságunk az életben!" "Az élet csupa kín" - mondják mások és nem hazudnak: úgy hát tegyetek róla, hogy ti megszünjetek! Tegyetek róla, hogy az élet megszünjék, a mely csupa kín! És tanítsa virtustok ezt: "öld meg magad! Lopd el magad! "A kéj bűn" - mondja az egyik, a ki a halált prédikálja - "menjünk hát félre és ne nemzzünk gyermeket!" "Szülni fáradságos" - mondja a másik - "minek még szülni? Hisz csak boldogtalanokat szülünk!" - Ők is a halál prédikátorai. "Részvétre van szükség" - mondja a harmadik. "Vegyétek a mim van! Vegyetek, engem, a mi vagyok! Annál gyöngédebben köt magához az élet!" Ha pedig részvétük való volna, megkeserítenék felebarátjuk életét. Gonoszság: ez volna igazi jóságuk. Ámde ők szabadulni akarnak az élettől: mit bánják ők, hogy másokat még szorosabbra láncolnak bilincseikkel és ajándékaikkal! És ti is, kiknek az élet verejtékes dolog és vad hajsza: nemdenem nagyon életuntak vagytok? Nemdenem nagyon megértetek a halál prédikációjára? Ti mindnyájan, a kik szeretitek a verejtékes dolgot és a gyorsat, ujat, idegent, rosszul fértek meg magatokkal, szorgalmatok megfutamodás és vágya a magatok-felejtésének. Ha erősebben hisztek vala az életben, kevésbbé vetitek magatokat zsákmányul a pillanatnak. De várni nincs elég tartalmatok - még lustálkodni sem! Mindenütt hangzik a halál prédikátorainak szózata és a föld tele van olyanokkal, a kiknek halált kell prédikálni. Vagy "az örök életet": ez nekem egyre megy, hacsak hamar elpusztulnak! Im-ígyen szóla Zarathustra.




Menekülj barátom, magánosságodba! Látom, hogy elbódultál a nagy emberek zsibongásától és hogy össze-vissza szurkáltak a hitvány legyek fullánkjai. Hozzád méltón tud hallgatni veled erdő és szikla. Légy ujra olyan, mint a fa, amelyet szeretsz, a terebélyes: némán és hallgatva-figyelve borúl a tengerre. A hol a magánosság megszűnik, ott kezdődik a piac; és a hol a piac kezdődik, ott elkezdődik a nagy színjátszók zsibongása és a mérges legyek zümmögése is. A világon a legjobb dolgok sem érnek még semmit, ha nincs valaki, a ki először játékszínre hozza: nagy embereknek hívja a nép ezeket a játékmestereket. Csak kevéssé érti meg a nép a nagyot: azaz a teremtőt. De sok az érzéke minden játékmester és a nagy dolgok komédiásai iránt. Az uj értékek feltalálói körül forog a világ; - forgása szemmel nem látható. Ámde a komédiások körül forog a nép és a hírnév: ez a "világ folyása." Szellemes a komédiás, de szellemében kevés a lelkiismeret. Mindig csak abban hisz, a mivel a legerősebb hitet ébreszti - a maga iránti hitet. Holnap megint ujat hisz és holnapután megint ujabbat. Érző inai gyorsan járnak, mint a népé és változékony a szimatja. Fellökni, - ez néki annyi, mint: bebizonyítani. Elbolondítani, - ez néki annyi, mint: meggyőzni. És a vért minden ok közt a legjobbnak tartja. Az olyan igazságot, a mi csak finom fülekbe csúszik, hazugságnak, buboréknak hívja. Valóban, csak olyan istenekben hisz, a kik nagy zajt csapnak a világon! Tele van a piac ünnepélyes csepűrágókkal - és a nép hivalkodik nagy embereivel! Őket tekinti a pillanat urainak. Ámde a pillanat nyomja őket: így hát ők is nyomnak téged. S tőled is igent vagy nemet akarnak hallani. Óh jaj! te a mellette és ellene szóló okok közé akarod helyezni székedet? Ezekre a föltétlenekre és tolongókra ne légy féltékeny. Te, az igazság barátja! Az igazság még sohasem ment karonfogva föltétlennel. Ezeknek a hirtelenkedőknek miatta térj vissza bátorságos magánosságodba: csak a piacon támadnak reád igen?-nel vagy nem?-mel. Lassan tapasztal minden mély kút: soká kell várnia, még megtudja, mi esék mélységébe. Távol a piactól és dicsőségtől teljesedik minden nagy dolog: örök idők óta távol a piactól és dicsőségtől laknak az uj értékek föltalálói. Menekülj barátom, magánosságodba: látom, hogy fene-legyek szurkálták össze-vissza. Menekülj oda, a hol érdes, erős szellő fújdogál. Menekülj, barátom, magánosságodba! Nagyon is közel éltél a kis emberekhez és a hitványokhoz. Menekülj láthatatlan bosszújok elől! Színbosszúval telvék ellened. Ne emeld többé karodat ellenök! Se szerük, se számuk s nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél. Se szerük, se számuk ezeknek a kis embereknek és hitványaknak, pedig esőcsepp és giz-gaz már sok kevély nagy házat döntött romba. Te nem vagy kő és máris kivájt a sok csepp. Valamikor még széttörve és szétrepedve látlak a sok csepptől. Látom, hogy elkínoztak a fene-legyek, véresre sebeztek száz helyen; és büszkeséged még csak nem is haragszik. Vért kivánnak tőled angyali ártatlansággal, vért sóvárognak vértelen lelkeik, ezért hát szurdosnak angyali ártatlansággal. De te, mélységes, túlontúl mélyen szenvedsz még apró sebektől is; s mielőtt meggyógyítnád magad, íme másik mérges féreg mászik át kezeden. Túlontúl büszkének tudlak, semhogy ezeket a falánkokat megölnéd. Óvakodj azonban, nehogy végzeteddé váljék minden ádáz igaztalanságaikat viselned! Dicséreteikkel is körülzsonganak: tolakodás a dicséretük. Ezzel csak bőröd és véred közelébe akarnak férkőzni. Hizelegnek néked, mint valami istennek vagy sátánnak; pityeregnek előtted mint valami isten vagy sátán előtt. Ne törődj velök! Hizelgők ők és pityergők s nem egyebek. Sokszor kedves színben alakoskodnak előtted. De ez vala mindig a gyávák okossága. Bizony, bizony, okosak a gyávák! Sokan agganak rajtad szűk lelkükkel, - aggasztó vagy te nékik mindenha. Valamin sokat agganak, az mind aggasztóvá válik szemükben. Minden erényedért fenyítenek téged. Csak egy dolgot bocsátanak meg néked tiszta szivből: botlásaidat. Mivelhogy szelid vagy és igaz lelkü, így szólsz: "nem az ő bűnök, hogy életük olyan alacsony. "Ámde az ő szűk lelkük im-ígyen gondolkozik: "bűn minden magasabbrendű élet". És légy bár szelid hozzájuk, mégis úgy érzik, mintha megvetnéd őket; és jótéteményeidet rejtett kártéteményekkel fizetik vissza. Szótalan büszkeséged soha sincs innyükre; ujonganak, ha egyszer elég szerény vagy a hiuságra. A mit valakin megösmérünk, meg is gyúlasztjuk rajta. Ennek okáért óvakodj a kis emberektől! Előtted kicsinyeknek érzik magukat és alacsonyságuk parázsa láthatatlan bosszúra ízzik bennök. Avagy nem veszed-e észre, hányszor némulának el, ha hozzájuk léptél és miként távozék erejük, hasonlatosan a kialvó tűz füstjéhez? Igen, barátom, a rossz lelkiismeretet jelented felebarátaidnak; mivelhogy hozzád méltatlanok. Ennek okáért gyűlölnek téged és szeretnék véredet szívni. Felebarátaid örökkön fene-legyek leendenek; valami nagy te rajtad, kell, növelje mérgüket és a légyhez való hasonlatosságukat. Menekülj, barátom, magánosságodba és oda, a hol érdes, erős szellő fuvall. Nem a te osztályrészed, hogy légycsapójuk legyél. Im-ígyen szóla Zarathustra.




[...]
Tiszta levegő, magánosság, kenyér, orvosság vagy-e barátodnak? Némely ember a maga béklyóit sem tudja magáról leváltani és mégis barátja megváltója lészen. Rabszolga vagy? Úgy nem lehetsz barát. Zsarnok vagy? Úgy nem lehetnek barátaid. Túlontúl soká rejtőzék rabszolga és zsarnok az asszonyi állatban. Ennek okáért az asszonyi állat még képtelen a barátságra: csak szerelmet ismer. Az asszonyi állat szerelmében igazságtalanság és vakság lakozik minden iránt, valamit nem szeret. És még tudó szerelmében is van mindig megrohanás, villám és sötét éjjel a fényesség mellett. Az asszonyi állatok még képtelenek a barátságra: macskák még mindig és azok is maradnak. Avagy legjobb esetben tehenek. Az asszonyi állat még képtelen a barátságra. Ámde mondjátok meg nékem, ti férfiak, ki képes ti közületek a barátságra. Óh, mily szegények vagytok, ti férfiak, és mily fukar lelküek! Amennyit ti barátotoknak adtok, azt én szívesen adom ellenségemnek s nem szegényedem ezzel. Pajtásság van a világon: bár volna barátság! Im-ígyen szóla Zarathustra.




Sok országot látott vala Zarathustra és sok népet: im-ígyen sok sok nép "jó"-ját és "gonosz"-át fedezte föl. S nem talált vala Zarathusra nagyobb hatalmat a földön, mint a jót és gonoszt. Nem élhetne nép, a mely nem értékelne, ha pedig fönn akar maradni, nem szabad úgy értékelnie, ahogy a szomszéd. Sok, a mit ez a nép jónak hivott, más nép szemében gúny és gyalázat vala: így tapasztaltam. Sokat találtam itt gonosz nevezettel bélyegezve, ott meg bíbor díszszel cicomázva. Sohasem értette meg a szomszéd a szomszédot: lelke mindig csodálkozott szomszédja őrültségén és gonoszságán. A javak táblája függ minden nép fölött. Ime, az a győzelmek táblája, íme, az a hatalom akaratának szózata. Dicséretes a népnek az, a mit nehéznek tart; a mi elengedhetetlen és nehéz, azt jónak nevezi, s a mi végső szükségből szabadít, a ritka, a legnehezebb, - azt szentnek magasztalja. A minek uralmát, győzelmét, ragyogását köszöni, szomszédjának borzalmára és írigységére: az neki magas, első, a mérték-érték, minden dolog értelme. Valóban, én véreim, ha egyszer megösmeréd egy nép szükségeit és egét és szomszédját: úgy eltalálod maga-lebirása törvényét és hogy miért hág ezen a lajtorján reménységei felé. "Légy mindig első s magaskodj ki mindig a többiek fölött: féltő-írigy lelked ne szeressen mást, mint a barátot"- ez az ige megreszketteté a görög ember lelkét: s ezzel követé nagysága ösvényét. "Mondj igazat s bánj derekasan íjjal-nyíllal" ezt tartotta kedvesnek is, nehéznek is az a név, a melytől nevem ered, - az a név, a mely nekem kedves is, nehéz is. "Tiszteld apádat és anyádat, s testestől-lelkestől légy kedvökre": a legyőzésnek ezt a tábláját függeszté egy másik nép maga fölé és hatalmassá és örökké lőn vele. "Légy hű a hűség kedvéért, vess becsületet és vért gonosz és veszedelmes dolgok kockájára is": magát így tanítva győzé le magát ismét egy másik nép, s így legyőzve lőn méhe áldott és nagy reménységekkel terhes. Bizony, bizony, az emberek önmaguk adták maguknak minden "jó"-jukat és "gonosz"-ukat. Bizony, bizony, nem kapták azt, nem találták, nem esett az közéjük felülről, mint mennyei szózat. Csak az ember tőn értékeket a dolgokba, hogy magát fentarthassa, - csak ő teremte értelmet a dolgoknak, emberi értelmet! Ennek okáért hívja magát "ember"-nek, vagyis: az értékelőnek. Értékelni annyi, mint teremteni: halljátok, ti teremtők! Értékelni: ez minden értékelt dolog értéke és klenódiuma. Csak az értékelés adja meg az értéket: és értékelés nélkül a lét diója üres héj volna. Halljátok, ti teremtők! Az értékek változása - ez a teremtők változása. Mindig megsemmisít, a kinek sorsa, hogy teremtő legyen. Először népek valának a teremtők s csak később egyének; valóban az egyén maga is a legifjabb teremtmény. A népek egykoron a "jó" tábláját függeszték maguk fölé. Uralkodni akaró szeretet és engedelmeskedni akaró szeretet teremtének maguknak ilyen táblákat. Régebbi a csorda szeretete, mint az "én" szeretete: s valamíg a jó lelkiösméret a csordánál vagyon, csak a rossz lelkiösméret mondja: "én". Valóban, a ravasz "én", a szeretetlen, a mely a maga hasznát keresi sokak hasznában: ez nem szüli a csordát, hanem megöli. Szerető lelkek valának mindig és teremtők, a kik a jót, gonoszat teremték. A szeretet tüze izzik minden virtusuk nevében és a harag tüze. Sok országot látott vala Zarathusra és sok népet: nem talált vala Zarathustra nagyobb hatalmat a földön, mint a szerető lelkek míveit: "jó" és "gonosz" a nevük. Valóban, szörnyeteg a hatalma ennek a dicséretnek és korholásnak. Mondjátok, én véreim, ki fékezi meg őt nékem? Mondjátok, én véreim, ki vet pányvát a fenevadnak ezer nyakába? Ezer cél volt eleddig, mivelhogy a népek ezeren valának. Csak az ezer nyak pányvája hiányzik még, hiányzik az Egy Cél. Az emberiségnek még nincs célja. De mondjátok hát, én vérem: ha az emberiségnek még nincs célja, él-e már ő - maga is? Im-ígyen szóla Zarathustra.




"Mit lopózkodol olyan félénken az esti szürkeségben, Zarathustra? S mit rejtegetsz olyan nagy-vigyázva köpönyeged alatt? Vajjon ajándék-kincset, avagy gyermeket, mit néked szültek? Avagy most magad is a tolvajok ösvényét járod, te, a Gonosz barátja?" Bizony, bizony, én vérem! - monda Zarathustra - kincs adatott nékem: egy kis igazság az, a mit hordozok. De ficánkoló, mint a kis gyermek; s ha száját fogom, annál hangosabban kiabál. Midőn ma magamban menék utána, az órában, hogy a nap lehanyatlik, öreg anyóka vetődék elém és im-ígyen szóla lelkemhez: "Sokat szóla Zarathustra, hozzánk, nőkhöz is, ámde még sohasem szóla nékünk a nőről. Én pedig felelém néki: "A nőről csak férfiaknak beszéljünk." "De beszélj róla nékem is" viszonzá; "elég vén vagyok, mindjárt elfelejtem." És én hajlék az agg anyóka szavára és im-ígyen szólék: A nő minden ize találós mese s rajta mindennek egy a megfejtése: ennek neve "terhesség." A férfi a nőnek csak eszköz: a cél mindenha a gyermek. De mi a nő a férfinek? Kettőt akar az igazi férfi: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt, mint a legveszedelmesebb játékot. A férfi neveltessék a háborura, s a nő a harcos üdülésre: minden egyéb balgaság. Méz-édes gyümölcs, ez nem kell a harcosnak. Ezért kell neki az asszonyi állat; még a legédesebbjük is keserű. A férfinál jobban tud a gyermekekhez a nő, de a férfi gyermekesebb, mint a nő. Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza, némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben! Játékszer legyen a nő, tiszta és finom, hasonlatos a drágakőhöz, beragyogva egy világ fényétől, a mi még nincs itt. Csillagfény ragyogjon szerelmetekben! Reménységetek szava legyen: "hadd szüljem az emberfölötti embert!" Szerelmetekben legyen vitézség! Szerelmetekkel menjetek neki annak, aki félelmet gerjeszt bennetek. Szerelmetekben legyen becsület! Különben keveset ért az asszonyi állat a becsülethez. De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek, mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok. A férfi félje az asszonyt, ha az szeret: akkor meghoz minden áldozatot s minden más dolog értéktelen ő előtte. A férfi félje az asszonyt, ha az gyülöl: mert a férfi lelke fenekén csak rossz, de az asszonyi állat gonosz. Kit gyűlöl a nő leginkább? - Im-ígyen szóla a vas a mágneshez: "Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj." A férfi boldogsága: "én akarok." A nő boldogsága: "ő akar." "Ime, ebben a pillanatban lőn tökéletessé a világ" - ezenképen gondolkozik minden nő ha teljes szerelemből engedelmeskedik. És engedelmeskednie kell a nőnek és mélységet találnia felszinéhez. Felszín a nő kedélye, mozgalmas, viharos réteg sekély vizek fölött. Ám a férfi kedélye mélységes folyam, a mely földalatti barlangokban zúg: a nő érzi erejét, de esze nem fogja föl azt. Ekkor így válaszola nékem a vén anyóka: "Sok kedveset monda Zarathustra s kiváltkép azoknak, a kik elég fiatalok hozzá. Furcsa dolog; Zarathustra csak kevéssé ismeri a nőt, s mégis igaza van felőle! Nemdenem azért van ez, mivelhogy a nőnél nincs lehetetlen. És most fogadd köszönetem: apróka igazságom! Hisz elég vén vagyok hozzá. Burkold be és fogd be a száját; különben nagyon fennen ordít, ez az apróka igazság." "Ó asszony, add nékem kicsiny igazságodat!" - mondám én. És im-ígyen szóla az öreg anyó: "Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort." Im-ígyen szóla Zarathustra.




Történt, hogy Zarathustra elaludt egy fügefa alatt, mivelhogy meleg vala; és kezével takarta szemét. Akkor mérges kigyó csúszott hozzá és nyakába harapott, úgy hogy Zarathustra fájdalmában fölordított. Midőn kezét levette vala szeméről, ránézett a kígyóra: akkor az megismerte Zarathustra szemét, ügyetlenül kigyózék és el akart suhanni. "Várj csak" - mondá Zarathustra - "még nem fogadád köszönetem! Te idejében költöttél föl, utam még hosszú!" "Utad még rövid" - monda a kigyó szomorún; "mérgem öl." Zarathustra mosolyga: "Vajjon halt-e meg valaha sárkány kigyóméregtől?" mondá. "De vedd vissza mérged! Nem vagy eléggé gazdag, hogy nékem ajándékozhasd!" Ekkor a kigyó ujból nyaka körül tekerődzék és nyaldosá sebét. Mikor Zarathustra egyszer ezt tanítványainak elbeszélte, kérdezék: És mi a tanulsága ennek a történetnek, óh Zarathustra?" Zarathustra im-ígyen válaszola: Az erkölcs megsemmisítőjének hivnak a jók és igazak: történetem erkölcstelen. Ellenségetek lévén, ne fizessetek néki jóval a roszszért: mivelhogy ez megszégyenítené. Hanem bizonyítsátok be néki, hogy valami jót tőn veletek. S inkább haragudjatok, semhogy megszégyenítsetek. És ha káromolnak benneteket, nem tetszik nékem, ha áldani akartok érette. Inkább káromkodjatok ti is egy keveset! És ha nagy igazságtalanság esett rajtatok, tetézzétek öt kicsivel! Csúf látvány az, a kit csak az igazságtalanság nyom! Tudtátok-e már? Megosztott igazságtalanság fél igazság. És az vegye az igazságtalanságot magára, a ki hordani tudja! Egy kis bosszú emberségesebb, mint semilyen bosszú. És ha a büntetés nem egyszersmind sorsa és tisztessége a törvénytörőnek, akkor büntetéstek sem kell nékem. Előkelőbb, ha nem adsz magadnak igazat, semmint ha igazságot kapsz, kiváltképen, ha igazad vagyon. Csak elég gazdag légy hozzá. Nem szívelem hideg igazságosságtokat s biráitok tekintetében mindig a bakót látom és hideg vasát. Mondjátok, hol találkozik igazságosság, a mely hálás szemű szeretet? Rajta, találjátok föl nékem a szeretetet, a mely nemcsak minden büntetést visel, hanem minden bűnt is! Rajta, találjátok föl nékem az igazságosságot, a mely mindenkit fölment, kivéve azt, a ki itél. Akarjátok még ezt is hallani? Abban, a ki szíve mélyéből igazságos akar lenni, még a hazugság is emberszeretetté válik. De miképen akarhatnék szívem mélyéből igazságos lenni! Miképen adhatom meg mindenkinek a magáét! Legyen nékem ez elég: megadom mindenkinek a magamét. Végezetre, én véreim, óvakodjatok, hogy ne legyetek igaztalanok egy remetével szemben sem! Miképen feledhetne a remete! Miképen fizetne vissza! A remete hasonlatos a mély kúthoz. Könnyű beléje követ dobni; de ha a fenékre szállt, mondjátok, vajjon ki fogja fölhozni? Óvakodjatok, hogy remetét ne sértsetek! De ha megtettétek, jó, ha ráadásul még meg is ölitek! Im-ígyen szóla Zarathustra.




Van egy kérdésem, egyedül számodra, én vérem: mint a mérő ónt, úgy vetem ezt a kérdést lelkedbe, hogy megtudjam, milyen mély. Fiatal vagy, gyermeket és házaséletet kivánsz. Ámde én azt kérdezem tőled: olyan ember vagy-e, a kinek szabad gyermeket kivánni? Vajjon diadalmas, magad lebiró, az érzékek parancsolója, erényeid ura vagy-e? kérdezlek én. Avagy kivánságodból csak az állat és a szükség beszél? Avagy az elhagyatottság? Avagy a magaddal békétlenség? Akarom, hogy győzelmed és szabadságod sóvárogja a gyermeket. Eleven emlékeket építs győzelmednek és felszabadulásodnak. Építs magadon túl. Ámde előbb kell, hogy magad is építve légy, egyenesszögü termetre, lélekre. Ne csak tovább plántáld magad, hanem föllebb! Ehhez segítsen téged a házasélet kertje! Magasabb rendű testet teremts, első mozgást, önmagából kigördülő kereket - teremtőt kell teremtened. Házasélet: így hívom én azt, a mikor két akarat meg akarja teremteni az egyet, a ki több mint azok, a kik teremték. Házaséletnek nevezem a felek tiszteletét egymás iránt, a tiszteletet azok iránt, a kik ilyen akarat akarói. Ez legyen házasságod értelme és igazságod. Ámde a mit a szerfölött sokak - ezek a fölöslegesek - házasságnak hívnak - óh, minek nevezzem azt? Óh, a léleknek ez a szegénysége kettesben! Óh, ez a nyomorú kedvtelés kettesben! Mindezeket házaséletnek hivják, s azt mondják, hogy házasságaik a menyországban köttetnek. Nos, nem kell nekem a fölöslegeseknek ez a menyországa! Nem, nem kellenek nekem ezek a mennyei hálóba bogozott állatok! Maradjon tőlem távol az az isten is, a ki odabiceg, feloldandó, a mit nem ő illesztett egybe! Ne nevessétek az ilyen házasságot. Melyik gyermeknek ne lenne oka, hogy szülein sirjon! Ime, ez az ember méltónak tetszett nékem és érettnek a föld értelmére: ámde a midőn feleségét megláttam, a föld bolondok házának tetszék nékem. Bizony, bizony, szeretném, ha a föld görcsöktől rengene, ha egy szent és egy liba párzanak. Ez a hős igazság-vadászni indúla s végezetre egy kis, cicomás hazugságot ejte zsákmányul. Házasságának hívja ezt. Amaz tartózkodó volt a társaságban és válogatósan válogatott. Ám egykor mindenkorra elrontá társaságát: házasságának hívja ezt. Ismét egy másik szolgáló leányt keresett az angyal erényeivel. Ámde egyszerre egy asszony szolgálója lett és most már csak az kellene, hogy ettől még angyallá váljék. Mostanság minden vevőt óvatosnak látok; mindnyájuknak ravasz a szemök. Ámde feleségét még a legravaszabb is zsákban vásárolja. Sok rövid életü bolondság - ez nektek a szerelem. És házasságtok sok rövid életü bolondságnak vet véget, mert hosszú életü ostobaság. Szerelmetek a nőhöz és a nő szerelme a férfihez: óh, vajha lenne együtt-szenvedés szenvedő és leples istenekkel! De többnyire megtalálja egymást két állat. De még legjobb szerelmetek is csak elragadtatott hasonlat és fájdalmas izzás. Fáklya az, a mely magasabb utakra világítson néktek. Egykoron magatokon túl szeressetek. Nosza, tanuljatok meg előbb szeretni! És ennek okáért kellett szerelmetek keserű kelyhét meginnotok. Keserűség vagyon még a legjobb szerelem kelyhében is: im-ígyen sóvárgást gerjeszt az emberfölötti ember iránt, im-ígyen gerjeszt szomjúságot benned, a teremtőben! Szomjúság a teremtőben, nyíl és sóvárgás az emberfölötti ember felé: mondd, én vérem, vajjon így akarod-e a házasságot? Szentnek mondom az ilyen akaratot és az ilyen házasságot. Im-ígyen szóla Zarathustra.




Sokan halnak meg túlon-túl későn és némelyek korán. Még idegenűl hangzik e tanítás: "halj meg idejében!" Halj meg idejében: ezt tanítja Zarathustra. Persze, a ki nem élt idejében, hogyan halhatna meg valaha idejében? Vajha sohase született volna! - Ezt javallom én a fölöslegeseknek. Ámde még a fölöslegesek is fontoskodnak halálukkal, s még a legüresebb dió is azt akarja, hogy föltörjék. Fontos dolognak tartják valahányan a halált: ám még nem ünnep a halál. Még nem tanulták meg az emberek, hogyan kell a legszebb ünnepet ülni. A beteljesítő halált mutatom néktek, a mely az élőknek ösztökéjévé és fogadalmává válik. Diadalmasan halja halálát a beteljesítő, körülvéve reménykedőktől és fogadalmat tévőktől. Olyan halált kellene megtanulni, hogy ne lenne ünnep, a melyben haldokló ne szentelne esküt az élőknek! Igy halni a legjobb; a második pedig: harcban meghalni és nagy lelket tékozolni. Ámde a harcolónak szintúgy, mint a győztesnek gyűlöletes a ti vigyorgó haláltok, a mely tolvajként sompolyog elő - és mégis úr módjára jön. Az én halálomat dícsérem néktek, a szabad halált, a mely azért jön hozzám, mert én akarom. És mikor fogok akarni? - Kinek célja van és örököse, az a halált a céljára és örökösére alkalmas időben akarja. És a cél és örökös iránti tiszteletből nem fog már száraz koszorúkat felakasztani az élet szentélyében. Bizony, bizony, nem akarok hasonlítani a kötélverőkhöz: hosszában húzzák fonalukat és közben maguk mindig hátrább mennek. Sok ember ki is öregszik igazságaiból és győzelmeiből: a fogatlan szájnak nincs már joga miden igazsághoz. S mindenki, a ki dicsőségre vágyódik, idején bucsúzzék el a tisztelettől és gyakorolja a nehéz művészetet, hogy idején - távozzék. Akkor kell felhagyni, ha esznek minket, mikor a legjobban ízlik: jól tudják ezt, a kik azt akarják, hogy sokáig szeressék őket. Persze van vackor izű alma, a melynek sorsa akarja, hogy az ősz utolsó napjáig várjon: és egyszerre ér, sárgul ráncosodik meg. Némelyiknek szíve öregszik el legelőbb, másnak meg a szelleme. És némelyek aggastyánok már ifjúságukban: de késő ifjúság sokáig tart ifjan. Olyiknak balúl üt ki az élet: fene-féreg rágódik szívébe. Igyekezzék hát, hogy annál jobban sikerüljön a halála. Olyik sohasem édesedik meg, más már nyáron rothad. Gyávaság tartja csak ágán. Szerfölött sokan élnek és szerfölött sokan csüngenek ágaikon. Bár jönne vihar lerázni a fáról mindezeket a rothadtakat és férgeseket. Bár jönnének prédikátorai a gyors halálnak! Ezeket tartanám igazi viharoknak, megrázni az élet fáit. De csak a lassú halált hallom prédikálni és a békességes türést minden földi dolog iránt. Óh, ti békességes türést prédikáltok a földiek iránt? A földiek azok, a miknek nagyon is sok türelme van veletek, ti káromló szájúak! Bizony, bizony: túlontúl korán halt meg az a hebreus, a kit a lassú halál prédikátorai tisztelnek; és sokaknak végzetévé vált azóta, hogy túlontúl korán halt meg. Még csak könnyeket ismert és a hebreus búskomorságát és a jók és igazak gyűlöletét - ez a hebreus Jézus: ekkor elfogta szivét a halálvágy. Bárcsak maradt volna a pusztában és távol a jóktól és igazaktól! Talán megtanúlt volna élni és a földet szeretni - és nevetni is! Higyjétek meg nékem, óh, én véreim! Túlontúl korán hala meg ő: enmaga visszavonja vala tanítását, ha az én koromig él! Elég nemes volt ahhoz, hogy visszavonja! De még nem érett meg. Éretlenül szeret az ifjú, s éretlenül gyűlöl embert és földet. Kedélye, lelke szárnya még kötve van és nehéz. A férfiben azonban több van a gyermekből, mint az ifjúban, és kevesebb búskomorság: jobban ért halni, élni. Szabadon eltökélt a halálra és szabad a halálban, szent "nem"-et mondó, ha már nincs ideje az "igen"-nek! Ezenképen ért halni, élni. Hogy halástok ne légyen káromlása embernek, földnek, óh barátim: ezt kérem lelketek mézétől. Halástokban izzék még lelketek és erényetek, hasonlatosan az esthajnal földre boruló pirosságához: vagy különben balul ütött ki meghalástok. Ilyeténkép akarok magam is meghalni, hogy ti, barátim, a kedvemért jobban szeressétek a földet; és földdé akarok ismét válni, hogy abban légyen nyugodalmam, a mi szült. Valóban, Zarathustrának volt célja, eldobta lapdáját: íme, barátim, ti öröklétek célomat, néktek dobom aranyos lapdámat. Mindennél jobban szeretem látni, barátim, hogy az aranyos lapdát dobjátok! Igy hát engedek még magamnak egy kevés időt a földön: engedelmetek kérem érte! Im-ígyen szóla Zarathustra.




[...]


Mikoron Zarathustra e szókat mondotta vala, elnémult, mint valaki, aki még nem ejtette ki utolsó szavát; sokáig forgatá botját kezében, habozva. Végezetre im-ígyen szól vala és hangja elváltozék: Immár egyedül indulok el, tanítványaim! Most ti is távoztok és egyedül! Igy akarom. Bizony, bizony, tanácslom néktek: távozzatok tőlem és védekezzetek Zarathustra ellen! És még jobb, ha szégyenlitek! Lehet, hogy megcsalt benneteket. Kell, hogy a megismerés embere ne csak ellenségeit tudja szeretni, hanem barátait is tudja gyülölni. Hitvány hála az tanítónkkal szemben, ha örökké csak tanítványok maradunk. És miért nem akarjátok koszorúmat megtépdesni? Tiszteltek engem; de mi lészen, ha tiszteletetek egy szép napon megdől? Vigyázzatok, nehogy faragott kép üssön agyon titeket! Úgy mondjátok: hisztek Zarathustrában? De ki bánja Zarathustrát! Ti hívőim vagytok, de ki bánja az összes hívőket! Ti még nem kerestétek magatokat: ekkor megtaláltatok engem. Igy cselekszik minden hívő; s ezért van minden hitnek olyan kevés értéke. Ime parancsolom néktek: veszítsetek el engem és találjátok meg magatokat és csak, ha mind megtagadtatok vala engem, csak akkor térek vissza hozzátok. Bizony, bizony, én véreim, az időben más szemekkel keresem elveszett bárányaimat; más szeretettel szeretlek majd titeket. És valamikor még kell, hogy barátaim legyetek és egy remény gyermekei: az időben harmadszor fogok nálatok lenni, hogy veletek üljem meg a nagy délnek ünnepét. És a nagy dél az lészen, midőn az ember pályája delelőjén áll állat és emberfölötti ember között és alkonyat felé vezető útját mint legfelső reménységét ünnepli: mivelhogy ez az ut uj hajnalra vezet. Akkoron a lemenő maga áldandja önmagát, hogy ő átmenő; és megismerésének napja delelőn áll majd. "Meghalt minden isten: íme azt akarjuk, hogy az emberfölötti ember éljen" - ez legyen egykoron a nagy délben végső akaratunk! Im-ígyen szóla Zarathustra.







Ezek után Zarathustra visszatért a hegybe és barlangja magánosságába és félrevonult az emberektől: várakozva, valamiképen a szántóvető, a ki a magot elvetette vala. Lelke pedig megtelt türelmetlenséggel és vágyakozással azok után, a kiket szeretett: mivelhogy még sok adnivalója vala számunkra. Mert ez a legnehezebb: szeretetből marokra szorítani a kezet és ajándékozás közben megőrizni a szemérmet. Im-ígyen telének a magános hónapjai és évei; bölcsesége pedig öregbedék és fájdalmat okoza néki bőségével. Egy reggel azonban már hajnal hasadta előtt fölébredt, soká gondolkozék heverő helyen és végezetre szóla szívéhez: "Mi az, hogy úgy fölijedék álmomból? Nem lépett-e elém tükröt tartó gyermek?" "Óh Zarathustra" - monda nékem a gyermek - "nézd meg magad a tükörben!" Midőn pedig a tükörbe tekinték, elkiáltám magam és szívem megrázkódék: mivelhogy nem magamat látám benne hanem sátán torzképét és gúnyos hahotáját. Valóban, nagyon is jól értem az álom jelét és intelmét: tanításom forog veszedelemben; konkoly szeretné, ha tiszta búzának hivatnék! Ellenségeim elhatalmasodának és eltorzíták tanításom képét olyannyira, hogy szeretteimnek szégyelniök kell az én ajándékaimat. "Elveszítém barátaimat; ütött az órája, hogy elveszetteimet keresem!" [...]




Barátim! Gúnyos beszéd éré barátotok fülét: "Nézzétek csak Zarathustrát! Nemdenem úgy jár-kél-e közöttünk, mikéntha állatok volnánk?" De jobb így mondani: "A megismerő úgy jár-kél az emberek között, mint állatok között." És az ember maga a megismerőnek állat, a kinek pirospozsgás orcája vagyon. Miért? Nemdenem azért, mivelhogy számtalanszor kellett pirúlnia? Óh, barátom! Igy szól a megismerő: szégyen, szégyen, szégyen - ez az ember története! És ezért parancsol magára a nemes, hogy ne szégyenítsen meg mást: szemérmet parancsol magára minden szenvedővel szemben. Bizony, bizony, nem szívelem őket, az irgalmasszivüeket, a kik boldogok, szánakozván: tulságosan kevés bennük a szemérem. Ha kell is, hogy szánakozó legyek, legalább ne legyen az a nevem; és ha szánakozom is, akkor mentől távolabbról. Szeretem orcámat is eltakarni és megfutamodom, mielőtt fölismertek: és mondom néktek, im-ígyen cselekedjetek ti is, barátim! Vajha sorsom mindenha olyanokat vezérelne utamra, a kik - mint ti - nem szenvednek és olyanokat, kikkel szabad megosztanom reményem, lakomám, mézem! Valóban, tettem egyetmást jót a szenvedőkért: ámde mindig úgy láttam, jobbat teszek magammal, ha megtanulok jobban örülni. Mióta csak emberek vannak, az ember túlságosan keveset örült: csupán ez, barátim, a mi eredendő bününk! És ha megtanulunk jobban örvendeni, úgy legjobban elfelejtjük, hogy másoknak fájdalmat okozzunk és fájdalmat eszeljünk ki. Ennek okáért lemosom kezemet, a mely a szenvedőn segített, s ennek okáért letörlöm még lelkemet is. Mert, hogy a szenvedőt szenvedni látám, ezt szégyelém az ő szégyene miatt; és mikoron segiték rajta, sulyosan megbántam büszkeségét. Nagy lekötelezés nem hálássá, hanem bosszúállóvá tészen; és ha az apró jótéteményt nem felejtik el, még őrlő szú válik belőle. Legyetek tartózkodók az elfogadásban! Legyen tőletek kitüntetés, ha elfogadtok! - ezt tanácsolom azoknak, a kiknek nincs mit elajándékozniuk. Én azonban ajándékozó vagyok: szivesen ajándékozok mint barát a barátnak. De idegenek és szegények hadd szakasszák maguk fám gyümölcsét: ez kevésbbé szégyeníti meg őket. A koldus fajtáját azonban teljesen meg kellene szüntetni! Valóban, az ember boszankodik, ha ád nékik és boszankodik, ha nem ád nékik. Épígy a bűnösöket és a rossz lelkiismeretűeket is! Higygyétek meg, barátaim: a lelkiismeret mardosásai marásra nevelnek. A legrosszabb azonban a kicsinyes gondolat. Valóban jobb rosszat tenni, mint kicsinyesen gondolkodni! Bár ti ezt mondjátok: "apró gonoszkodásokon való örömünk visszatart egy némely nagy gonosztettől." Ámde itt nem kellene takarékosságra törekednetek. Tályog a gonosz tett: viszket, kapar, kitör, - becsületes a szava. Ám gombához hasonlatos a kicsiny gondolat: csúszik-mászik, meglapúl és szeretne seholsem lenni, - valamíg az egész test elkorhad, elfonnyad az apró gombáktól. Annak pedig, kit ördög szállott meg, ezt súgom fülébe: "Még jobb, ha nagyra növeled ördögödet! Még számodra is nyitva áll a nagyság útja!" Óh, én véreim! Mindenkiről kelleténél valamivel többet tudunk! És sok ember átlátszóvá válik szemünknek, de azért még éppenséggel sem tudunk rajta átmenni. Nehéz az emberekkel élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni. És nem azzal szemben vagyunk a legméltánytalanabbak, a ki ellenünkre van, hanem az iránt, a kihez semmi közünk. Ha pedig van szenvedő barátod, ne légy szenvedésének nyugovó-nyoszolya, de kemény, tábori ágy: így szolgálod leginkább a javát. És ha barátod megbánt, mondd: "Megbocsájtom néked, amit ellenem tettél; de hogy magad ellen tetted - miként bocsájthatnám meg néked!" Im-ígyen szól minden nagy szeretet: az legyőzi még a megbocsátást és részvétet is. Féken kell tartanod szívedet; mert ha megereszted gyeplőjét, mi hamar elragad a fejed! Óh, vajjon széles e világon, hol történnek nagyobb balgaságok, mint a szánakozók között? És széles e világon mi okozott több bajt, mint a szánakozók balgaságai? Jaj minden szerető szívnek, kinek nincs magassága, a mely részvéte fölött vagyon! Im-ígyen szóla hozzám a sátán egykoron: "Istennek is megvagyon a maga pokla; ez: az emberszeretete." És a minap ezt a szót hallám tőle: "Isten meghalt; az emberrel való együtt-szenvedése ölte meg az istent." Óvakodjatok hát a részvéttől: onnan még nehéz felhő borúl az emberekre! Valóban, én tudok az idők jeléhez! S ezt a szót is jegyezzétek meg: minden nagy szeretet felette áll minden részvétnek: mert szeretete tárgyát még csak ezentúl akarja - megteremteni! "Magamat áldozom szeretetemnek és felebarátomat miként enmagamat" ez a szava minden teremtőnek. S minden teremtő kemény! Im-ígyen szóla Zarathustra.




Egykoron pedig Zarathustra jelt adott tanítványainak és íly szókat intézett hozzájuk: "Imhol, papok! És bárha ellenségeim: csöndesen menjetek el mellettök és szunnyadó szablyával! Közöttük is vannak hősök; sokan közülök túlontúl szenvedtek -: ezért akarnak másokat is szenvedtetni. Gonosz ellenség ők: nincs bosszúvágyóbb valami, mint alázatosságuk. És könnyen beszennyezi magát, aki nekik támad. Vérem azonban rokonvér az övékkel; és kivánom, hogy az én vérem még az övékben is tiszteltessék." És mikoron eltávoztanak, Zarathustrán erőt vőn a fájdalom; de nem soká küzködött fájdalmával, midőn ilyen igékre indúlt: Siratom ezeket a papokat. Nincsenek inyemre, de ez a legkevesebb, mióta emberek közt vagyok. De velük szenvedek és szenvedék: foglyok ők szememben és megbélyegzettek. Az, akit megváltónak hívnak, verte őket béklyókba: Hamis értékek és csalóka igék béklyóiba! Óh, bárcsak megváltaná őket valaki még megváltójuktól is! Azt hitték egykoron, szigeten vertek horgonyt, midőn a tenger ide-oda hányta őket; íme pedig alvó szörnyeteg vala! Hamis értékek és csalóka igék: ezek a legveszedelmesebb szörnyetegek halandók számára, - régen alszik és vár bennök a végzet. Végre azonban eljő és leselkedik, fölfal és lenyel mindeneket, a mik rajta kunyhókat építének. Óh, nézzétek csak a kunyhókat, miket ezek a papok építettek! Templomoknak hívják édes illatu barlangjaikat. Óh, ez a meghamisított fény, ez a megdohosodott levegő! Itt, a hol a léleknek föl, magasságához szárnyalni nem szabad! Mert im-ígyen parancsolja hitük: "térdelve föl a lépcsőn, ti bűnösök!" Bizony, bizony jobban szeretem látni a szemtelent, mint az ő szemérmük és áhítatuk kiforgatott szemét. Ki teremtett magának ilyen barlangokat és vezeklő garádicsokat? Nemdenem azok, a kik el akartak rejtőzni és a tiszta ég előtt szégyenkezének? És csak, ha a tiszta ég ismét széttört tetőkön át tekint be és le, fűre, pipacsra, elomló falak mentén - csak akkor fordítom szívemet ismét ennek az istennek háza felé. Istennek hívták, a mi ellentmondott és fájdalmat okozott nékik: és valóban, sok hősies volt imádatukban! És istenüket nem tudák másképen szeretni, hanemha keresztre feszíték az embert! Holtakként szándékozának élni, fekete posztóval födék holttesteiket; még beszédeikből is halottas kamarák rossz illatát érzem. És valaki közelükben él, fekete tavak közelében él, a mikből varangyos béka kuruttyolja édes, mély értelemmel a dalát. Szebb dalokat kellene énekelniök, hogy megváltójukban hinni megtanuljak: megváltottabbaknak kellene látnom tanítványait! Meztelenül szeretném őket látni: mert csak a szépségnek kellene bűnbánatot prédikálnia. De vajjon kit győz meg ez a maskarás szomorúság. Bizony, bizony, megváltóik maguk sem jöttenek a szabadság országából és a szabadság hetedik egéből! Bizony, bizony, maguk sem lépkedtek soha a megismerés szőnyegein! Hézagokkal teli volt ezeknek a megváltóknak elméjük; de minden hézagba beletették csalóka álmukat, a hézagtöltőt, a kit istennek hívának. Részvétükbe fúlt elméjük és ha áradoztak és túláradoztak a részvéttől, annak színén mindig valami nagy botorság úszkált. Szerényen hajták és ordítozva nyájukat az ő csapásukon: mikéntha a jövőhöz csak egy csapás adatott volna! Valóban, még ezek a pásztorok is juhok valának! Kis eszűek, tág lelkűek valának ezek a pásztorok: ámde barátim, mily kisméretű vala eleddig még a legtágabb lélek is. Vérjeleket róttak az útra, a min mentek és balgaságuk azt tanítá, hogy vérrel bizonyíttatik az igazság. Ámde a vér a legrosszabb tanúja az igazságnak; vér még a legtisztább tanítást is őrületté és a szívek gyűlölségévé mérgezi. És ha ki tűzön is megy át tanáért, ugyan mit bizonyít ez! Valóban több az, ha enlángodból jő entanod! Forró szív és hideg fő: valahol összekerül e kettő, megszülemlik a forgószél, a "megváltó." Bizony, bizony, valának nagyobbak is és magasabb születésüek azoknál, a kiket a nép megváltóknak hív, ezek az elragadó forgószelek! És még nagyobbtól, mint minden megváltó vala, kellend megváltatnotok, én véreim, ha meg akarjátok találni a szabadság útját! Még sohasem élt emberfölötti ember. Mezítelenül látám mindkettőt, a legnagyobb és a legkisebb embert. Még szerfölött hasonlatosak. Bizony, bizony, még a legnagyobb is, úgy találám, túlontúl ember! Im-ígyen szóla Zarathustra.




Az élet az örömök forrása, de valahol a csőcselék is iszik belőle, ott minden kútak mételyesek. Minden tisztát kedvelek; de nem akarom látni a vigyorgó pofákat és a tisztátalanok szomjuságát. Szemöket vetették a kútba: most azután undok nevetésük felém fénylik a kútból. A szent vizeket béfertőzték mohó szomjukkal és mikoron szennyes álmaikat gyönyörűségnek nevezték, megfertőzték még a szókat is. Haragos lészen a láng, valamikor nedves szivüket tűzre tészik: maga a szellem is sustorog és füstöl, valahol a csőcselék odalép a tűzhöz. Émelyítő és szotykos lészen kezökben a gyümölcs: tekintetük a gyümölcsfát esendővé teszi a szélnek és koronáját lombja-vesztetté. És nem egy, aki az élettől elfordult, csak a csőcseléktől fordult el: nem akart kutat, lángot és gyümölcsöt a csőcselékkel megosztani. És nem egy, a ki a pusztába ment és ragadozó állatokkal szenvedett szomjúságot, csak azt nem akarta, hogy mocskos tevehajcsárokkal üljön a viztartó körül. És nem egy, a ki úgy jelentkezik, mint valami megsemmisítő és mint jégverés minden termőföldnek, csak a csőcselék torkára akarta tenni lábát és im-ígyen betömni nyílásait. És nem azon a falaton fuldokoltam legjobban, hogy megtudjam, hogy az életnek magának, szüksége van ellenségeskedésre és halálra és kínzó keresztekre: Hanem megkérdem egykoron és majd, hogy meg nem fúlék kérdésemen: "hogyan? hát a csőcseléknek is kell élnie? Hát szükség van mételyes kutakra és bűzlő lángokra, fertőzött álmokra és kukacokra az élet kenyerében?" Nem gyűlöletem, utálatom faldosott farkaséhséggel életemen! Óh, a szellemet is nem egyszer megúntam, mikor a csőcseléket is szellemesnek találom! És hátat fordíték az uralkodóknak, látván, a mit most uralkodásnak hívnak: a hatalomért való kufárkodást és vásárt, amit a csőcselékkel folytatnak! Idegen nyelvvel laktam a népek között, s bedugott fülekkel: hogy kufárkodásuk nyelve idegen maradjon nékem, valamint a hatalomért folyó vásáruk. És orrom béfogva kedvetlenül mentem minden tegnapon és mán át: valóban, bűzlik minden tegnap és ma a firkáló csőcseléktől! Nyomorékhoz hasonlatosan, a ki megsüketült, megvakult, megnémúlt: élék sokáig, hogy ne kelljen együtt élnem hatalombíró, iró- és kéjenc-csőcselékkel. Szellemem nehezen lépkedett a lépcsőkön és óvatosan; az öröm alamizsnái valának üdülései: az élet mankón sántikált a vaknak. De mi történt velem? Miképen váltám meg magam az utálattól? Ki ifjítá meg szemem? Szárnyaim hogyan érék el a magasságot, a hol nem ül már csőcselék a kútnál? Avagy utálatom maga növelt nékem szárnyakat és forrást sejtő erőket? Bizony, bizony a legmagasabba kellett röpülnöm, hogy ujra megtaláljam a gyönyörűség kútfejét! Óh, megtaláltam! én véreim. Itt a legmagasabban fakad gyönyörüségem forrása! És van élet, miből nem iszik már velünk a csőcselék! Majdnem túlontúl hevesen buzogsz nékem, óh gyönyörűség forrása! És gyakorta üríted a serleget azzal, hogy meg akarod tölteni! És még meg kell tanulnom, hogy szerényebben közelítsek feléd; még túlontúl hevesen buzog szívem feléd: - Szívem, amelyben nyaram ég, a rövid, forró, mélabús, boldogságos: mint vágyódik nyári szívem hűvösséged után. Elmúlt tavaszom tétova szomorúsága! Elmúlt juniusi hópelyheim incselkedése! Nyár lettem egészen és nyári dél! Nyár a legmagasabb helyen hűs forrásokkal és boldog csönddel: jövel, barátim, hogy a csönd még istenibb legyen! Mert ez a mi magasságunk és a mi hazánk: túl-magas és meredek a lakásunk minden tisztátalannak és szomjúságának. Csak vessétek tiszta szemeteket gyönyörüségem forrásába, én barátim! Hogy zavarodnék meg attól? Hadd nevessen reátok a ő tisztaságával. A jövő fájára építjük fészkünket; sasok hozzanak csőrükben étket nékünk magánosoknak! Valóban, nem olyan étek, miből szabad volna tisztátalannak és velünk ennie! Azt hinnék, hogy tüzet falnak, és megperzselnék szájukat! Valóban, nincs menedékünk tisztátalanok számára! Jégbarlang volna testüknek-lelküknek a mi boldogságunk! S erős szelek módjára élünk majd fölöttük, szomszédjai a sasoknak, szomszédjai a hónak, szomszédjai a napnak: im-igyen élnek az erős szelek. És szél módjára akarok közéjök fújni és szellememmel elvenni szellemök lélekzetét: így kivánja jövőm. Bizony, bizony, erős szél Zarathustra minden alantfekvő szurdéknak és ezt a tanácsot adja ellenségeinek, s mindennek, mi köpköd és pököd: "vigyázzatok, nehogy szél ellen köpködjetek." Im-ígyen szóla Zarathustra.




[...]
Hogy szabad legyen a szolgák boldogságától, megváltva istenektől és imádatuktól, félelem nélküli és félelmetes, nagy és magános: ez az igaz akarata. Eleitől fogva pusztában lakának az igazak, a szabad szellemüek, a puszta urai; ám városban laknak a jól táplált, híres-neves bölcsek - az igavonók. Mert ők mindenha, mint szamarak, húzzák - a nép talyigáját! Nem, mintha ezért haragunnám reájuk: de őket akkor is szolgáknak és szerszám-hordóknak látom, ha aranyos szerszám fénylik rajtok. És gyakorta jó szolgák és olcsók valának. Mivelhogy így szól az erény: "ha már szolgának kell lenned, keresd azt, kinek szolgálatod legtöbbet használ! Urad szelleme és erénye növekedjék az által, hogy szolgája vagy: ekkép magad is nőszsz az ő szelleme és erénye révén!" És valóban, híres-neves bölcsek, nép szolgái, ti magatok is növekedétek a nép szelleme és erénye által és a nép ti általatok! Dicsőségtekre mondom ezt! De nép vagytok ti szememben még erényetekkel is, nép bárgyu tekintettel - nép, amely nem tudja, mi a szellem!
[...]




[...]
Ám, hogy jobban értsétek szavamat a jóról és gonoszról: egy szót mondok még néktek az életről s minden élő minémüségéről. Fürkésztem az élet nyomát, utána jártam a legkisebb és legnagyobb utakon, hogy minémüségét megismerjem. Százszoros tükörrel fogtam föl tekintetét, ha ajka zárva volt: hogy szeme legyen nékem beszédes. És szeme beszédes vala nékem. De, valahol csak élőt találék, mindenütt hallám az engedelmesség szavát. Minden élő engedelmes. És ez a második: annak parancsolnak, a ki önmagának nem tud engedelmeskedni. Ez az élő sajátsága. Ez pedig a harmadik, a mit hallék: parancsolni nehezebb mint engedelmeskedni. És nemcsak hogy a parancsoló minden engedelmeskedő terhét viseli, és hogy ettől a tehertől könnyen agyonnyomatik: - Kisértésnek, kockázatnak tartok minden parancsolást; és valahányszor az élő parancsol, önmagát kockáztatja. S még ha magának parancsol is: még akkor is meg kell bünhődnie parancsolatáért. Önnön törvényének kell birájává, bosszulójává, áldozatává lennie. Hogyan történik ez? kérdezém. Mi beszéli rá az élőt, hogy engedelmeskedjék és parancsoljon és még parancsolva is engedelmességet gyakoroljon? Halljátok hát szómat, bölcsek bölcsei! Vizsgáljátok szorgosan, nemdenem férkőzém az életnek szivébe és szivének egész gyökeréig? Valahol élőt találtam, ott a hatalom akaratát is találtam; és még a szolgáló akaratában is megleltem az akaratot, hogy úrrá legyen. Hogy az erősebbnek szolgáljon a gyöngébb, arra beszéli rá akarata, amely egy más, még gyöngébben akar urrá lenni: erről az élvezetről nem akar lemondani. S valamint a kisebb odaadja magát a nagyobbnak, hogy élvezete és hatalma legyen a legkisebben: azonképen a legnagyobb is odaadja magát és a hatalom kedvéért - életét teszi kockára. Ez a legnagyobb odaadása, hogy kisértés és veszedelem és a halálért való kockajáték. És valahol feláldozó és szolgálat és szerelmes pillantások vannak: ott is megvagyon az uralkodás akarata. Álutakon lopózkodik a gyöngébb a várba és be a hatalmasabb szivébe - és ott hatalmat lop. És ezt a titkot monda nékem maga az élet: "Lásd", - szólt - "én az vagyok, a minek mindig magamagát kell legyőznie."
[...]




Midőn tegnap a hold fölkelt, azt hittem, napot fog szülni: oly terpeszkedve, viselősen feküdt a szemhatáron. Ámde hazudott terhességével; s még hamarabb hiszek a holdban lévő emberben, mint az asszonyban. Persze, hitvány emberke ő is, ez a félénk éjszakázó. Valóban, bűnös lelkiismerettel mászkál a tetők fölött. Mivelhogy kéjszomjas és féltékeny az a szerzetes a holdban; szomjuhozza a földet és a szeretők minden gyönyörűségét. Nem, nem kell nekem ez a tetőjáró kandúr! Utálom mindazokat, a kik féligzárt ablakok körül somfordálnak! Jámbor képpel és némán járdal csillagok szőnyegén: - de én nem szenvedhetem a halklépésű férfilábakat, miken nem peng egyetlen sarkantyú! Minden igaz ember lépése beszél; ám a macska csak úgy lopja léptét a földön. Lám, macska-módra jő a hold és csalárdul. Ezt a hasonlatot mondom néktek, érzékeny képmutatók, nektek, a "tiszta-megismerés emberei"-nek! Titeket én - kéjszomjasoknak hívlak. Ti is szeretitek a földet és a földit: jól átláttalak! - de szégyenlősség vagyon szeretetekben és rossz lelkiisméret - a holdhoz vagytok hasonlatosak! A földiek megvetését beszélték bele lelketekbe, azonban nem beleitekbe: pedig ezek a legerősebbek rajtatok! Ime, lelketek szégyelli magát, hogy beleiteket szolgálja, s szégyenében jár álutakon, hazug utakon. "Az volna nékem a legmagasabb" - így szól hazug lelketek önmagához - "ha az életre vágy nélkül tekintenék és nem - kutyamódra - lógó nyelvvel." "Boldogságot lelni a nézésben, halott akarattal, az önzés kapzsisága nélkül - hidegen és hamuszürkén tetőtől-talpig, de mámoros hold-szemekkel!" "Az volna nékem a legkedvesebb" - így csábítja el magát az elcsábított - "ha a földet úgy szeretném, mint a hogy a hold szereti és csak szememmel érinteném szépségét." "És azt tartanám minden dolgok szeplőtelen megismerésének, hogy ne akarjak a dolgoktól semmit, hanemha úgy legyen szabad előttük fekünnöm, mint egy százszemű tükör fekszik." Oh, ti érzékeny képmutatók, kéjvágyók! Belőletek hiányzik a vágy ártatlansága: s íme, ezért rágalmazzátok a vágyat! Valóban, nem mint teremtők, nemzők, a létesülésnek örvendők szeretitek a földet! Hol van ártatlanság? Valahol nemző akarat vagyon. És a ki magán túl akar teremteni, annak akaratát tartom a legszentebbnek. Hol van szépség? Amikor minden akaratommal akarnom kell; amikor szeretni akarok és tönkremenni; hogy egy kép ne maradjon csak kép. Szeretni, tönkremenni: ez rímre jár már öröktől fogva. Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is. Im-ígyen szólok hozzátok, gyávák! S kiherélt sandítástok szeretne "szemlélődésnek" hivatni! S a mit gyáva szemekkel meg lehet érinteni, az "szépnek" kereszteltessék! Óh, ti nemes nevek megszeplősítői! Ámde az legyen átkotok, ti makulátlanok, ti "tisztán megismerők", hogy sohase szüljetek: még ha terpeszkedve, s viselősen feküsztök is a szemhatáron! Valóban, szájatok tele van nemes szókkal: s elhigyjük, hogy szívetek árad túl, ti hazugok? Az én szavaim pedig szegényes, megvetett, nyomorék szók: szívesen szedegetem lakomátok lehullott morzsáit. Velök még mindig megtudom mondani az igazat a képmutatóknak! Igen, szálkáim, kagylóim és tüskés leveleim hadd csiklandozzák a képmutatók orrát! Rossz szag környékez mindig titeket és ebédeiteket: hisz kéjvágyó gondolataitok, hazugságaitok és rejtett dolgaitok szállingóznak a levegőben! Merészkedjetek előbb magatoknak hinni - magatoknak és beleiteknek! Mert ki önnönmagának nem hiszen, mindig hazudik. Egy isten álarcát akasztottátok magatok elé, ti "tiszták", egy isten álcájába mászott el a ti megfogható, gyűrűző férgetek. Valóban, csaltok, ti "szemlélődők"! Zarathustra is egykoron bolondja vala isteni bőrötöknek; s nem ismeré meg a kigyó-tekervényt, mely bőrötöket kitömte. Egykoron azt hívém, egy isten lelkét látom játszani játékaitokban, ti tisztán-megismerők! Egykoron azt hivém, nincs jobb művészet a tieteknél! A kigyó rondaságát és rossz szagát elrejté előttem a távolság: és azt, hogy gyík csele csúszkál itt kéjsóváran. De közeletekbe jövék: följő a napom, - íme néktek is följön - véget ért a hold szerelme! Nézzétek csak! Rajtakapatva és sápadtan áll itt - a hajnalhasadással szemben! Mert már jő, az izzó - az ő szeretete a földhöz közelg! Ártatlanság és teremtésvágy vagyon minden nap-szerelemben! Nézzetek csak, mily türelmetlenül jő föl a tenger fölött! Nem érzitek szerelme szomjuságát és meleg lehelletét? A tengert akarja szívni, mélységét magához fölinni a magasba: ekkor a tenger vágya ezer emlővel emelkedik. Csókoltatni és szopatni akar ő a nap szomjától; léggé akar lenni, és magassággá és a fényesség ösvényévé és maga is fényességgé! Bizony, bizony, a naphoz hasonlatosan szeretem én az életet és minden mély tengereket. És ez nékem a megismerés: minden mélység jőjjön föl - az én magasságomhoz! - Im-ígyen szóla Zarathustra.




Aludtam, s íme juh rágdosta fejem borostyán-koszorúját - rágdosta és ezt mondta: "Zarathustra nem tudós többé." Szólt és büszkén elballagott. Egy gyermek beszélte el nékem. Örömest fekszem itt, hol gyermekek játszanak, az elomlott kőfal mellett, bogáncsok és piros pipacsok közepette. Tudós vagyok én még a gyermekeknek és a bogáncsoknak és piros pipacsoknak. Ártatlanok ők még gonoszságukban is. De a juhoknak már nem vagyok tudós: így akarja sorsom - áldott légyen az! Mivelhogy ez az igazság: kiköltöztem vala a tudósok házából és az ajtót becsaptam hátam mögött. Túlsoká ült a lelkem éhesen asztaluknál: nem vagyok hozzájuk hasonlóan kitanúlt, diót törni. Szabadságot szeretek és friss föld fölött fuvaló levegőt; s még inkább szeretek ökörbőrökön aludni, mint az ő méltóságaikon és tisztességeiken. Izzóvá hevítnek a magam gondolatai: gyakorta mintha lélekzetem vennék! Ilyenkor ki kell mennem a szabadba és el minden poros szobából. Ők azonban hüvösen ülnek a hűvös árnyékban: mindennek csak nézői akarnak lenni és óvakodnak, nehogy ott üljenek, a hol nap égeti a lépcsőket. Miként azok, kik utcaszerte állonganak és a járókelőkre bámészkodnak: azonképen várakoznak ők is és bámészkodnak gondolatokra, miket mások gondoltak vala. Ha hozzájuk nyúlsz: porzanak, miként a lisztes-zsákok és akaratlanúl: de vajjon ki gondolná, hogy poruk gabonától való és nyári földek sárga gyönyörüségétől? Ha hogy bölcseknek mutatják magukat, kis mondásaik és igazságaik megborzongatnak: bölcseségük olykor úgy szaglik, mikéntha mocsárból származnék és csakugyan már a béka kuruttyolását is kihallani belőle! Ügyesek ők és okos ujjúak: mit keres az én együgyüségem az ő sokügyüségüknél! Minden füzéshez és csomózáshoz és szövéshez értenek ujjaik: im-ígyen kötik ők a szellem harisnyáit! Jó órák ők: csak arról gondoskodj, hogy jól felhúzzad őket! Akkor azután hiba nélkül mutatják az órát s szerény lármát csapnak ezenközben. Malmokhoz és nyomtatókhoz hasonlatosan dolgoznak ők: csak vessed nékik magjaidat! - ők azután tudnak hozzá, hogy a gabonát megőröljék és fehér port csináljanak belőle. Jól vigyáznak egymás ujjaira és nem valami nagyon biznak egymásban. Apró csalafintaságokban találékonyok s olyanokra leselkednek, akiknek tudása bénalábú, - pókokhoz hasonlatosan leselkednek. Mindig úgy látám, hogy óvatosan kotyvasztják a mérget; s ezenközben mindig üvegkeztyüket húznak ujjaikra. Hamis kockával is tudnak játszani; s látám őket olyan buzgalommal játszani, hogy beléizzadának. Idegenek vagyunk egymásnak és erényeik még jobban undorítanak, mint hamisságaik és hamis kockáik. S midőn náluk lakám, fölöttük lakám. Ezt vevék tőlem zokon. Mitsem akarnak hallani arról, hogy valaki fejük fölött járkáljon, így hát fát és földet és ganajt rakának közém és fejük közé. Ilyeténképen tompíták lépteim hangját: és eleddig legrosszabbul hallának engem a legtudósabbak. Minden hibájukat és gyöngeségüket rakák maguk közé és közém: - "ál-menyezet"-nek hívják ők ezt házaikban. Mindazonáltal gondolataimmal az ő fejük fölött járok, és még ha enhibáimon is akarnék járni, még akkor is fölöttük lennék és fejük fölött. Mivelhogy az emberek nem egyenlők: így szól az igazságosság. És a mit én akarok, azt nékik nem szabad akarniok. Im-ígyen szóla Zarathustra.




Van egy sziget a tengerben - nem messze Zarathustra boldogságos szigeteitől - a melyen szüntelen tűzhányó hegy füstölög; erről mondják a népek, és különösen a vén anyókák a népből, hogy sziklatömbként az alvilág kapu elé vagyon helyheztetve: és magán a tűzhányón át lefelé vezet a szűk ösvény, a mely az alvilágnak ehhez a kapujához szolgál. Akkortájt tehát, midőn Zarathustra a boldogságos szigeteken időzék, történt, hogy egy hajó horgonyt vetett a szigeten, amelyen a füstölgő hegy emelkedik; és legénysége kiszállott, hogy tengeri nyulakra vadásszon. Dél felé pedig, mikor a kapitány és emberei együtt valának, hirtelen egy embert látának a levegőn át közeledni és érthető szó hallék: "Siessetek! Itt az utolsó pillanat!" De midőn az alak egészen közelükbe ért - gyorsan suhant el mellettük mint az árnyék, abban az irányban, a merre a tűzhányó feküvék - szörnyen megdöbbenve ismerék föl, hogy az Zarathustra; ugyanis mindnyájan látták vala már, - kivéve magát a kapitányt, - és szereték őt, a hogyan a nép szeret: hogy egyenlő részben van benne szeretet és félelem. "Nézzétek csak!" - monda az öreg kormányos - "Zarathustra poklokra száll!" Ugyanakkor, hogy ezek a hajósok a tűzszigeten kikötöttek, híre ment Zarathustra eltünésének; és barátai megkérdeztetvén, azt beszélék, hogy éjjel hajóra szállott, a nélkül, hogy megmondotta volna, hová szándékozik utazni. Ennek okáért nyugtalanság keletkezék; három nap múltán pedig ehhez járult a matrózok esete - s most már mindenki azt mondá, hogy Zarathustrát elvitte az az ördög. Tanítványai ugyan nevették ezt a mende-mondát, sőt egyikük azt mondá: "még előbb hiszem, hogy Zarathustra vitte el az ördögöt!" De valójában mindnyájan nagyon aggódának és vágyakozának utána: nagy volt ezért örömük, mikor ötödnapra megjelent körükben Zarathustra. És ez a története Zarathustra beszélgetésének, mit a tűzkutyával folytatott vala: A földnek - mondá - bőre vagyon; és ennek a bőrnek betegségei. Egyiket például úgy hívják, hogy "ember". És egy másikat úgy hivnak, hogy "tűzkutya", erről sokat hazudozának egymásnak az emberek és hagyták, hogy hazudjanak nékik. Ezt a titkot kifürkészendő szállék át a tengeren: és meztelenül láttam az igazságot, valóban; nyakig mezitláb. Immár tudom, mi a tűzkutya: és hasonlóképen minden hányó és fölforgató ördög, a kiktől nemcsak öreg anyókák félnek. Ki veled! tűzkutya, mélységedből! - kiálték - és valld meg, milyen mély a te mélységed! Honnan van az, a mit itt felénk fújsz? Bőven iszol a tengerből: ezt elárulja sós bőbeszéded: és valahányszor fölforgató és hányó ördögöket hallék, hozzád hasonlónak találám őket; sós, hazug és sekély volt valahány. Ti tudtok ahhoz, hogy kell bőgni és tűzzel elsötétíteni! Ti vagytok a legigazibb nagyszájúak és úntig megtanultátok a mesterséget, hogy kell az iszapot felkavarni. Valahol vagytok, kell, hogy iszap legyen a közelben, és sok gombás, üreges és beszorult: ennek föl kell szabadúlnia. "Szabadság", ezt bőgitek mindnyájan a legszívesebben: én azonban letevék a "nagy események"-be vetett hitről, mihelyest sok bőgés és füst környékezi. És hidd meg nékem, pokoli lárma-barátom: A legnagyobb esemény - nem a mi leghangosabb, - hanem a mi legcsöndesebb óránk. Nem az uj lárma kitalálói: uj értékek feltalálói körül forog a világ; hallhatatlanúl forog. És valld meg! Vajmi kevés történt, ha lármád és füstöd elvonúlt. Mert ki bánja, ha város lőn múmiává és oszlop hever a mocsárban! És ezt az igét mondom még az oszlopok ledöntőinek. Bizonyosan legnagyobb balgaság sót dobni a tengerbe és oszlopokat a mocsárba. Megvetéstek mocsarában feküdt az oszlop: de épen az a törvénye, hogy a megvetésből uj élet kél számára és eleven szépség! Ime, istenibb arcvonásokkal áll föl és szenvedésre csábítóan; s bizony köszönetet mond még néktek azért, hogy ledöntöttétek, fölforgatók! S ezt a tanácsot adom királyoknak, egyházaknak és mindannak, a mi gyöngült korú és erényű - tűrjétek csak, hogy ledöntsenek! A végre, hogy ujra éledjetek s ujra hozzátok költözzék - az erény! Igy beszéltem a tűzeb előtt: ekkor azonban dühösen félbeszakított és kérdezé: "Egyház? Mi a csoda ez?" "Egyház?" - felelém - "az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb. De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred! Hozzád hasonló képmutató eb az állam; hozzád hasonlatosan szeret füsttel és bőgve beszélni, - hogy elhitesse, mint te elhiteted, hogy a dolgok hasából jő a szava. Mivelhogy mindenáron a legfontosabb állat akar lenni a földön, ő, az állam; s az emberek el is hiszik nékie." Szavaimra a tűzeb irigységtől mintegy őrjöngve ugrándozék. "Mit" - ugatott - "legfontosabb állat a földön? S az emberek el is hiszik nékie?" És oly sok gőz és oly borzasztó hangok jövének torkából, hogy azt hivém, megfúl dühében és írigységében. Végtére lecsendesedett és loholása alább hagyott; mihelyest azonban elhallgatott, nevetve mondám: "Dühöngsz, tűzeb: ennélfogva igazam van veled szemben! És hogy igazam maradjon is, hallj egy másik tűzebről: az igazán a föld szivéből szól. Aranyat lehel lehellete és aranyos esőt: így akarja szíve. Mit neki hamu és füst és meleg nyálka! Nevetés röpköd ki belőle, mint valami tarka felleg; nem állhatja torkod köszörülését, okádásodat és beleid korgását! S az aranyat s a nevetést - ezt a föld szivéből veszi, mert hogy tudjad - a föld szive aranyból való!" Ezt hallván a tűzeb, nem hallgathatott tovább. Megszégyenülve húzta be farkát, bátortalanúl mondá "vau, vau!" azzal lekuncsorgott barlangjába. Im-ígyen mesélé Zarathustra. Tanítványai azonban alig hallgaták: annyira vágytak néki a hajósokról, a tengeri nyulakról és a röpülő emberről mesélni. "Mit tartsak róla! - monda Zarathustra - avagy kisértet vagyok-e? De lehet, hogy árnyékom vala. Hisz ti minden esetre hallottatok már egyetmást a vándorról és árnyékáról? Ez azonban biztos: rövidebbre kell fognom, - különben még elrontja a hírem." És Zarathustra ujra rázta a fejét és csodálkozék. "Mit tartsak róla" - mondá megint. Miért, hogy a kisértet kiáltá: "Itt az ideje! Ez az utolsó perc!" "Ugyan mire az - utolsó perc?" Im-ígyen szóla Zarathustra.








Éjfél táján Zarathustra a sziget hátának vevé útját, hogy kora reggel a túlsó partra érjen; mivelhogy ott szándékozott hajóra szállani. Jó rév vala ott, a melyből idegen hajók is szerettek kiindulni; ezek magukkal vitték, a ki a boldogságos szigetekről tengerre akart szállani. Midőn tehát Zarathustra a hegy hátán fölfelé mendegélt, útközben megemlékezék a sok magános vándorlásról, miben ifjúságától kezdve része vala, s megemlékezék arról, mennyi hegyet, hátat és csúcsot hágott már meg. Vándor vagyok és hegymászó, monda szívének, nem szeretem a síkságot és úgy látszik nem tudok sokáig nyugton ülni. És bármi légyen is még sorsom és éleményem, - vándorlás lészen benne és hegymászás: végezetre az embernek nincs egyéb éleménye, mint maga-maga. Elmúlt az idő, midőn még véletlenek eshettek meg vélem; és mi eshetnék még ölembe, a mi nem volna már tulajdonom! Csak hazatér végre, hazatér - az én "én"-em, és a mi része sokáig idegenbe járt és szerteszórva minden dolog és eset között. És még egyet tudok: most utolsó csúcsom előtt állok és az előtt, a mi legtovábbra tétetett félre számodra: óh, legkeményebb utamnak kell nekivágnom! Óh, legmagánosabb vándorlásomat kezdtem meg! A ki pedig fajtámból való, az nem menekül az ilyen órától: az órától mely így szól hozzá: "Csak most járod a nagyságodra vezető utat! Csúcs és mélység - íme egygyé olvasztatott! A nagyságodra vezető utat járod: íme végső menedéked lőn, ami eleddig végső veszedelmed vala. A nagyságodra vezető utat járod: íme, kell, az bátorítson leginkább, hogy mögötted nincs már út! A nagyságodra vezető útat járod: itt ne leselkedjék senki sarkad után! Lábad maga törlé ki mögötted az utat, és fölébe ez vagyon írva: "lehetetlenség." És ha most már minden lajtorja híjjával vagy, tudnod kell hozzá, hogy még a tulajdon fejeden járj: ugyan, hogy akarnál máskép fölfelé hágni? Tulajdon fejeden és tulajdon szíveden keresztűl! Most a legpuhábbnak is meg kell keményednie benned. A ki mindig sokat kímélte magát, az utóvégre a sok kimélet miatt betegeskedik. Dicsértessék, a mi keménynyé tészen! Én nem dicsérem a földet, a hol vaj és méz folyik! Ha ki sokat akar látni, meg kell tanulnia, hogy magától eltekintsem: - erre a keménységre szüksége van minden hegymászónak. A kinek pedig a megismerés mívénél tolakodó a szeme, hogy láthatna minden dologból többet felszínénél! Te azonban, Zarathustra, minden dolognak fenekét és hátterét akarád látni: ezért hát át kell hágnod magad - előre, föl, valamig még a csillagaid is alattad-valók lesznek! Igen! Lenézni magamra, sőt csillagjaimra: csak, ha oda érnék, csak ezt hívnám majd az én csucsomnak: az utolsó csúcsom van még hátra. Im-ígyen szóla magához Zarathustra hegynek-menet, kemény igékkel vígasztalván szívét: mivelhogy szíve vérzett, mint még sohasem. És a hegy hátának tetejére jutván, íme, előtte feküvék a másik tenger szétterjedve: és ő nyugodtan állt és sokáig hallgatott. Az éjszaka pedig hideg vala ebben a magasságban és tiszta és csillagoktól ragyogó. Megismerem a sorsom, - mondá végre búsongva. - Rajta! Kész vagyok. Ime elkezdődék utolsó magánosságom! Óh, ez a fekete, szomorú tenger itt alattam. Óh ez a fekete, éjjeli borús kedv! Óh sors és tenger! Ime hozzátok kell leszállanom! Legmagasabb hegyem előtt állok és leghosszabb vándorlásom előtt: ezért még mélyebbre kell szállnom, mint valaha: - mélyebbre a fájdalomba, mint valaha, bele egészen legfeketébb hullámáig! Igy kivánja sorsom: Rajta! Kész vagyok. Honnan jőnek a legmagasabb hegyek? - kérdezém egykoron. - Ime megtanulám, hogy a tengerből jöttenek. Ez a tanúság rajta van kövükön. Kell, hogy a legmagasabb a legmélyebből jusson föl magasságába. Igy szóla Zarathustra a hegy csúcsán, a hol hideg vala, mikoron pedig a tengerhez közel ért és végre a szirtek alatt állott, azonközben elfáradt és még erősebben vágyódék, mint az imént. Most még minden alszik, mondá; a tenger is alszik. Szeme álomittasan és idegenül néz reám. De melegen lehell, azt érzem. És azt is érzem, hogy álmodik. Álmában hánykolódik kemény párnáin. Hallga! Hallga! Hogy nyög a rossz emlékektől! Vagy talán mert rosszat vár? Óh, veled szomorkodom, sötét szörnyeteg, és magamra is haragszom te miattad. Óh, hogy kezem nem elég erős! Valóban szíves-örömest megváltanálak rossz álmaidból! És midőn Zarathustra ezeket monda, búsan-keserüen nevete maga-magán. Hogyan Zarathustra! - mondá, - hát még a tengert is vigasztalni akarod énekeddel? Óh, te kedves bolond Zarathustra, te bizó boldogok boldoga! De ilyen valál mindenha: mindig bizodalmasan közelítettél minden borzasztóhoz. Minden szörnyeteget meg akartál simogatni. Egy kis meleg lehellet, egy kis puha lágy pihe szőr a lábon: - és mindjárt kész valál szeretni és csalogatni. A szeretet a magános veszedelme, a szeretet minden élő iránt! Valóban kacagni-való, milyen bolond és szerény vagyok a szerelemben. Im-ígyen szóla Zarathustra és ujból kacagott: azután megemlékezék elhagyott barátairól, - és mintha gondolatával vétkezett volna ellenök, neheztelt gondolataira is. És mihamar megesék, hogy a nevető elsírá magát: - indulattól, vágytól sírdogála Zarathustra keservesen.




[...]
Néktek, a merész keresőknek, kisértőknek, s a ki csak valaha csalárd vitorlákkal borzalmas tengerekre szálla, néktek, a talány-ittasoknak, a homály-kedvelőknek, a kiknek lelkét fuvola csalogatja minden tévelygés barlangjához:
- mert ti nem akartok gyáva kézzel fonál után kapkodni; és ha kitalálni tudtok, gyülölitek, hogy arra okok fonalán rávezessenek -
néktek, csak néktek beszélem el a talányt a mit láték, - a legmagánosabbnak látomását.
[...]




[...]
Óh, mélységes gondolat, ki az én gondolatom vagy! Vajjon mikor lesz erőm, hogy áskálni hallván többé ne reszkessek? Torkomig ver a szívem, ha áskálni hallak! Még hallgatásod is fojtogat, te mélységesen hallgató! Még sohasem kisérlém meg, hogy fölszólítsalak: elég már, hogy magammal hordoztalak! Még nem valék elég erős az utolsó oroszlán-bátorságra és oroszlán-pajkosságra. Elég borzasztó vala már nékem nehézséged: egykoron azonban meglelem majd az erőt és oroszlán-hangot, a mely téged fölhív! S ha csak egyszer lebírtam ezt, még nagyobbat is lebírok; és győzelem legyen beteljesedésem pecsétje! - Ezenközben még bizonytalan tengeren hajtatom; a vak eset hizeleg nékem, a símanyelvű; előre és hátra nézek, - s még nem látok véget. Még nem ütött utolsó harcom órája, avagy talán éppen most üt? Valóban, csalárd szépséggel néz rám köröskörül tenger és élet! Óh, életem délutánja! Óh est előtti boldogság! óh dagadó tenger réve! Óh béke a bizonytalanságban! Mily bizalmatlan vagyok mindnyájatok iránt! Miképen ő maga előtt tuszkolja szerelmesét, gyöngéden még keménységében is, a féltékeny, - azonképen tuszkolom én magam előtt ezt a boldog órát. El veled, boldog óra! Benned kéretlen üdvösség jőve hozzám! Mert legmélyebb fájdalmamat akarva állok itt: - rossz időben jövél! El veled, boldog óra! Inkább végy szállást ott - gyermekeimnél! Siess! és még este előtt áldd meg őket az én boldogságommal! Ime közelg az est: a nap leáldozik. Vége - boldogságomnak! Im-ígyen szóla Zarathustra. És egész éjjel vára balsorsát; de hiába várá. Az éjszaka világos és csöndes maradt, a boldogság maga pedig egyre közelebb jöve. Reggel felé azonban Zarathustra szívére mosolygott és gúnyosan mondá: "A boldogság sarkom után fut. Ez azért van, hogy én nem futkosom fehérnép után. Mert a boldogság fehérnép."




Óh, Ég fölöttem, te tiszta! Mély! Te fényesség mélysége! Téged nézvén isteni vágyaktól borzongok. Magasságodba akarom vetni magam - ez az én mélységem! Tisztaságodba akarok rejtőzni - ez az én ártatlanságom! Mert isten elleplezi szépségét: így rejted el csillagaidat. Nem beszélsz: így hirdeted nékem bölcseségedet. Hullámzó tenger fölött keltél föl ma nékem, szereteted és szemérmed kinyilatkoztatásképen szól hullámzó lelkemhez. Hogy szépnek jösz hozzám, szépségedbe rejtőzve, hogy némán szólsz hozzám, nyilvánvalóan bölcseségedben: "Óh, hogy ne találnám ki lelked minden szemérmét! Napkelet előtt jövel hozzám, a legmagánosabbhoz. Barátok vagyunk kezdettől fogva: közös a bánatunk, borzadásunk és fenekünk; még napunk is közös. Nem beszélünk egymáshoz, mivelhogy nagyon is sokat tudunk -; hallgatunk egymással szemben, átmosolyogjuk egymásnak tudásunkat. Nem vagy-e a tüzemhez tartozó fényesség? Lelked nem testvére-e belátásomnak? Együtt tanulánk mindent; együtt tanulók, mint kell magunk fölé magunkhoz fölszállani és felhőtlenül mosolyogni: felhőtlenül lemosolyogni derűs szemekkel és mérföldnyi távolságból, midőn alattunk kényszer és cél és bűn esőként gőzölögnek. És ha egyedül vándorlék: vajjon mire éhezett lelkem éjszaka és csal-utakon? És ha hegyeket hágék, vajjon kit kerestem mindig a hegyekben, ha nem téged? És minden vándorlásom és hegyhágásom: szükség volt csak és gyámoltalan kisegítője: - röpülni akar egész akaratom, beléd röpülni! És mit gyülölék hevesebben, mint vándor-felhőket és mindent, mi téged beszennyez? És tulajdon gyűlöletem is gyülölém, mivelhogy beszennyeze téged! Haragszom a vándor-felhőkre, ezekre a sompolygó vadmacskákra: elrabolják tőled és tőlem, a mi közös tulajdonunk - a rengeteg, határtalan "igent"- és "áment"-mondást. Haragszunk ezekre a közvetítőkre és keverőkre, a vándor-felhőkre: ezekre a felemásokra, mik sem áldani, sem isten igazában káromkodni nem tanulnak. Még jobb szeretnék beborúlt ég alatt hordóban ülni, jobb szeretnék ég nélkül a mélységben ülni, mintsem hogy téged, fényesség ege, vándor-felhőktől beszennyezve lássalak! És sokszor kedvem kerekedék, cikkcakkos arany villám-drótokkal lefeszítenem őket, hogy az égzöngéshez hasonlatosan, üthessem katlan-hasukon a dobot: - mint dühös dobverő, mivelhogy elrabolják nékem "igen"-edet és "ámen"-edet, te Ég fölöttem, Te tiszta! Fényes! Te fényesség mélysége! - mivelhogy elrabolják tőled az én "igen"-emet és "ámen"-emet. Mert még jobb szeretek dörgést és égzöngést és viharos átkokat, mint ezt az aggodalmas-kételkedő macska-nyugalmat; és az emberek között is legjobban gyűlölök minden halkan lépőt és felemást és kételkedő, habozó vándor-felhőt. És "ha ki nem tud áldani, az tanuljon meg átkozni!" - ez a derűs tanítás hullott ölembe a derüs égből, ez a csillag ragyog egemen még koromsötét éjszakákon is. Én azonban áldó- és igent-mondó vagyok, ha csak te körülöttem vagy, te tiszta! fényes! Te fényesség mélysége! - minden mélységbe beviszem még áldó igent-mondásomat. Áldóvá levék és igent-mondóvá: és sokat küzdék és küzködésem célja az, hogy kezeim egykoron szabadok legyenek: áldani. Áldásom pedig ez: az ember mint tulajdon ege álljon minden dolog fölött! álljon mint kerek tetője, azúr harangja és örök biztossága; és boldog az, a ki ezenképen áld. Mert mindenek az örökkévalóság forrásánál és túl a Jón és Gonoszon kereszteltettek; s Jó és Gonosz csak közbenső-árnyékok és nyirkos borulatok és vándor-felhők. Valóban, áldás és nem káromlás, ha hirdetem: "a véletlen ege, az ártatlanság ege, a történetesség ege, a csapongás ege áll mindenek fölött." "Történetesen" ez a világ legrégibb nemessége, ezt adám vissza minden dolognak, megváltam a cél rabigájától. Ezt a szabadságot és égi derűt borítám azúr harangképen mindenek fölé, mikoron hirdetém, hogy nincs "örök akarat", mi fölöttük és általuk akarna. Ezt a csapongó kedvet és ezt a bolondságot tevém helyére annak az akaratnak, midőn hirdetém: "mindenek mellett egy a lehetetlen - az értelmesség!" Egy csöpp értelem ugyan, egy-egy szemernyi bölcseség szétszórva csillagról csillagra - ez a kovász minden dologba bele van keverve: a bolondság kedveért van bölcseség minden dologba keverve! Egy kis bölcseség bizony lehetséges; de ezt a boldogító biztonságot találám minden dologban: hogy még jobban szeretnek a véletlen lábán - táncolni. Óh! Ég fölöttem, te tiszta! Te magas! Az nékem tisztaságod, hogy nincs örök értelem-pók és értelem-pókháló: - hogy tánctér vagy nékem isteni véletlenek számára, hogy isteni asztalom vagy isteni kockák és kockavetők számára. De te elpirulsz? Talán mondhatatlant mondtam? Káromlálak, midőn áldani akartalak? Avagy négyszemközti szemérem az, mi elpirít téged? - Mennem s hallgatnom parancsolsz-e, mert íme, jő a nappal? A világ mély -: és mélyebb, semmint valaha a nappal gondolta vala. Nem mindennek szabad megszólalnia a nappal előtt. De a nappal jő: váljunk el hát! Óh, Ég fölöttem, te szemérmes! Izzó! Óh, napkeletelőtti boldogságom! A nappal jő: váljunk el hát! Im-ígyen szóla Zarathustra.





Midőn Zarathustra megint száraz földet ért, nem indult tüstént hegyének és barlangjának, hanem sok utat és kérdést tőn, és tudakolá ezt is, azt is, úgy hogy tréfásan ezt mondá magáról: "láss folyót, a mely sok tekervényben foly vissza forrásához." Mert meg akarta tudni, mi történt ez alatt az emberrel: vajjon nagyobb lőn-e vagy kisebb. És egyszerre csak egész sor uj házat pillantott meg, elcsodálkozék és mondá: Mit jelentenek ezek a házak? Bizony, bizony nem nagy lélek tette oda, a maga képéül! Avagy talán balga gyermek szedte elő játékos fiókjából? Bárcsak tenné egy másik gyermek megint vissza a játékos fiókjába! És ezek a szobák és kamarák: vajjon járhatnak-e itt ki-be férfiak? Úgy vélem, selyembábúknak valók, avagy nyalánk macskáknak, a melyek bizonyosan magukon is hagynak nyalánkkodni. És Zarathustra megállott és gondolkodék. Végre bánatosan mondá: "Minden kisebb lőn! Mindenütt alacsony kapukat látok: a ki az én fajtám, még átmegy ugyan rajta, de - meg kell hajolnia. Óh, mikor térek megint hazámba, hol nem kell többé meghajolnom - nem kell többé meghajolnom a kicsinyek előtt!" - És Zarathustra sóhajtva pillantott a távolba. És egyazon a napon mondá beszédét a kisebbítő erényről.


E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: nem bocsátják meg nékem, hogy nem irigylem erényeiket. Harapósan utánam kapnak, mivelhogy mondom nékik: kis embereknek kis erényekre van szükségük - és mert sehogysem akarom fölfogni, hogy kis emberek szükségesek lennének! A kakashoz vagyok hasonlatos, amely idegen udvarba kerülvén, utána kapkodnak a csirkék; de nem veszem zokon ezektől a csirkéktől. Udvarias vagyok irántuk, mint minden apró bosszúság iránt; a kicsiség ellen tüskésnek lenni: sűndisznónak való bölcseségnek tartom. Mindnyájan rólam beszélnek, ha este körülülik a tűzet - rólam beszélnek, de senki sem gondol - én reám! Ez az uj csönd, melyet megismerék: körülöttem csapott lármájuk köpönyeget borít gondolataim fölé. Zajonganak maguk között: "mit akar ez a komor felhő? vigyázzunk, hogy ne hozzon reánk valami járványos betegséget!" És minap egy asszony magához rántá gyermekét, a ki felém tartott: "Vigyétek el a gyermekeket" - kiáltá - "az ilyen szemek elperzselik a gyermekek lelkét." Köhécselnek, ha beszélek: úgy vélik, a köhentéssel gátat vetnek az erős szeleknek - mit sem találnak ki boldogságom zúgásából! "Még nincs időnk Zarathustra számára" - vetik ellen; de mit nekem az az idő, a melynek Zarathustra számára "nincs ideje"? És ha magasztalnak is: hogyan nyughatnám az ő magasztalásukon? Tüskés öv nékem az ő dicséretük: még akkor is karcol, ha levetem magamról. És azt is megtanultam közöttük: az a ki dicsér, úgy tesz, mintha visszaadna, pedig igazában azt akarja, hogy őt ajándékozzák meg még jobban! Kérdezzétek meg lábamat, vajjon kedvére van-e, ahogy dicsérnek és csalogatnak! Valóban, az ilyen taktusra és tik-takra nem akar se táncolni, se állni. A kis erényre szeretnének csábítani dicséretükkel: a kis boldogság tik-takjára szeretnék lábamat rábeszélni. E nép sorait járom és nyitva tartom a szemem: kisebbek lettek és egyre kisebbekké válnak: - ennek pedig oka tanításuk a boldogságról és erényről. Mivelhogy az erényben is szerények - mert jóleső kényelem kell nékik. Kényelemmel pedig csak szerény erény fér meg. Igaz, hogy a maguk módjára ők is megtanulnak lépni és előre-lépni: ezt azonban én botorkálásuknak hívom. - Mindenkinek lábatlankodnak, a kinek sietős a dolga. És közülök nem egy előremegy és ezenközben hátranéz kificamult nyakkal: az ilyenbe szeretek belerohanni. Láb és szem ne hazudjanak s ne hazudtolják meg egymást. Kis embereknél azonban sok a hazudozás. Olyik közülök akar, de legtöbbjük csak akartatik. Olyik közülök igaz, de legtöbbjük rossz komédiás. Van közöttük tudtán kivül való komédiás és komédiás akarata ellenére - az igazak mindig ritkák, különösen az igaz komédiások. Férfiból édes kevés van itt: ezért férfiasodnak el asszonyaik. Mert csak az, a ki elég férfi, fogja a nőben a nőt - megváltani. És ezt a színlelést találám bennük legrosszabbnak: hogy azok is, a kik parancsolnak, azok erényeit színlelik, a kik szolgálnak. "Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk" - így imádkozik az uralkodók színlelése is - és jaj, ha az első úr csak az első szolga! Óh, képmutatásukba is jól bekandikált szemem kiváncsisága; és jól eltalálám minden légy-boldogságukat és zümmögésüket napsütötte ablaktáblák körül. Amennyi jót látok, megannyi gyöngeséget is látok. A mennyi igazságosságot és részvétet, megannyi gyöngeséget is. Simák, jogosak és jóságosak egymás iránt, mint a homokszemek simák, jogosak és jóságosak homokszemek iránt. Szerényen kis boldogságot ölelni - ez nekik "megadás!" - és ezenközben már szerényen kancsalítva lesnek egy uj kis boldogságot. Tulajdonkép csak egyet akarnak a jámborok: hogy senki se bántsa őket. Ennélfogva mindenkit megelőznek és jót tesznek véle. De ez gyávaság: jóllehet "erény"-nek hívatik. És ha valamikor keményen beszélnek, ezek a kis emberek: én csak rekedtségüket hallom ki beszédükből - mert hát minden szélhuzat rekedtekké teszi őket. Okosak ők, erényeik okos ujjúak. De nincs öklük, ujjaik nem tudnak hozzá, hogy öklök mögé bujjanak. Erény nékik az, a mi szegénynyé és szelíddé tészen: ezzel a farkast kutyává és magát az embert az ember legjobb házi állatává szelídítik. "Mi székünket középre tevők - ezt mondja nékem mosolygásuk - és époly távolra a haldokló bajvivótól, mint a víg disznóktól!" Ez pedig - középszerűség, jóllehet erénynek hivatik.


E nép sorait járom és némely szót ejtek: de ők sem venni, sem megtartani nem tudnak. Csodálkoznak, hogy nem jövék vágyakat és vétkeket kárhoztatni; és csakugyan, azért sem jövék, hogy zsebmetszőktől ójjak! Csodálkoznak, hogy nem vagyok kész okosságukat még öregbíteni és élesíteni: mintha nem bővelkednének okoskodókban, a kiknek hangja fülemben palavesszőként csikorog a táblán. És ha kiáltám: "Átkozzatok meg minden gyáva ördögöt magatokban, a kik szeretnének szükölni és kézösszetéve imádni": viszontag azt kiáltják: "Zarathustra istentelen". És kiváltképen magadást-tanítóik kiáltják ezt -; de éppen nekiek szeretem fülükbe kiáltani: Igen! Én vagyok Zarathustra, az istentelen! Óh ezek a megadást-tanítók! Tetűmódra mindenüvé odabújnak, a hol valami kicsiny és beteg és varas: és csak utálatom tart vissza tőle, hogy agyonropogtassam. Nosza! Ez az én prédikációm az ő fülüknek: én vagyok Zarathustra, az istentelen, a ki így szól: "ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem oktatását!" Én vagyok Zarathustra, az istentelen, hol találok magamhoz hasonlót? És mindazok hozzám hasonlók, akik maguk szabják meg akaratukat és levetkőzik a megadást. Én vagyok Zarathustra, az istentelen, én még minden véletlent is a magam fazekában főzök. És csak ha ott megfőtt, van ínyemre, mint az én eledelem. És valóban, nem egy véletlen úrhatnám-módra jőve hozzám: de még úrabb módra szólt rá az én akaratom, s íme már kéregetve térdepelt előttem. Kérve, hogy szállást, szívet leljen nálam és hízelegve beszél rá: "Lásd Zarathustra, úgy jövök hozzád, mint a legjobb barát a baráthoz!" De mit beszélek, a hol senki füle az én fülem! így hát kikiabálom minden szélnek: Mindig kisebbek lesztek, ti kis emberek! Lemorzsálódtak, ti kényelmesek! Még látlak tönkre menni: - a ti sok apró erényeteken, a ti sok apró mulasztásokon, a ti sok apró megadástokon! Nagyon is sokat kimél, nagyon is sokat enged: ez a ti talajotok! De hogy fa nagyra nőjjön, kemény sziklák közé kemény gyökereket kell vernie! S a mit elmulasztotok, az is szövi minden ember-jövő szövetét; semmitek is pókháló és pók, a mely a jövő véréből él. És ha vesztek, az olyan, mintha lopnátok, ti apró erényesek; de még tolvajok közt is így szól a becsület: "csak ott lopj, a hol nem lehet rabolni." "Majd adódik a dolog" - ez is a megadás tanítása. De én azt mondom néktek, ti kegyesek: az veszen magának s egyre többet veszen tőletek! Óh, vajha minden fél-akarást levetkőznétek és elszánnátok magatokat a lustaságra, épúgy, mint a tettre. Óh, vajha megértenétek igém: "Tegyetek, a mit akartok, de legyetek előbb olyanok, a kik tudnak akarni! "Ám szeressétek felebarátotokat, miképen önmagatokat, - de előbb legyetek olyanok, a kik önönmagukat szeretik. - Szeretik, a nagy szeretettel szeretik! a nagy megvetéssel. - Im-ígyen szóla Zarathustra, az istentelen! De mit beszélek ott, a hol senki füle nem az én fülem! Itt még egy órával túlságosan jókor vagyon számomra. A magam kajdásza vagyok e nép közt, a magam kakas-szója sötét utcákon. De eljövend az ő órájuk! És eljövend az enyém is! Óráról-órára kisebbek, szegényebbek, terméketlenebbek lesznek, - szegény giz-gaz! szegény talaj! És nemsokára úgy állanak előttem, mint száraz fű és pusztaság, és valóban! magukba-fáradtan - és víznél még inkább szomjuhozva a tüzet! Óh, áldott órája a villámnak! Óh délelőtti titok! - Egykoron még futó tüzeket csinálok belőlük és tüznyelvvel hirdetőket: - Egykoron még tüzes nyelvvel hirdessék: Jön, közel van, Ő, a Nagy Dél! Im-ígyen szóla Zarathustra.




A tél, a kelletlen vendég, otthonomban ül: kezem kék baráti szoritásától. Tisztelem őt, ezt a kelletlen vendéget, de szeretem magára hagyni. Szeretek elfutni tőle; és, ha az ember jól fut, megmenekül tőle! Meleg lábbal, meleg gondolatokkal oda futok, hol szélcsend vagyon, - olajfám napos zugolyához. Ott nevetem szigorú vendégemet, és hálás vagyok néki, hogy odahaza elfogdossa legyeim és sok apró lármát elcsitít! Mert nem szereti, ha muzslica zümmög, vagy épen kettő; még az utcát is kiüriti, hogy a hold fénye is fél ott éjjente. Kemény vendég ő - de én tisztelem és nem imádkozom a kényesek módjára a potrohos tűzbálványhoz. Inkább vacogjon egy keveset fogam, mintsem hogy bálványt imádjak! - így parancsolja természetem. És kiváltképen nem szívelem a buja, gőzölgő, dohos tűzbálványokat. A kit szeretek, jobban szeretem télen, mint nyáron, jobban és bátrabban gúnyolom most ellenségemet, mióta a tél házamban ül. Valóban, bátran, még akkor is, ha ágyba csúszom; még akkor is kacag és incselkedik bebujt boldogságom; nevet még csalóka álmom. Én csúszó-mászó? Életemben soha nem csúsztam-másztam hatalmasok előtt; és ha valamikor hazudtam, szeretetből hazudtam. Ennek okáért vagyok vidám még téli ágyamban is. A szerény ágy jobban melegít, mint a gazdag, mivelhogy féltékeny vagyok szegénységemre. És télen a leghűbb hozzám. Incselkedéssel kezdek minden napot, hideg fürdővel gunyolom a telet: ezért morog szigorú barátom. S szeretem csiklandozni is viaszgyertyácskával: hogy végre kibocsássa nékem az eget hamvasszinü szürkületből. Mert különösen incselkedő kedvű vagyok reggel: kora reggel, a mikor vödör nyikorog a kút száján és gőzölgő paripák nyerítenek szürke utcákon: Türelmetlenűl várom ilyenkor, hogy kivirradjon a derült ég, a havas szakállú téli ég, az agg és fehér hajú - a téli ég, a hallgatag, a mely még napját is oly gyakran elhallgatja! Talán tőle tanultam a hosszú, derűs hallgatást? Avagy ő tanulta tőlem? Avagy mindketten magunktól találtuk ki? Minden jó dolog ezer forrásból ered, - minden pajzánság örömében ugrik a létbe: hogy tenné azt csak egyszer! Jó és játszi dolog a hosszú hallgatás is; és a téli éghez hasonlatosan nézni világos, kerekszemű képpel: - hozzá hasonlatosan elhallgatni a napot és hajthatatlan nap-akaratát: valóban ezt a művészetet és ezt a téli pajzánságot jól megtanulám! Legkedvesebb incselkedésem és mesterkedésem: hallgatásom megtanulta, hogy ne árulja el magát hallgatással. Szavakkal és kockákkal peregve szedem rá az ünnepélyes várakozókat: mindezek elől a szígorúképű vigyázók elől elillan akaratom és célom. Hogy senki be ne lásson lelkem mélységébe és végső akaratába, - e végre találám ki magamnak a hosszú, derűs hallgatást. Nem egy eszélyest találék: ez fátyolt vőn arcára és megzavará vizeit, hogy senki ne lásson át rajta és belé. De éppen ő hozzá jöttenek az eszélyesebb gyanakvók és diótörők: éppen neki halászták el legrejtettebb halát. A derűltek, a derekak, az átlátszók - ezek előttem a legeszélyesebb hallgatók: a kiknek olyan mély a fenekük, hogy még a legtisztább viz - sem árulja el azt! Te havas szakállú, hallgatag téli ég, te kerekszemű fehér fej fölöttem! Óh te mennyei hasonlata lelkemnek és játszi kedvének! És nem kell-e elbujnom, mint a ki aranyat nyelt vala - hogy ne hasítsák föl lelkem? Nem kell-e falábon járnom, hogy ne lássák hosszú lábam, - mindezek az irígykedők, fenekedők, kik körülvesznek? Ezek a füstös, szobától fülledt, elhasznált, megpenészedett, besavanyodott lelkek - hogy bírná elviselni irigységük az én boldogságomat! Igy hát csak a jeget és a telet mutatom nékiek csúcsaimon - nem pedig azt, hogy hegyem minden napövet magára ővez! Csak téli viharaim fütyülését hallják: nem pedig azt, hogy meleg tengereken hajózom át, miképen vágyódó, nehéz, forró déli szelek. Még szánakoznak viszontagságaimon és vak esetemen: - az én igém pedig így szól: "engedjétek hozzám a vak esetet: ártatlan ő, mint a kisdedek!" Hogy bírnák elviselni a boldogságom, ha nem környékezném viszontagsággal, téli szükséggel, jegesmedve sapkával és havas menny-köpennyel! - ha nem könyörülnék magam is részvétükön: ez irígykedők és fenekedők részvétén! - ha magam nem sóhajtoznám és nem vacogtatnám fogam előttük és nem hagynám magam türelmesen részvétükbe pólyázni! Ez az én lelkem bölcs pajzánsága és jóakarata, hogy nem rejti el telét és fagyos viharait; nem rejti el fagyott bütykőit sem. Egyik magánossága a beteg futása; a másik magánossága a beteg elől való futása. Hadd halljanak: vacogni és sopánkodni a téli hidegtől, mindezek a szegény bandzsal gazfickók körülöttem! Ezzel a sopánkodással és fogvacogtatással még fűtött szobáikból is menekülök. Hadd szánjanak engem és hadd sopánkodjanak rajtam fagyott bütykőim miatt: "még megfagyni látjuk a megismerés jegén!" - így siránkoznak. Ezenközben pedig én meleg lábbal keresztül-kasúl futkosom a magam olajfa-hegyén: olajfa-hegyem napos zugolyában dalolgatok és nevetek minden részvétet. Im-ígyen dalola Zarathustra.




Zarathustra im-ígyen, sok szép és sok fajta város során lassan lépkedve, kerülő utakon visszatért hegyébe és barlangjába. És íme, ezenközben észre sem véve magát elérkezék a nagy város kapujához: itt azonban tajtékzó bolond ugrék elébe kitárt karokkal és útját állá. Ez pedig ugyanaz a bolond vala, a kit a nép "Zarathustra majmá"-nak hivott: mivelhogy ellesett vala némineműt beszédéből és hangjából és szívesen kölcsönzött bölcsesége kincséből is. S a bolond im-ígyen szóla Zarathustrához: "Óh Zarathustra, ímhol a nagy város: itt nincs semmi keresni valód és itt mindeneket elveszthetsz. Miért akarál átgázolni ezen az iszapon? Irgalmazz lábadnak! Inkább köpd le a város kapuját és - fordulj vissza! Ez itt pokol a remete-gondolatok számára: itt nagy gondolatokat elevenen apróra főznek. Itt elrothad minden nagy érzelem: itt csak zörgő vázú érzelmecskéknek szabad zörögniök. Nem érzed-e már a szellem vágóhidait és lacikonyháit? Avagy nem gőzölög-e ez a város levágott szellem gőzétől? Nem látod-e a lelkeket petyhüdt piszkos rongyokként lógni? - És még ujságokat gyártanak ezekből a rongyokból! Nem hallod-e, mint lőn itt a szellem szójátékká? Utálatos szó - moslékot hány ki! - És még ujságokat gyártanak ebből a szó-moslékból. Kergetik egymást és nem tudják, hová? Hevítik egymást és nem tudják, miért? Csörömpölnek bádogjukkal, csörögnek aranyukkal. Fáznak és égetett szeszben keresnek meleget; hevülnek és fagyott szellemekben keresnek lehülést; mindnyájan betegek a közvéleménytől és mégis sóvárogják azt. Minden bujaság és bűn otthon van itt; de vannak itt erényesek is, van itt sok alkalmazkodó alkalmazott erény: Sok alkalmazkodó erény van itt iró-ujjakkal és kemény üleppel és türedelmesen váró hússal, megáldva kis mellcsillagokkal és kitömött ülepnélküli tagokkal. Van itt sok jámborság is és hivő lévnyalás, hizelgés-sütet a seregek ura előtt "Felülről" csöpög a csillag és a kegyes lév: felülre vágyódik minden csillagtalan kebel. A holdnak meg van az udvara és az udvarnak meg vannak a maga borjúi: mindent, ami az udvartól jő, imád a koldus-nép és minden ravasz koldus-erény. "Én szolgálok, te szolgálsz, mi szolgálunk" - így fohászkodik minden ravasz erény föl a fejedelemhez: hogy a jól megérdemelt csillag végre a szük mellre tüzessék! Ám a hold forog még minden földi körül: s úgy forog a fejedelem is a legföldibb dolog körül -: ez pedig a kalmár aranya. A seregek ura nem ura az aranyrudaknak; a fejedelem tervez, ámde a kalmár végez. Óh Zarathustra! mindenre, a mi világos és erős és jó te benned: köpj a kalmárok városára és hagyd hátad mögött! Itt minden vér csosztatottan, lagymatagon, tajtékozva csorog minden erekben: pökj a nagy városra, a mely nagy szemétdomb, a hol minden moslék mocska összefolyik! Köpj a behorpadt lelkek és szűk mellek városára, a szuró szemek, a ragadós ujjak városára - a tolakodók, az orcátlanok, a firkáló és ordító népség, a túlfütött törekedők városára: - a hol minden rozoga, rohadó, kéjsóvár, komor, porhanyó, gyúladásos, gyúlékony gyülevészhad meggyülemlik: - - pökj a nagy városra és hagyd hátad mögött!" Ekkor azonban Zarathustra félbeszakítá a tajtékzó bolondot és befogá száját. "Hallgass el végre!" - kiáltá Zarathustra - már rég megutáltam beszédedet és fajtádat! Miért lakozál olyan sokáig a mocsár mellett, hogy magadnak varancsos békává kellett válnod? Avagy nem csorog-e már a te ereidben is posványos, tajtékos mocsár-vér, hogy im-ígyen megtanulál kuruttyolni és mocskolódni? Mért nem menél az erdőbe? Mért nem szántád a földet? Avagy nincs-e tele a tenger zöldelő szigetekkel? Megvetem megvetésed; és ha engem tudsz óva inteni, miért nem óvtad-intetted vala magadat? Csak a szeretetből szálljon föl megvetésem és intő madaram: de nem a mocsárból! - Majomnak mondanak, te tajtékzó bolond; én azonban röfögő disznómnak mondalak -, röfögéseddel még elrontod a bolondok dícséretit, mi számból folyik. Mi röfögtetett meg legelőször? Az, hogy senki hizelgésével be nem teltél: - azért ülepedtél ebbe a pocsolyába, hogy legyen okod sokat röfögni. - Legyen okod sok boszúra! Mert bosszú minden tajtékzásod, hívságos bolond; jól átlátlak! De bolond beszéded árt nékem, még ha igazad van is! És ha Zarathustra szavának százszor is igaza volna: te az én szavammal mindig - igazságtalanságot cselekednél!" Im-ígyen szóla Zarathustra; végig nézett a nagy városon, elsóhajtá magát és soká hallgata. Végre azonban megszólala: Utálom ezt a nagy várost is, nem csak ezt a bolondot. Sem egyiken, sem másikon nincs mit javítani, nincs mit rontani. Jaj ennek a nagy városnak! - Vajha látnám már a tűzoszlopot, a melyben meg fog emésztetni! Mivelhogy ilyen tűzoszlopoknak kell a Nagy Delet megelőzniök. De ennek meg van a maga ideje, a maga sorsa. - S ezt a tanítást adom néked, te bolond, bucsuszóra: a hol az ember már nem szerethet, onnan - menjen odébb! - Im-ígyen szóla Zarathustra és odébb mene a bolondtól és a nagy várostól.





Óh, hát már minden hervadt és szürke, a mi még az imént zöldelt és tarkállott a réten? Pedig a reménység mennyi mézét hordám innét méhkasaimba! Ezek az ifjú szívek már mind megvénhedtek - nem, nem vénhedtek meg, csak elfáradtak, elposványosodtak, elkényelmesedtek: úgy mondják: "ujra jámborok lettünk." Csak az imént láttam őket kora reggel bátor lábbal kifutni: ámde megismerésük lába elfáradt, s íme még reggeli bátorságukat is vádolják! Bizony, bizony, közülök nem egy úgy emelé lábát, mint egy táncos, bölcseségem mosolya inte néki - ekkor meggondolá magát. S éppen most látám, a mint görnyedve-csúszva - vezekel a keresztnél. Egykoron muzslicák és ifju költők módjára fény és szabadság körül röpködtenek. Egy kicsit vénültek, egy kicsit hültek: s máris sötétben bódorgók, mormogók és suton ülők. Talán hitét veszté szívök, hogy engem elnyelt a magánosság, mint valami cethal? Fülük talán hosszan-vágyakozva hiába várá szavam és harsonám híradását? - Óh! Mindenha csak kevesek szívének van kitartó kedve; ezeknek esze is türelmes marad. De a többi mind gyáva. A többi: ezek mindig a legtöbbek, a mindennapiak, a fölösek, a fölöslegesek - mindezek gyávák! A ki az én fajtámból való, annak olyanfajta élemények is vetődnek utjába, mint nékem: úgy, hogy első társai szükségképen holttestek és csepűrágók lesznek. További társai pedig - hivőknek fogják hívni magukat: nyüzsgő raj ez, sok szeretet, sok merészség, sok szakáltalan szájú tisztelet. Ne kösse szivét ezekhez a hivőkhöz, a ki az én fajtámból való az emberek között; ne higyjen ezeknek a kikeleteknek és tarka réteknek, a ki a csélcsap, pipogya emberfajtát ismeri! Ha mások tudnának lenni, máskép is akarnának. A felemások elrontanak minden egészet. De hát, ha a levelek megsárgulnak, ok ez a panaszra? Hadd halljam őket, Zarathustra, s ne panaszkodj! Jobb, ha sürgető széllel közéjök fuszsz - - és fujj e levelek közé, óh Zarathustra, hogy minden hervatag még gyorsabban fusson előled.


"Ujra jámborak lettünk" - ezt vallják az elpártolók; és közűlök nem egy még túlontúl gyáva, hogy ilyeténkép valljon. Az ilyeneknek szemükbe nézek, - az ilyeneknek szemükbe mondom és orcájukra pirítom: ujra imádkozók vagytok! Ámde imádkozni: szégyen! Nem mindenkinek az, de az nékem és néked és mindenkinek, a kinek lelkiismerete fejében lakozik. Néked szégyen, hogy imádkozol. Jól tudod: bensőd gyáva ördöge, a ki szereti kezét összetenni és ölbe tenni és több kényelemre vágyódik - ez a gyáva ördög susogja füledbe: "van isten"! Ezen a réven pedig a fénykerülő szerzethez tartozol, amelyet a fényesség nem hagy nyugodni; íme most napról-napra mélyebbre kell dugnod fejedet éjszakába és ködbe-gőzbe! És valóban, jól választád meg az órát: mivelhogy éppen most röpülnek ki ujra az éj madarai. Ütött minden fénykerülő népség órája, az esti ünnepi szünet, a mikor nem - ünnepel-szünetel az ember. Érzem és szagolom; ütött vadászó cserkészésük órája, nem ugyan vad vadászaté, hanem jámbor, béna, szaglászó, halklépésü, halkimájú vadászaté - alamuszi lelkekre menő vadászaté: megint fölállítottak minden szív-csapdát! S valahol megemelem a kárpitot, éjjeli pille röppen ki onnan. Talán együtt lapúlt meg egy másik éjjeli pillével? Mert itt is ott is szagolok apró, elbúvott felekezeteket; és valahol kamrácska van, ott prézsmitáló barátok is vannak és prézsmitáló barátok szaga. Hosszú estéken egymás mellett üldögélnek és mondják: "hadd legyünk ujra olyanok, mint a kisdedek és hadd mondjuk ujra: "édes istenem!" s ajkuk-gyomruk már romlott a jámbor cukorsütemény-készítők nyalánkságaitól. Avagy hosszú estéken csalárd leselkedő keresztespókot figyelnek, a mely a pókoknak okosságot prédikál és ezt tanítja: "keresztek közt jó hálót szőni!" Avagy nappal horoggal ülnek mocsarak partján és azt hiszik, hogy ők mélyek; de azt, a ki ott halász, a hol nincs hal, még felületesnek sem hívom! Avagy megtanulják jámbor-jókedvvel pengetni hárfájukat egy dal-költőről, a ki szeretné magát fiatal asszonykák szivébe hárfázni: - mivelhogy megúná a vén asszonyokat és mézes-mázos beszédüket. Avagy megtanulnak borzongani egy nagytudományu félbolondtól, a ki sötét szobában várja, hogy szellemek jelenjenek néki, miközben az ő szelleme egészen elpályázik. Avagy vén vagáló dudást hallgatnak, a ki siró széltől tanulá el a hangok sirámait; most szél szerint dudálja gyászos sirámait. És némelyik még éjjeli őr is lőn: az ilyenek értenek most ahhoz, hogy kell tülkölni, éjjel cirkálni és ócska dolgokat fölébreszteni, a melyek már rég elaludtak. Öt szót hallék ócska dolgokról tegnap éjjel a kert falánál: ilyen öreg szomorú száraz éjjeli őrök öt szavát. "Arra, hogy apa, nem gondoskodik eleget gyermekeiről: emberi apák jobban gondoskodnak!" - "Már nagyon is öreg! Egyáltalában nem gondoskodik már gyermekeiről" - im-ígyen felele a másik éjjeli őr. "Hát vannak gyermekei? Senki sem tudja bebizonyítani, ha maga be nem bizonyítja! Régtől fogva szeretném, hogy világosan bebizonyítaná egyszer." "Bebizonyítani? Mintha bizony az valaha bebizonyított volna valamit! Bebizonyítani nehezére esik; sokat tart arra, hogy higygyenek néki." "Igen, igen! A hit üdvözíti, a beléje vetett hit. Ez az öreg emberek szokása! Igy szoktuk mi is!" - Im-ígyen beszéle egymással a két vén éjjeli őr és fényellenző és búsan fúvának tülkükbe: így esék meg ez a kert falánál. Az én szívem pedig ugrándozék kacagtában és meg akart szakadni és nem tudta, hová? és leomlott a rekeszizmomba. Bizony, bizony, még az lesz a halálom, hogy megfúlok kacagtomban, ha szamarat mámorosan látok és éjjeli őröket ilyeténkép hallok istenben kételkedni. Hát nem múlt el már réges-régen az ilyen kétségek kora is? Kinek szabad ilyen ócska, elaludt, fénykerülő dolgokat fölébreszteni! Hisz a régi isteneknek már régen bealkonyodott: - és valóban jó és vidám istenek-alkonyata jutott osztályrészükül! Nem "alkonyodtak" halálra - ezt csak hazudják! Sőt inkább: egyszer halálra - nevették magukat! Ez akkor esek meg, a mikor magától egy istentől eredt ez a legistentelenebb ige; az ige: "Egy az isten! Kivülem ne legyenek idegen isteneid!" Egy öreg szakállas morgó, féltékeny isten feledkezék meg im-ígyen: És akkor minden isten kacagott és hánykolódék a székén és kiáltá: "Hát nem az-e az isteni, hogy istenek vannak, de isten nincs?" A kinek füle van, hallja. Im-ígyen beszéle Zarathustra a városban, melyet kedvelt és a melyet úgy is hívnak "Tarka Tehén". Innen pedig csak kétannyi járóföldre volt barlangjától és állataitól; s lelke folytonosan ujjongott, hogy hazatérése oly közel vagyon.




Magánosság! Te hazám, magánosság! Nagyon is sokáig éltem vadúl vad idegenben, hogy ne térnék hozzád könnyes szemmel haza! Fenyegess csak ujjaddal, miként az anyák fenyegetik fiaikat, mosolyogj csak reám, miként az anyák mosolyognak magzataikra, monddsza nékem: "És vajjon ki volt az, aki egykoron szélvihar módjára rohant tova tőlem? - aki váláskor kiáltá: túlsoká ülék magánosságban, ezért elfeledem a hallgatást! Ezt, ugy-e hogy megtanulád már?" "Óh Zarathustra, mindent tudok: és hogy a sok ember közt elhagyatottabb valál, te Egy, mint nálam valaha!" "Más az elhagyatottság és megint más a magánosság: Ime, ezt tanulád meg! És hogy emberek közt mindig vadidegen lész:" "- vadidegen akkor is, ha szeretnek: mivelhogy mindenekfölött és elsősorban kiméletet akarnak!" "Itt azonban magadnál és otthonodban vagy; itt mindent kimondhatsz és mindent fenékig kiönthetsz, itt misem szégyel rejtett, makacs érzelmeket. Itt mindenek kedveskedve jőnek beszédedre és hízelegnek néked: mivelhogy hátadon akarnak lovagolni. Itt minden hasonlaton lovagolsz minden igazsághoz." "Itt mindenekhez egyenesen és nyiltan szólhatsz: és valóban, dicséretképen hallja fülük, hogy valaki mindenekkel - egyenesen beszél!" "De más dolog az elhagyatottság. Mert, tudod-e még, Zarathustra? Mikoron madarad fejed fölött vijjogott, midőn az erdőben álltál tétovázván, merre menj, tanácstalanul, holttest közelében:" "- midőn mondád: hadd vezessenek állataim! Veszedelmesebbnek találtam az életet emberek között, mint állatok között: - Ez vala elhagyatottság!" "És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron szigeteden ülél, üres vödrök közt boros kútként, adogatva-osztogatva szomjasok közt adogatva-osztogatva:" "valamig végre magad ülél szomjuhozva mámorosok gyülekezetében és éjjente panaszkodál elfogadni nemdenem nagyobb boldogság, mint adni? És lopni nemdenem még nagyobb boldogság, mint elfogadni?" - Ez vala elhagyatottság. "És tudod-e még, Zarathustra? Mikoron eljöve legcsöndesebb órád és elűze magadtól, mikoron gonosz susogással monda néked: "Szólj és törj össze!" "- mikoron minden várakozásodat és hallgatásodat megbánatá veled és még alázatos bátorságodat is elbátortalanítá: Az vala elhagyatottság!" Óh magánosság! Hazám, te magánosság! Mi boldogítón és gyöngéden szól hangod! Nem kérdezzük egymást, nem vádoljuk egymást, nyiltan megyünk együtt nyilt ajtókon át. Mert nálad minden nyilt és világos; és itt az órák is könyebb lábon futnak. Mivelhogy sötétben nehezebb az idő terhe, mint világosságban. Itt ki-fölpattan előttem minden lét szava és szó-szekrénye: itt minden lét igévé akar lenni, itt minden létesülés tőlem akar beszédet tanulni. Ott lenn azonban - ott minden beszéd hiábavaló! Ott feledni és odébbmenni a legbölcsebb dolog: Ime, ezt tanulám meg! A ki mindeneket meg akarna érteni az emberen, annak mindenbe bele kellene nyúlni. De erre nagyon is tiszta a kezem. Még lehelletük belehellését sem szenvedhetem; óh, hogy oly soká élék lármájuk és büzös lehelletük között! Óh, boldogító csönd körülöttem! Óh, tiszta illatok körülöttem! Óh, mint vesz a kebel mélyéből tiszta lélekzetet ez a csönd. Óh, mint hallgatózik ez a boldogitó csönd. De ott lent - ott mindent beszél, ott semmit se hallgatnak meg. És ha ki öreg haranggal harangozza is be bölcsességét: a piaci kalmárok túlcsörgetik filléreikkel! Náluk minden beszél, de már nincs ember, a ki értsen is. Mindenek vízbe esnek, de semmisem esik már mély kútba. Náluk minden beszél, de semmisem sikerül, semmisem jut befejezésre. Minden kotkodácsol, de van-e még olyan, aki nyugodtan akarna tojásán ülni, hogy azt ki költse? Náluk minden beszél, ők mindent agyonbeszélnek. És ha mi még tegnap túlkemény vala magának az időnek is és fogának, ma már szétnyuzva, szétrágva lóg ki a maiak szájából. Náluk minden beszél, ők mindent elárulnak. És ha mit valaha titoknak hivának és mély lelkek rejtekének, ma az utcai trombitásoké és utcai pillangóké. Óh emberi lény, te csodálatos! Te sötét utcák zajongása. Ime ismét hátam mögött vagyon - legnagyobb veszedelmem hátam mögött vagyon! Kimélés és könyörület mindig a legnagyobb veszedelmem és minden emberi lény akarja, hogy kiméljék és könyörüljenek rajta. Magamba fojtott igazságokkal, bolond kézzel, elbolondított szívvel és a részvét apró hazugságainak halmazával élék mindig az emberek között. Alakoskodva ülék közöttük, arra készen, hogy magam félreismerjem, csak hogy őket elviselhessem és örömest biztatám magam: "te bolond, nem ismered az embereket!" Pedig az ember akkor ismeri félre az embert, ha emberek közt él: minden emberben tulságos az előtér, - mi haszna ott messzelátó, messzevágyó szemeknek. És ha félreismertek engem: én jó bolond, e miatt jobban kiméltem őket, mint magamat: mivelhogy keménységre valék szokva magam ellen, és gyakorta magamon állék bosszút a kiméletért. Mérges bögölyöktől összeszurdosva és kőhöz hasonlatosan kivájva a kajánság sok csöppjétől: ülék közöttük és még bizonykodám magam előtt: "a kicsi nem tehet kicsiségéért." És kivált azok, akik magukat a "jók"-nak hivják, legmérgesebb bögölyeim, szűzi ártatlansággal szúrnak, szűzi ártatlansággal hazudnak; hogyan tudnának ők, én irántam - igazságosok lenni! A ki a jók között él, azt a részvét hazudni tanítja. A részvét nyomottá teszi a levegőt minden szabad léleknek. Mivelhogy a jók ostobasága feneketlen. Hogy elrejtsem magam és szabadságom: ezt tanulám meg odalent: mert mindenkit szegénynek találtam lélekben. Azzal hazudott szánalmam, hogy mindenkiről tudám, - hogy mindenkin meglátám és megérzém, hogy a szellemből mit elégelt már meg és mit sokallt! Merev bölcseik! Bölcseknek hivám őket, nem mereveknek - igy tanulék meg szavakat lenyelni. Sirásóikat kutatóknak és vizsgálóknak hivám - igy tanulék meg szavakat cserélni. A sirásók betegséget ásnak maguknak. Öreg törmelék alatt kártékony gőzök lappangnak. Ne kavard föl a mocsarat! Élj hegyen! Boldogan szívom be ujra a hegyi szabadságot! Arcom végre megváltatott minden emberi lény szagától! Éles szellőktől miként pezsgőbortól csiklandozva: tüsszent lelkem, - tüsszent és ujjongva kivánja magának: Kedves egészségedre! Im-ígyen szóla Zarathustra.




[...]


Ha ki egykoron röpülni tanítja az embert, az elmozdított minden határkövet; minden határkő maga is levegőbe röpül előtte, a földet ujra fogja keresztelni - "könnyü"-nek fogja keresztelni. A strucmadár gyorsabban fut mint a leggyorsabb ló, de még ő is befúrja nehéz fejét a nehéz földbe: ezenképen az ember is a ki még nem tud röpülni. Nehéznek látja a földet és az életet; ezért akarja a nehézség szellemét! Ha ki pedig könnyű akar lenni, madár akar lenni, annak önmagát kell szeretnie: - im-ígyen tanítom én. Persze, nem a betegek és sóvárgók szeretetével: mivelhogy ezeken a maguk szeretete is - bűzlik! Tanuld meg magad szeretni - im-ígyen tanítom én - ép és egészséges szeretettel: a végre, hogy kitarts magadnál és ne kalandozz ide s tova. Az ilyen kalandozás a felebaráti szeretet keresztnevét veszi magára: eleddig ezzel a szóval hazudtak és ámítottak legjobban, s kiváltkép azok, a kik az egész világnak nehezére esének. És valóban, nem mára-holnapra szóló parancsolat, hogy tanuld meg magad szeretni. Sőt inkább valahány művészet közt ez a legfinomabb, legravaszabb, legvégső és legtürelmesebb. Mert tulajdonosának minden tulajdon jól el vagyon rejtve; s minden kincses bánya közt legutoljára ássuk föl a magunkét; - így akarja a nehézség szelleme. Már majdnem a bölcsőben nehéz szavakat és értékeket adnak velünk útravalóúl: "jó" és "gonosz" ennek az örökségnek a neve. Ezekért bocsátják meg nekünk, hogy élünk. És azért engedik magukhoz a kisdedeket, hogy jókor eltiltsák őket a maguk-szeretetétől: így akarja a nehézség szelleme. És mi - mi hűségesen hordozzuk, a mit ránk adtak, kemény vállakkal, zord hegyeken át! És ha elönt a verejték, azt mondják nékünk: "Igen, az élet terhe nehéz!" De csak az ember hordozza nehezen a maga terhét! Mivelhogy fölösen sok idegen dolgot cipel vállán. A tevéhez hasonlatosan térdel le és tűri, hogy jól tele rakják. Különösen az erős, teherbíró ember, kiben áhítat lakozik: fölösen sok idegen nehéz szót és értéket rak magára, - s íme az élet sivatag néki! És csakugyan! Sok tulajdon dolog terhe is nehéz! És az ember sok belső dolga olyan mint az osztriga, azaz utálatos, síkos, és nehezen megfogható, - azonképen, hogy nemes díszű nemes héjnak kell helyette helyt állania. De ezt a művészetet is tanulni kell, hogy valakinek legyen héjja és szép látszata és okos vaksága. Viszont az is sokszor tévedésbe ejt az emberen, hogy némely héj csekély és szomorú és nagyon is héj. Sok rejtett jóságot és erőt sohasem találnak ki; a legpompásabb csemegét nem izlelik meg! Tudják ezt az asszonyi állatok, az édesek: kicsit több kövérség, kicsit több soványság - óh mennyi sors lappang ilyen kicsiségben! Az embert nehéz fölfedezni és önmagának a legnehezebb: a szellem gyakorta hazudik a lélekről. Igy akarja a nehézség szelleme. De az fölfedezte magát, a ki így szól: "ez az én jóm és az én gonoszom": ezzel elnémította a vakondokot és a törpét, a ki így szól: "mindenkinek jó, mindenkinek gonosz." S bizony azokat sem szívelem, a kiknek minden jó s ez a világ éppen a legjobb. Az ilyeneket hívom én a mindennel-beérőknek. A mindennel-beérés, a mi mindent ízletesnek talál, nem a legjobb ízlés! Tisztelem a finnyás, válogatós nyelveket és gyomrokat, mik "én"-t, "igen"-t és "nem"-et mondani megtanulának. De mindent megrágni, megemészteni - ez igazán disznó-természet! Mindig i-á-val "igen"-t bólintgatni - ezt csak a szamár tanulta meg és a vele rokonszellemek! Rozsda-sárga és vér-piros: ez az én gusztusom - az vért kever minden színbe. De a ki fehérre meszeli a házát, meszelt lelket árul el nékem. Egyik mumiákba szerelmes, a másik kisértetekbe, s mindkettő ellensége minden húsnak és vérnek - óh! mennyire utálom mindkettőt. Mert én szeretem a vért! És nem akarok ott lakni, időzni, a hol folyton köpködnek: ez az én gusztusom, - még inkább élek tolvajok és eskűszegők között. Senkinek sincs arany a szájában. S még undorítóbbak nékem a lévnyalók: és a legundorítóbb állatot, a mit találék, élősdinek keresztelém: az nem akart szeretni és mégis szeretetből akart élni. Boldogtalannak hívok mindenkit, a kinek nincs más választása, mint hogy vadállat legyen vagy vadállat-szelídítő: nem ütném föl ilyennél a sátorfám. Boldogtalanoknak hívom azokat is, a kiknek mindig várniok kell, - nem az én szájam íze szerintiek: mind ezek a vámosok és kalmárok és királyok és más ország- és boltbakterek. Valóban, magam is megtanultam a várást istenigazában - de csak a magamra-várást. És megtanultam, hogy mindenen álljak, járjak, fussak, ugorjam, másszam, táncoljak. Ez pedig az én tanításom: a ki egykoron a röpülést akarja megtanulni, az előbb tanuljon állni, járni, futni, mászni, táncolni: - nem éred el egyszerre szárnyaddal a röpülést! Kötéllétrán tanultam sok ablakot megmászni, fürge lábbal hágtam magas árbocokra; a megismerés magas árbocain ülni nagy boldogság nékem, - apró láng módjára lobogni magas árbocokon: kis fényesség ugyan, s mégis nagy vigasztalás hányatott hajósoknak és hajótörötteknek! Sokféle úton-módon értem el igazságomat: nem egy lajtorján hágtam a magasba, a honnan az én szemem az én messzeségembe kalandozik. És csak nem szívesen tudakolám az utat, - ez megint nem volt ínyemre! Inkább magukat az utakat kérdezém meg, kisértém meg. Minden léptem kisértés és kérdés vala - és valóban, felelni is tanulni kell az ilyen kérdésekre! De éppen ez - az én gusztusom - - nem jó, nem rossz, hanem az én gusztusom, a mit nem szégyellek, nem titkolok. "Ez - íme ez az én utam, - merre van a tied?" - így felelek azoknak, a kik tőlem "az" utat tudakolják. "Az" út tudniillik - nincs! Im-ígyen szóla Zarathustra.




[...]


Itt áll a csolnak, - oda át talán a nagy Semmibe vezet az út. - De vajjon ki akar ebbe a "talán"-ba beszállani? Közületek senki sem akar a halál csolnakjába szállani! Hogyan lennétek hát világ-únottak! Világ-únottak! És még a földtől sem váltatok meg! Még mindig a földet sóvárgóknak látlak titeket, szerelmeseknek tulajdon föld-unalmatokba! Nem hiába, hogy lelóg az ajkatok: - egy-egy apró földi vágy ül még rajta! És szemetekben nem uszkál-e apró felhője az el nem felejtett földi örömnek? Sok jó találmány van a földön; egyik hasznos, a másik kellemes: ezekért kell a földet szeretni. És sok jól kitalált dolog van rajta, a mi olyan mint a fehérnép keble: hasznos és kellemes is egyszersmind. De ti világ-unottak! Ti föld restjei! Rajtatok vesszővel kell hegedülni! Vesszőcsapásokkal kell lábatokba kedvet önteni. Mert ha nem vagytok betegek és kiélt fickók, a kiket megúnt a föld, akkor ravasz lajhárok vagytok vagy torkos elrejtőzött kéjenc-macskák. És ha nem akartok ismét vigan futni, úgy szálljatok poklokra! Ámde nagyobb bátorság kell ahhoz, hogy az ember az életet befejezze, mint uj versét: tudja ezt minden orvos és minden költő.

[...]


Óh, véreim! kik fenyegetnek a legnagyobb veszedelemmel minden emberi jövendőt? Nemdenem a jók és igazak? - - nemdenem azok, akik ezt mondják, és érzik is szivükben: "mi jól tudjuk már, mi jó és mi igaz s birjuk is ezt; jaj azoknak, a kik itt még keresnek! Pedig bárminő kárt tesznek is a gonoszok: a jók-okozta kár a legkárosabb kár! És bárminő kárt tesznek is a világ rágalmazói: a jók-okozta kár a legkárosabb kár. Óh, én véreim, a jók és igazak szívébe látott az, a ki egyszer ezt mondá: "farizeusok." De nem érték meg őt. Még a jók és igazak sem értheték meg őt: lelkük jó lelkiismeretük kalitkájába van fogódva. A jók ostobasága feneketlenűl bölcs. Az igazság pedig ez: kell, hogy a jók farizeusok legyenek, - nincs más választásuk! Kell, hogy a jók keresztre feszítsék azt, a ki tulajdon erényt talál ki magának! Ez az igazság! S a második, a ki földjüket fölfedezte, a jók és igazak földjét, szivét és talaját: az vala, a ki kérdezé: "kit gyűlölnek legjobban"? A teremtőt gyűlölik a legjobban, azt, a ki táblákat tör és ócska értékeket, a törőt - törvénytörőnek hívják. A jók ugyanis - nem tudnak teremteni: ők mindig a vég kezdete: - - keresztre feszítik azt, a ki uj értékeket ír uj táblákra, föláldozzák maguknak a jövőt, - keresztre feszítik az ember minden jövendőjét! A jók - ők mindig a vég kezdete valának.

[...]









Zarathustra még alig vala egy órát úton hegyeiben és erdőiben, a mikor egyszerre különös fölvonulást pillanta meg. Éppen azon az uton, a melyen le akart szállani két király jőve vele szembe, koronával és biboros övekkel ékesítve és tarkán-barkán mint valami flamingó madarak; s teherhordó szamarat hajtának maguk előtt: "Mit akarnak ezek a királyok országomban?" mondá Zarathustra csodálkozva szívéhez és hirtelen elrejtőzék egy bokor mögé. Midőn pedig a királyok egészen közelébe érének, félig hangosan, mikéntha magában beszélne, mormogá: "Furcsa! Furcsa! Hogy illik ez egybe! Két királyt látok - és csak egy szamarat!" Ekkor mind a két király megállott, mosolygott oda pillantván, a honnan a hang jött vala és azután egymás szemébe nézett, "Ilyesmit gondolnak alattvalóink is," - mondá a jobb felől levő király, - "de nem mondják ki." A király pedig, a ki balfelől vala, vállát vonván válaszolá: "Bizonyosan kecskepásztor. Vagy remete, a ki túlsoká élt sziklák és fák alatt. Mert a semilyen társaság is megrontja a jó erkölcsöket." "A jó erkölcsöket" - felelé ádáz rossz kedvvel a másik király - "hát mi elől menekülünk mi, ha nem a "jó erkölcsök" elől? A mi "jó társaság"-unk elől! Bizony, bizony, jobb remeték és kecskepásztorok közt élni, mint aranyfüstbe göngyölt, hamis, kendőzött csőcselékünkkel, - jóllehet a "jó társaság"-nak hívja magát, - jóllehet "nemesség"-nek hívja magát. De ott minden hamis és rohadt, elsőben is a vér, hála vén rossz betegségeknek és a még rosszabb gyógyító-művészeknek. Legjobbnak tartom, legjobban szeretem ma még az egészséges parasztot, a ki goromba, ravasz, nyakas, kitartó: ő ma a legelőkelőbb faj. A paraszt ma az ember java; és a paraszt-fajtának kellene uralkodnia! De ma a csőcselék birodalmát éljük, - engem ugyan nem csalnak meg többet. S csőcselék, annyi mint zagyvalék. Csőcselék-zagyvalék: benne minden összevissza vagyon zavarva, szent és gaz, nemes úr és zsidó és valahány barma Noé bárkájának. Jó erkölcsök! Nálunk minden hazug és rohadt. Már senki sem tud tisztelni: éppen ez elől futunk. Mézes száju tolakodó ebek ők, pálmaleveleket aranyoznak. Az az utálat fojtogat, hogy mi királyok magunk is hamisakká levénk, teleaggatva öregapáink ócska elsárgúlt cicomás maskarájával, mutatványos érmekké levénk a legostobábbak és legcsalafurdibbak s mindazok számára, a kik ma a hatalommal kereskednek. Mi nem vagyunk az elsők - és mégis kell, hogy az elsőket jelentsük: jól laktunk végre ezzel a csalással és megcsömörlöttünk tőle. A csőcselék utjából térénk ki, kitérénk mindezeknek a teliszájuaknak és firkász-kullancsoknak, a kalmár-szagnak, nagyravágyás fickándozásainak, a bűzös lehelletnek -: fuj, mily utálatos a csőcselék közt élni, fuj, mily utálatos a csőcselék közt elsőt jelenteni! Óh, undok! undok! undok! Királyok, mik vagyunk mi még!" "Régi betegséged jön rád" - mondá erre a balfelől levő király - "az utálat jön rád, szegény testvérem. De tudod-e, valaki hallgat minket!" Tüstént fölegyenesedék erre buvóhelyéről Zarathustra, a ki erre a beszélgetésre szemet-szát tátott, odalépett a királyokhoz és ily szavakra fakada: "A ki titeket hallgat, a ki titeket szívesen hallgat, királyok, Zarathustrának hivatik. Én vagyok Zarathustra, a ki egykoron mondá: "királyok, mik vagyunk mi még!" Ez pedig az én birodalmam és urodalmam: vajjon mi keresni valótok lehet az én birodalmamban? De talán megtalálátok útközben, a mit én keresek: tudniillik a fensőbbrendű embert. A királyok ennek hallatára mellökre vérének és egy szájjal mondák: "Megismerteténk!" E szó szablyájával széllyelvágod szívünk legvastagabb sötétségeit. Fölfedezed szükségünket, mert, íme, azért vagyunk úton, hogy megtalálnék a fensőbbrendű embert, az embert, a ki magasabb rendű, mint mi, jóllehet mi királyok vagyunk. Néki visszük ezt a szamarat. Mivelhogy a fensőbbrendű embernek egyszersmind a legfelsőbb úrnak is kell lennie. Nincs keservesebb balsors az emberi sorsban, mintha a föld hatalmasai egyuttal nem a legelső emberek is. Mert ilyenkor minden hamissá, ferdévé és szörnyeteggé lészen. És kivált, ha ők az utolsók és inkább barmok, mint emberek: akkor följebb, egyre följebb száll a csőcselék ára és végezetűl így szól a csőcselék-erény: "Ime, csak én vagyok erény!" "Mit hallék ebben a pillanatban?" - mondá Zarathustra viszontag - "Mily bölcs beszéd egy királytól! El vagyok ragadtatva és valóban, már csikland a vágy, hogy rímet faragjak reá; - - és ha olyan rím is, a mi nem való minden fülnek. Már rég letettem arról, hogy kiméljem a hosszú füleket. Nosza, rajta! (Itt pedig megesék, hogy a szamár is szóhoz juta: s érthetően és gonoszul monda reá igent "i-á").

"Egyszer - az üdv első évében tán -
Panasz kélt Sibylla mámoros ajkán
- Látni se látott bort szegény -:
Óh jaj, hogy elhagy minden remény,
Nézvén, hogy itten
Mint gördül és sülyed fenékig minden!
Róma ríma lőn és ríma-fészer
Caesarja barom s az isten is - héber!"


És a királyok gyönyörködének Zarathustra rigmusában és a jobb oldali király így szóla: "Óh Zarathustra, mily okosan cselekedtünk, a mikor kivonultunk, hogy téged látnánk! Mert ellenségeid képedet az ő tükrükben mutaták nékünk! s onnan rém-képen, sátáni vigyorgással néztél reánk: úgy, hogy félénk tőled. De mihaszna! Igéid egyre fülünkbe és szivünkbe hatolának. Ekkor végre így szóltunk: ki bánja, milyen az ábrázatja! Hallanunk kell őt, a ki hirdeti: "szeressétek a békét de csak mint uj háború eszközét és jobban szeressétek a rövid békét, mint a hosszút!" Senki sem mondott még ilyen harcias szavakat: "Mi jó? Bátornak lenni jó dolog. A jó háború az, a mi mindeneket szentesít." Óh Zarathustra, apáink vére pezsdűlt meg testünkben e szavakra: mikéntha kikelet szól vala öreg boros hordókhoz. Ha a kardok vöröspettyes kigyókhoz hasonlatosan fonódtak egybe, akkor apáink szépnek találták az életet: minden béke napja lagymatag és bágyasztó volt nékik, és a hosszú béke szégyent keltett bennök. Hogy sopánkodának apáink, ha villámfényű kardokat kiszáradva látának a falon! S mint ezek, ők is szomjúhozák a háborút. Mert a kard vért akar inni és villog a vágytól." - - Midőn a királyok ilyeténképen hévvel fecsegének-locsogának apáik boldogságáról, Zarathustrának nagy kedve kerekedék, hogy kigúnyolja hevüket: mert szemlátomást nagyon békés királyokkal állott szemben, vén és finom ábrázatú királyokkal. De erőt vett magán. "Rajta" - mondá - "ott megy az út Zarathustra barlangjához; s ennek a napnak legyen hosszú az estéje! De most hamarosan vészkiáltás szólít el tőletek. Tisztesség a barlangomnak, ha királyok ülnek és várnak benne: de, persze, soká kell majd várnatok! De, ez nem baj! Az ember manapság hol tanul meg jobban várni, mind az udvarnál? Mi a királyok minden erénye, a mi még megmaradt - nemdenem így hivatik: várni - tudni?" Im-ígyen szóla Zarathustra.




Nemsokára azután, hogy Zarathustra megszabadúlt vala a bűbájostól, ismét meglátott valakit útján: sovány, álmos arcú, fekete, hórihorgas embert: ez nagyon megbosszantá. "Óh jaj, - mondá szivének, - álarcos keserűség gubbaszt ott, - úgy látom - csuhásokhoz hasonló, mit keresnek ezek az én birodalmomban? Hogyan! Alig menekülék attól a varázslótól: s íme ismét más szemfényvesztő akad az utamba, - - valami kézföltevéssel hókusz-pókuszozó, valami isten kegyelméből való, sötét, csodatevő, kenetes világócsárló, a kit hadd vinne el az ördög! De az ördög soha sincs helyén, a hol helyén való volna: mindig későn jő ez az átkozott törpe és lőcslábú!" - Im-ígyen káromkodék Zarathustra indulatos szívvel és azon törte a fejét, hogy félrefordított tekintettel elsuhan a fekete ember mellett: de, lám másként történt a dolog. Mert ugyanabban a percben már észrevette őt az ülő: és, mint a kit váratlan szerencse ér, felugrott és Zarathustrának indult. "Bárki vagy is, vándor" - mondá - "segíts egy eltévedten, egy keresőn, egy aggastyánon, a kit könnyen érhet baleset! Ez a világ itt vad idegen nékem; vadállatok ordítását is hallám; és az a ki megoltalmazhatott volna, már nem él. Keresem az utolsó jámbor embert, a szentet és remetét; csak ő nem hallott még itt, erdejében arról, a mit ma már az egész világ tud." "Mit tud ma már az egész világ?" - kérdezé Zarathustra. - "Talán azt, hogy az öreg isten már nem él, kiben egykor az egész világ hitt vala?" "Te mondod" - felelé búsan az aggastyán. - "És én szolgálám ezt az öreg istent utolsó órájáig. Most azonban már "szolgálaton kivűl" vagyok, gazda nélkűl és mégsem szabad, s egy órára sem vidulok föl többé, hanemha emlékezem. Azért vonulék föl ezekbe a hegyekbe, hogy végre megint ünnepet űljek, a minő egy öreg pápát és egyházatyát megillet - mert tudd meg, én vagyok az utolsó pápa! - hogy a kegyes emlékek és istenitiszteletek ünnepét üljem. Immár azonban ő is meghalt, a legjámborabb ember, az az erdei szent, a ki istenét szüntelenűl énekelve-dörmölészve dicséré. Nem találám őt magát, bár kunyhóját megtalálám - de rábukkanék két farkasra, a melyek halálán vonítának - mivelhogy minden állat szereté őt. Ekkor elfuték. Hát hiába jövék ezekbe az erdőkbe és hegyekbe? Ekkor elhatározá a szívem, hogy más valakit keressek, a legjámborabbat azok közül, a kik nem hisznek istent - hogy Zarathustrát keressem!" Im-ígyen szóla az agg és élesen ránézett arra, a ki előtte állott. Zarathustra pedig megragadá az öreg pápa kezét és soká szemlélé csodálattal. "Lám, tisztelendő", - monda aztán - "milyen szép, hosszú kéz! Olyannak a keze, a ki mindig áldást osztott. Ime azonban azt tartja, a kit keressz, engem, Zarathustrát. Én vagyok, az istentelen Zarathustra, a ki mondja: Hol van az, a ki istentelenebb nálam, hadd élvezzem tanítását!" Im-ígyen szóla Zarathustra és tekintetével keresztűl fúrá az öreg pápa gondolatait és hátsógondolatait. Végezetre emez így kezdett beszélni: "A ki legjobban szerette és bírta őt, íme az veszté el legjobban: - íme, kettőnk közűl bizonyosan én vagyok az istentelenebb? de vajjon ki örvendhetne ennek!" - "Végsőkig szolgáltál néki - kérdezé Zarathustra mély hallgatás után, - te tudod, mi módon halt meg? Igaz-e, a mit mondanak, hogy a részvét fojtá meg, - hogy látá, mint függ az ember a kereszten és nem viselé el, hogy az emberhez való szeretete pokla és utoljára halála lőn?" - Az öreg pápa nem felelt, hanem vad, és fájdalmas komor arccal félrenézett. "Hadd el!" - mondá Zarathustra hosszas gondolkozás után, még mindig egyenesen szemébe nézvén az öreg embernek. "Hadd el, neki vége! És bár becsületedre válik, hogy jót mondasz erről a halottról, époly jól tudod, mint én, ki volt ő és hogy különösek voltak az ő útjai". "Három szem közt mondva" - viszonzá a pápa felderűlve (mert félszemére vak vala), - a mi az istent illeti, fölvilágosodottabb vagyok mint maga Zarathustra és - szabad is annak lennem. Szeretetem évek hosszú során szolgálá őt, akaratom mindenben követé az ő akaratát. A jó szolga pedig tud mindent és még sokat, a mit ura még önmaga előtt is rejteget. Bujkáló isten vala, titokzatossággal teljes. Bizony, bizony még fiához is csak titkos utakon jutott. Hitvallása küszöbén a házasságtörés áll. A ki őt a szeretet istenének magasztalja, nem gondolkozik elég fennkölten magáról a szeretetről. Nem akart-e ez az isten bíró is lenni? Ámde a szerető szeretete túl van jutalmon és megtorláson. Midőn ifjú volt, ez a napkeleti isten, akkor még kemény volt és bosszúálló és poklot épített kedvencei gyönyörűségére. Végezetre elvénhedett és megpuhult és porhanyó és résztvevő szivű lőn, hasonlatosabb egy nagyapához, mint egy apához, de leghasonlatosabb egy roskatag öreg nagyanyához. Ott üle - bánkódván lába gyengeségén - a suton, fonnyadtan, életunottan, kimerült akarattal, s egy szép napon megfojtá őt túlságos szánalma." "Te vén pápa" - veté közbe Zarathustra - "s ezt tulajdon szemeddel láttad volna? Lehet, hogy így történt: így és máskép. Ha az istenek meghalnak, mindig sokfajta halállal halnak. De mindegy! Akár így, akár úgy, - neki vége! Nem tetszett se fülemnek, se szememnek, egyéb rosszat nem szeretnék róla mondani. Szeretek mindent, ami nyílt szemű és becsületes beszédű. De ő - hisz te tudod, öreg pap, - volt benne valami a fajtádból, a papfajtából - sokértelmű vala. És nem is vala érthető. Mennyire dühöngött reánk, ez a dühtől fúvó, hogy rosszúl értjük őt! De miért nem beszélt tisztábban? És ha fülünkben volt a hiba, miért adott nekünk füleket, a melyek rosszul hallák őt? S ha iszap vala fülünkben, vajjon ki tette belé? Sokat elfuserált ez a kontár fazekas! Hogy azonban fazekain és teremtményein áll bosszút, azért hogy nem sikerűltek, - ezzel a jó ízlés ellen vétett. A kegyességben is van jó ízlés: s ez utoljára így szólt: "el az ilyen istennel! Inkább ne legyen isten, inkább legyünk a sorsunknak magunk a kovácsai, inkább legyünk bolondok, inkább legyünk magunk az isten!" "Mit hallok!" - monda az öreg pápa fülét hegyezve - "óh Zarathustra, jámborabb vagy, mint hiszed, ezzel a hitetlenségeddel! Valami bensődben lakozó térített istentelenségedre. Avagy nem maga jámborságod az, a mi nem engedi többé, hogy istent higyj! És nagyon is nagy becsületességed egyszer még túlvezet jón és gonoszon! Ime, mi várakozik még reád? Van szemed, kezed, szád; öröktől fogva áldásra teremtvék. Nemcsak kézzel áld az ember. Közeledben, jóllehet a legistentelenebbnek mondod magad, hosszú áldás titkos tömjén-illatát szimatolom: édes-bús érzés száll meg tőle. Hadd legyek vendéged, Zarathustra, egyetlen éjszakára! Most sehol a földön nem érezném magam jobban, mint nálad!" "Ámen! Úgy legyen!" - mondá Zarathustra elbámulva, - "oda föl vezet az út Zarathustra barlangjához. Valóban nagyon szeretnélek magam oda kisérni, tisztelendő atyám, mivelhogy szeretek minden jámbor embert. De most vészkiáltás szólít el tőled hamarosan. Területemen ne essék bántódása senkinek; barlangom jó rév. És legjobban szeretnék minden szomorú embert ujra szilárd földre s szilárd lábra állítani. De ki venné le a te búbánatodat válladról? Erre én nagyon is gyönge vagyok: Valóban soká kellene várnunk, míg valaki megint felköltené istenedet. Mivelhogy ez az öreg isten már nem él: az halott, mint annak a rendje!" Im-ígyen szóla Zarathustra.




És Zarathustrát sietős lába megint tovább vivé hegyen-erdőn és szeme keresett és egyre keresett, de sehol sem látta azt, a kit szeretett volna látni, a nagy veszedelemben forgót és vészkiáltót. S egész utján ujongott a szíve és hálával telt el. "Mily jókat ajándékozott nékem ez a nap" - úgymond - "kárpótlásúl azért, hogy oly balúl kezdődék! Milyen furcsa beszélgető-társaim akadtak! Szavaikon még soká rágódom majd, mint jó magokon; fogaim hadd morzsolják és őröljék, valamig tejként folynak lelkembe!" Midőn azonban az út ismét szikla köré kanyarodott, egyszerre megváltozott a vidék és Zarathustra a halál birodalmába lépett. Itt fekete és vörös szirtek meredeztek: se fű, se fa, se madárhang. Ezt a völgyet minden állat kerülé, még a ragadozók is; csak egy fajta undok, vastag, zöld kigyó jött ide, ha elvénhedett, meghalni. Ennek okáért a pásztorok ezt a völgyet "kigyó-halál"-nak hívák. Zarathustra pedig sötét emlékekbe merült, mert úgy érzé, hogy már egyszer volt ebben a völgyben. És sok minden nehezedék lelkére: úgy, hogy lassan ballagott és egyre lassabban, míg végezetre megállott. S ekkor, fölpillantva, meglátott valamit, a mi az úton ült, emberformájút, de alig embert, valami kimondhatatlant. És egyszerre elfogta Zarathustrát a nagy szégyen, hogy ilyesmit lát: elpirulva egészen ezüstös hajáig, elfordítá tekintetét és ezt a gonosz helyet már elhagyni készült. Ekkor azonban hangos lőn a holt pusztaság: a földből valami fölbugygyant bugyborékolva, hörögve, mint a hogy éjjente a víz bedugult csöveken át bugyborékol és hörög; és végtére emberi hang és emberi beszéd lőn belőle, s ez így hangozék: "Zarathustra! Zarathustra! Találd ki talányom! Szólj, szólj! Milyen bosszú vétetik a tanún? Visszacsallak, itt tükörsima a jég! Vigyázz, vigyázz, hogy büszkeséged itt ne törje lábát! Bölcsnek állítod magad, büszke Zarathustra! Hát találd ki a talányt, kemény diótörő - a talányt, a ki vagyok! Szólj hát: ki vagyok én!" - Midőn azonban Zarathustra e szavakat hallotta vala, - mit gondoltok, mi ment végbe lelkében? Szánalom szállá meg, s egyszerre lebukék, valamiképen a tölgyfa lebukik, a mely soká állott vala ellen a sok fejszésnek, lebukik tompa zuhanással, nagy hirtelen, megijesztvén még azokat is, a kik ledönteni akarták. De íme megint felugrék és ábrázata kemény lőn. "Megismerlek" - mondá érces hangon - "te az isten gyilkosa vagy! Hagyj utamra mennem. Nem viseléd el, a ki téged látott, - a ki át meg át látott rajtad, te undokok undoka! Bosszút állottál ezen a tanun!" Im-ígyen szóla Zarathustra és elindult; ám a kimondhatatlan megragadá köntöse csücskét és elkezde ujból bugyborékolni és szavakat keresni: "Maradj!" mondá végre - - maradj! Ne menj el mellettem! Eltaláltam, milyen fejsze döntött le: Légy üdvöz, hogy ujra állasz! Jól tudom, eltaláltad, mi nyomja annak a lelkét, a ki őt megölé, az isten gyilkosának lelkét. Maradj! Ülj mellém, nem kérem hiába. Kihez törekedhettem, ha nem hozzád? Maradj, ülj le! De ne nézz reám! Becsüld meg im-ígyen - rútságomat! Üldöznek: íme, te vagy utolsó menedékem. Nem gyűlöletükkel, nem "fogdmeg"-eikkel; - óh, az ilyen nyomon-követést kigúnyolnám, büszke és vidám lennék! Avagy nem diadalmaskodott - eleddig mindig az, a kit nyomomon üldöztek? És a ki jól követ nyomon, az könnyen megtanúl követni: - hisz már a dolognak nyomában van! De részvétük az - részvétük az, a mi elől menekülök és hozzád menekülök. Óh Zarathustra, védj meg te, utolsó menedékem, te egyetlen, a ki kitaláltál engem: - kitaláltad, mi nyomja a lelkét, annak, a ki őt megölte. Maradj! És ha már menni akarsz, türelmetlen: ne menj azon az úton, a melyen én jövék. Az az út rossz. Haragszol reám, hogy már nagyon is soká töröm a szót? Hogy tanácsot adok néked? De tudd meg, én adom, én a legrútabb ember, a kinek lába is a legnagyobb, legnehezebb. Minden utat agyontaposok, pocsékká taposok. Hogy azonban te elhaladtál mellettem, s némán, hogy elpirultál - jól látám -: arról rád ismerek, Zarathustra. Bárki más alamizsnáját dobja vala nékem, részvétét szemmel, szóval. De erre nem vagyok eléggé kedves, ezt kitaláltad - - erre túlságosan gazdag vagyok, gazdag nagy, borzasztó, rút és kimondhatatlan dolgokban! Szégyenkezésed, Zarathustra, megtisztelt engem! Csak ügygyel-bajjal kerűlék ki a szánakozók tolongásából - hogy megtaláljam az egyetlent, a ki ma hirdeti "szánakozni tolakodás", - hogy megtaláljalak téged, óh Zarathustra! - akár isteni, akár emberi részvét: a részvét a szemérmet sérti. És segíteni nem akarni, úgy lehet, előkelőbb dolog, mint az az erény, a mi segítségre siet. Ma azonban minden legkisebb ember is erénynek hívja a részvétet: - ezek nem tisztelik a nagy szerencsétlenséget, a nagy rútságot, a nagy nem-sikerűlést. Mindezeket semmibe sem véve tekintek tova, miként a kutya tovatekint a nyüzsgő juhnyáj háta fölött. Apró, jó gyapjas, jó akaratú szürke emberkék ők. Miképen a kócsag megvetve néz el, tova, sekély tavak fölött, hátravetett fejjel: azonképen nézek én el, tova kis hullámok, kis hajlamok, kis akaratok és lelkek fölött. Nagyon is soká adának igazat nékik, ezeknek a kis embereknek: így végre a hatalmat is megadák nékik s ők most azt tanítják: "csak az a jó, a mit kis emberek hagynak jóvá". És "igazság" ma az, a mit a prédikátor is mondott a ki maga is közülök eredt vala, az a különös szent és a kis emberek szószólója, a ki magáról ezt a bizonyságot tette: "én - vagyok az igazság". Ez a szerénytelen ember már régóta duzzasztja a kis embereket, - ő, a ki nem csekély tévedést tanított, tanítván: "én vagyok az igazság". S kapott-e a szerénytelen valaha udvariasabb feleletet? - Te pedig, Zarathustra, elmenél mellette és mondád: "Nem! Nem! Háromszor nem!" Óva-intél tévedésétől, óva-intél s mint első, a szánalomtól - nem mindenkit, nem senkit, hanem téged és a magadfajtáját. Szégyelled a nagyon szenvedő szégyenét; és valóban, ha így szólsz: "a szánalomtól nagy felhő borúl reánk, vigyázzatok, emberek!" - ha azt tanítod "minden teremtő kemény, minden nagy szeretet fölülemelkedik szánalmán": óh, Zarathustra, mennyire betanulád a vihar-jeleket! De te magad - magad is intsed-óvjad tulajdon szánalmadtól is! Mert sokan készűlnek feléd; sok szenvedő, kétkedő, kétségbeeső, fuldokló, fázó-didergő. Magam elől is óva intelek. Kitaláltad legjobb, legrosszabb talányomat, enmagamat és azt, hogy mit tevék. Ismerem a fejszét, a mely megejt téged. De ő neki - meg kellett vala halnia: mindent látó szemével látá az emberlélek mélységeit és fenekét, minden rejtett gyalázatot és rútságot. Szánalma nem ismert szégyent: belebujt legrondább zugolyaimba is. Ennek a fölötte-kiváncsinak, fölötte-tolakodónak, fölötte-szánakozónak meg kellett halnia. Mindig engem látott: az ilyen tanún bosszút akarék állani - vagy inkább magam sem élek. Az istennek, aki mindent látott, még az embert is, ennek az istennek meg kellett halnia! Az ember nem viseli el, hogy ilyen tanu éljen." Im-ígyen szóla a legrútabb ember. De Zarathustra fölállt és útnak indúlt: mivelhogy velőkig vacogott. "Te kimondhatatlan" - úgymond - "óva-intél utadtól. Hálából dicsérem néked az enyémet. Lásd, ott fönn fekszik Zarathustra barlangja. Barlangom nagy és mély, és sokzugolyú; az is, a ki nagyon szeret bujkálni, elbujhat ott. És tőszomszédságában száz búvólyuk és üreg van csúszó-mászó, repeső, ugró állatok számára. Te kiközösített, te, a ki magadat kiközösítetted, nem akarsz emberek és emberi szánalom közt lakni? Nosza hát, tégy úgy, mint én! Igy tőlem is tanulsz; csak a tettes tanúl. És mindenek előtt beszélj állataimmal! A legbüszkébb állat és a legbölcsebb állat - ők bizonyára mindkettőnk igazi tanácsadói lehetnek!" Im-ígyen szóla Zarathustra és utjára ment, még jobban elmerűlve és lassabban ballagva, mint annak előtte: mivelhogy sokon tanakodék és nem talált egykönnyen feleletet. "Mily szegény az ember!" - gondolá szívében - "mily rút, mily hörgő, mennyire eltelve titkos szégyennel! Azt hallom, hogy az ember szereti önmagát: óh, mily nagynak kell ennek a maga-szeretetnek lennie! Mennyi megvetés az ellenese! Ez is szereté magát, a hogyan megveté magát - nagy szeretőnek és nagy megvetőnek tartom. Nem találék még senkit, a ki magát mélyebben megvetette volna: ez is magasság. Óh, jaj, avagy talán ez vala a fensőbbrendű ember, a kinek kiáltását hallám? Szeretem a nagy megvetőket. Az ember olyas valami, a minek fölébe kell kerülni." -




Midőn Zarathustra elhagyta volt a legrútabb embert, didergett és elhagyatva érezé magát: mivelhogy sok hidegség és magánosság ment át a lelkén, úgyhogy tagjai is áthülének tőle. Miközben azonban tovább ment és ismét tovább, föl, le, majd zöld legelők mellett el, majd vad, köves ösvényeken át, a hol valaha bizonyosan nyugtalan patak feküdt vala ágyába: ekkor hirtelen megint melegebb lőn és megnyílék a szíve: "Mi történék vélem?" - kérdé enmagától, - "valami meleg és eleven üdít föl, minek közelemben kell lennie. Már kevésbbé vagyok magános; tudattalan bajtársak és testvérek keringenek körülöttem; meleg lehelletük megindítja a lelkem." Mikoron pedig szeme szertekémlelt és vigasztalást keresett a magánosságban: íme, tehenek állának egymás mellett egy magaslaton; ezek közelsége és szaga melegítette föl szivét. S úgy látszék, ezek a tehenek buzgón hallgatják valaki beszédét és nem ügyelnek arra, a ki közeledik. Midőn pedig Zarathustra egészen közelükbe ért, világosan hallá, hogy emberszó beszélt a tehenek köréből; és ők valahányan szemlátomást a beszélő felé fordíták fejüket. Ekkor Zarathustra nekik rohant és széllyelkergeté az állatokat, félvén, hogy itt valakinek baja esett, a kin tehenek részvéte aligha segíthet. De ebben csalatkozott; mert, íme, agg ember ült a földön és rábeszélni látszék a teheneket, hogy ne féljenek tőle; békés ember és hegyi prédikátor vala, a kinek szeméből maga a jóság prédikált. "Mit keressz itt?" - kérdezé Zarathustra megütközve. "Hogy mit keresek itt?" - felelé az - "Ugyanazt, a mit te keresel, te békebontó! Tudniillik a földi boldogságot. S e részt ezektől a tehenektől szeretnék tanulni. Mert, tudd meg, már fél délelőtt beszélek nékik és éppen most akartak felelni. De miért zavarod őket? És ha nem fordulunk meg és nem leszünk olyanok, mint a tehenek, nem jutunk a mennyeknek országába. Mert egyet kellene tőlük tanulnunk: a kérődzést. És bizony, bizony, ha az ember az egész világot elnyerné és nem tanulná meg az egyet: a kérődzést: mi haszna! Nem szabadúlna meg búbánatától - - nagy búbánatától: ezt pedig ma úgy hívják, hogy undor; kinek szíve, szeme, szája, ne volna ma undorral telve? Te néked is! Te néked is! De nézd csak ezeket a teheneket!" Im-ígyen szóla a hegyi prédikátor és azután Zarathustra felé fordítá tekintetét - mert az eddig szeretettel csüngött a teheneken -: ekkor azonban elváltozék. "Ki az, a kivel beszélek?" - kiáltá megriadva és felugrék a földről. "Ez az utálat nélkül való ember, ez maga Zarathustra, a nagy utálat legyőzője, ez a szeme, ez a szája, ez a szíve magának Zarathustrának." És im-ígyen szólván könnye-árja közben megcsókolá annak a kezét, a kihez beszélt és egészen úgy viselkedék, mint a kinek váratlanul értékes ajándék és klenódium esett ölébe. A tehenek pedig mindennek tanúi valának és bámulának. "Ne beszélj rólam, te csodálatos! Te kedves!" - mondá Zarathustra és szabadkozott gyöngédsége elől, - "beszélj előbb magadról! Vajjon nem te vagy-e az önkénytes koldus, a ki egykoron nagy gazdagságot vetett el magától. - - a ki gazdagságát és a gazdagokat szégyellé és a legszegényebbekhez menekült, hogy nékik ajándékozza bőséges szivét? De ők nem fogadák el." "De nem fogadának el engem" - mondá az önkénytes koldus - "hisz te tudod. Igy hát végtére a barmokhoz és ezekhez a tehenekhez jövék." "Ekkor megtanulád" - szakítá félbe beszédét Zarathustra - "mennyire nehezebb igazat adni, mint igazat venni és hogy jól ajándékozni művészet és a jóság végső, legfinomabb remekelése." "Különösen manapság" - felelé az önkénytes koldus: "manapság, a midőn minden alacsony föllázadt és neki vadult és a maga módjára úrhatnám lőn: tudniillik csőcselék-módra. Mert itt az ideje, hisz te tudod, a nagy, gonosz, hosszú, lassú csőcselék- és rabszolga-lázadásnak: nőttön-nő az! S íme az alacsonyrendüeket föllázít minden jótevés és kis ajándok; és a dúsgazdagok legyenek résen! A ki ma hasas üveg módjára túlszűk nyakból csöpög: - az ilyen üvegnek ma szeretik nyakát törni. Kéjvágyó mohóság; epés írígység, megkeseredett bosszúvágy, csőcselék-dölyf: ez mind orcámba frecscsent. Ma már nem igaz, hogy boldogok a szegények. A menynyeknek országa pedig a teheneknél vagyon." "És miért nincs a gazdagoknál?" - tapogatózott Zarathustra, miközben elkergeté a teheneket, amelyek bizalmasan rászuszogtak a béke barátjára. "Mit kísértesz engem?" - válaszolá ez. - "Hisz magad jobban tudod, mint én. Mi hajtott engem a legszegényebbekhez, Zarathustra? Nemdenem a leggazdagabbjaink iránt való utálat? - az utálat a gazdagság fegyencei iránt, a kik hasznukat minden szemétből fölszedegetik, hideg szemmel, sóvár agygyal, - az utálat ez iránt a csőcselék iránt, a melynek bűze égbekiált, - ez iránt az aranyfüstbe göngyölt, meghamisított csőcselék iránt, a kinek apái enyves újjuak vagy dögre szálló keselyük vagy rongyszedők valának, ezek az asszonyi állatok módjára engedékenyek, kéjvágyók, feledékenyek: mert egyikök sem esett messze a rimától. - - Csőcselék fenn, csőcselék lenn! Mi ma még ez: "szegény", "gazdag"! Letevék erről a különbségről - és ekkor el-tovafutottam, egyre messzebb, valamig ezekhez a tehenekhez értem." Im-ígyen szóla a béke-barátja és maga is szuszogott és izzadt e szavaknál: úgy, hogy a tehenek ujra bámulának. Zarathustra azonban folyton mosolyogva nézett arcára, a midőn ilyen keményen beszélt és közben némán rázá a fejét. "Erőszakot tész magadon, te hegyi prédikátor, ha ilyen kemény beszédekkel élsz. Az ilyen keménységre nem termett rá sem szád, sem szemed. Sőt, úgy látom, gyomrod sem: az föllázad az ilyen harag, gyűlölet túláradása ellen. Gyomrod szelidebb dolgokra vágyódik: nem vagy mészáros. Sőt inkább növény- és gyökérevőnek tartalak. Talán magot őrölsz. De bizonyos, hogy nem vagy a hús gyönyöreinek barátja és szereted a mézet." "Jó! eltaláltad mivoltom" - felelé az önkénytes koldus könnyült szívvel. - "Szeretem a mézet, magot is őrölök, mert azt kerestem, a mi kellemesen izlik és tisztítja a lehelletet: - s a minek hosszú idő kell, napi és szájmunka szelíd semmittevőknek és naplopóknak. Persze a legtöbbre vitték ezek a tehenek: kitalálták maguknak a kérődzést és a napon heverést. S minden nehéz gondolattól is tartózkodnak, amelyek a szívet fölfújják." - "Nosza!" mondá Zarathustra - "látnod kellene az én állataimat is, sasomat és kigyómat, - nincsen párjuk manapság a föld kerekségén. Ime, ott vezet az út barlangomhoz: légy ma éjjel vendégem. S találsz nálam uj mézet is, jéghideg aranyos, lépes mézet: azt egyed! De most szaporán végy búcsút teheneidtől, te furcsa! Mert ők legmelegebb barátaid és tanítóid!" "- Kivéve egyet, a kit még jobban szeretek" - felelé az önkénytes koldus. "Te magad jó vagy és még tehénnél is jobb, óh Zarathustra!" "El, el veled! Te hizelgők hizelgője!" - kiáltá Zarathustra dühösen - "mit rontasz meg ilyen mézes-mázos dicsérettel? El, el tőlem!" kiáltá még egyszer és a kedveskedő koldus felé suhintott botjával: ez pedig szaporán elillant.




- És Zarathustra futott, egyre futott. Nem talált már senkit, hanem folyton csak magát találá meg és élvezé és szürcsölé magánosságát és órákhosszat jó dolgokra gondola. Dél tájban, hogy a nap épen feje fölött állott, Zarathustra vén, görbe, görcsös fa mellett haladt el, a mely egy szőllőtőke gazdag szerelmétől ölelve önmaga előtt is elrejtőzék: róla sürű sárga fürtök csüngének és kinálkozának a vándornak. Ekkor kedve támadt, hogy kicsit oltsa a szomjuságát és szakasszon egy fürtöt, midőn azonban már már utána nyúlt, más valamire még nagyobb kedve támadt: hogy tudniillik a fa alá feküdjék, midőn most a nap épen delelőn áll és aludjék egyet. Ezt meg is cselekedé Zarathustra; és mihelyt a földön feküdt, a tarka-barka, csöndes és otthonos pázsiton, már el is feledte vala kis szomjuságát és elaluvék. Mert mint Zarathustra igéje mondja: Egy szükségesebb, mint a másik. Csakhogy szeme nyitva maradt: - mert nem telék be a fa és a szőllőtő szerelmének látásával és dicséretivel. Elszunnyadozva im-ígyen szóla Zarathustra a szivéhez: "Hallga! Hallga! Nem teljesedék-e be éppen most a világ? Mi történik vélem? Miként lenge szellő, láthatatlanúl könnyedén, pehelykönnyűen táncol a tenger tükrén: úgy táncol az álom én rajtam.
[...]




Ekkor ugyanis a jövendőmondó félbeszakítá Zarathustra és vendégei üdvözlését: előre tolakodék, mint a kinek nincs veszteni való ideje, megragadá Zarathustra kezét és kiáltá: "De Zarathustra! Egy dolog szükségesebb, mint a másik, ezt mondod magad is: nossza, nékem is egy szükségesebb most, mint minden más. Egy szó a kellő időben: nem híttál-e engemet lakomára? És itt sokan vannak, a kik hosszú utat tettek vala. Csak nem akarsz beszéddel jól lakatni? És, úgy tartom, már is sokat emlegettétek a megfagyást, vizbefúlást, megfúlást és egyéb testi bajt: de senki sem emlegette még az én bajomat. Tudniillik az éhenhalást." (Im-ígyen szóla a jövendőmondó; mikor azonban Zarathustra állatai ezeket a szavakat meghallák, ijedtükben elfutának. Mert láták, hogy bármennyit is hordoztak haza napközben, nem lesz elegendő, hogy csak ezt az egy jövendőmondót is megtömje.) "Hozzászámítva a szomjanhalást is" - folytatta a jövendőmondó. - "És bárha vizet hallok csobogni, mint a bölcseség beszédét, azaz bőven és szüntelenül; én nekem - bor kell! Nem mindenki született vízívó, mint Zarathustra. S víz nem jó fáradtaknak, fonnyadtaknak: minket bor illet - csak ez ad hirtelen gyógyulást és szapora egészséget." Most, hogy a jós bort kívánt, megesék, hogy a baloldali király, a hallgatag is szóhoz juta. "Borról" - mondá - "mi gondoskodánk, én, testvéremmel a jobb oldali királylyal: nekünk van elég borunk, - egy egész szamárra való. Így hát csak kenyerünk hiányzik." "Kenyerünk?" válaszolá nevetve Zarathustra. "Hisz a remetéknek éppen kenyerük nincsen. Ámde az ember nemcsak kenyérből él, hanem jó bárányok húsából is és nékem van két darabom: - Ezeket hadd öljék le hamar és fűszeresen, iratosan készítsék el: úgy szeretem. S a gyökereknek és gyümölcsöknek sem vagyunk hijjával, van itt olyan, a mi jó még nyalánkoknak, falánkoknak is, s van diónk és más föltörni való rejtélyünk is. Im-ígyen hát rövidesen jó lakomát csapunk. De a ki velünk akar enni, annak magának is neki kell látnia; a királyoknak is. Mert Zarathustránál a király is lehet szakács." Ez a javaslat mindnyájuk szíve szerint vala s csak az önkénytes koldus szabódott a hús, bor és fűszer ellen. "Lám, lám, milyen dobzódó ez a Zarathustra" - mondá tréfálva - "hát azért vonulunk barlangokba és magas hegységbe, hogy ilyen lakomát csapjunk? Most már értem, a mit egykoron nekünk tanított vala: "Áldott légyen a kis szegénység!" És hogy miért akarja a koldusok szerzetét megszüntetni." "Légy békével" - válaszolá néki Zarathustra - "a mint én békével vagyok. Maradj csak szokásodnál, te derék, morzsold magvaidat, idd vized, dicsérd a magad konyháját: csak ha vidámmá tészen! Csak az enyéimnek vagyok törvény, nem vagyok törvény mindenki számára. De a ki hozzám tartozik, attól megkivántatik, hogy erős-csontú legyen, s könnyű lábu is, harcra, ünnepségre kész legyen, nem pedig gubbaszkodó, ábrándozó; kell, hogy kész legyen a legnehezebbre is, - mintha ünnep volna, - s ép, egészséges. A legjobb az enyéimé és az enyém; és ha nem adják ide, elvesszük: - a legjobb táplálékot, a legtisztább eget, a legerősebb gondolatokat, a legszebb asszonyt!" - Im-ígyen szóla Zarathustra. S a jobb oldali király felelé viszontag: "Furcsa! Hallottatok már valaha ilyen dolgokat egy bölcs szájából? És valóban, az a legfurcsább a bölcsön, ha ezenfelül még okos is és nem szamár." Im-ígyen szóla a jobb oldali király és elcsudálkozék. A szamár pedig beszédére gonoszan iáz-ott. S ez vala kezdete annak a hosszú lakomának, a mit a krónikák "vacsorának" hívnak. S ez alatt semmi egyébről sem vala szó, mint a fensőbbrendü emberről.





Midőn első ízben jövék az emberek közé, elkövetém a remete-balgaságát, a nagy balgaságot: a piacra állék. És midőn mindenkihez szólék, nem szólék senkihez. Estenden pedig kötéltáncosok és holttestek valának társaim; és magam is majdnem holttest valék. A másik reggellel azonban uj igazság jőve hozzám; ekkor tanulám a beszédet: "Mi közöm a piachoz, piaci csőcselékhez, csőcselék lármájához és hosszú füleihez!" Fensőbbrendű emberek, tanuljátok meg ezt tőlem: a piacon senki sem hisz magasabb emberfajtában! És ha ott beszélni akartok, ám legyen! De a csőcselék hunyorgat: "mi mindnyájan egyenlők vagyunk!" "Ti fensőbbrendű emberek" - így hunyorgat a csőcselék - "nincsenek fennsőbbrendű emberek, mi mindnyájan egyenlők vagyunk. Ember ember; isten előtt - mindnyájan egyenlők vagyunk!" Isten előtt! - Ime azonban ez az isten halott. S a csőcselék előtt nem akarunk egyenlők lenni. Fensőbbrendü emberek, távozzatok a piacról!


Isten előtt! - Ime azonban ez az isten halott! Fensőbbrendű emberek, ez az isten vala legnagyobb veszedelmetek. Mióta sírban nyugszik, csak azóta támadtatok föl ujra. Csak most jő a Nagy Dél, csak most lesz a fennsőbbrendű ember - úr! Megértétek ezt a szót, én véreim? Megriadtatok, szívetek szédül? Itt háborog előttetek a szakadék? Itt halljátok a pokol ebének ugatását? Nosza! Rajta! Fennsőbbrendű emberek! Csak most vajudott az emberiség jövőjének hegye. Isten halott: íme azt akarjuk mi, - hogy az emberfölötti ember éljen.


A legjobban szorgoskodók azt kérdezik ma: "hogy marad fön az ember?" Zarathustra azonban egyetlenül, elsőül ezt kérdezi: "hogyan lehet az embernek föléje kerülni! Az emberfölötti embert hordozom szívemen, az az én elsőm és egyetlenem, - és nem az ember: nem a felebarát, nem a legszegényebb, nem a legszenvedőbb, nem a legjobb. Óh, én véreim, ha mit szeretni tudok az emberen, az, hogy ő átmenet és lemenet. És rajtatok is sok van, a mi szeretetre és reményre indít. Hogy megvetni tudtatok, ti fensőbbrendű emberek, az reményre indít engem. Mert a nagy megvetők a nagy tisztelők. Hogy kétségbe estetek, az nagyon tiszteletreméltó. Mert nem tanulátok meg, miképen kell magatokat megadnotok; nem tanulátok meg az eszélyesség apró fogásait. A mi asszonyfajta, a mi szolgarendből származik és különösen a csőcselék-zagyvalék: íme az akar uralkodni minden emberi sorson - óh undok! undok, undok! Az kérdezi, egyre kérdezi és nem fárad belé: "miképen tartja meg magát az ember a legjobban, legtovább, legkellemesebben?" S ezzel - válnak ők a ma uraivá. A ma ez urait győzzétek le, én véreim, - ezek a kis emberek: ők az emberfölötti ember legnagyobb veszedelme! Győzzétek le, fensőbbrendű emberek, kis erényeiket, kis bölcseségeiket, a homokszem-kiméletet, a hangyabolyt, a nyomorú kedvtelést, a "legtöbb ember boldogságát"! - És inkább essetek kétségbe, semhogy megadjátok magatokat! És bizony, bizony, én szeretlek benneteket azért, hogy ma nem tudtok élni, fennsőbbrendű emberek! Mivelhogy így éltek ti - a legjobban!


Vagyon bennetek bátorság, én véreim? Erős a szivetek? Nem tanúk előtti bátorság, hanem a remete és a sas bátorsága, a mit már isten sem lát? Hideg lelkeket, öszvéreket, vakokat, részegeket nem tartok bátraknak. Bátor szívű az, a ki ismer félelmet, de kényszeríti a félelmet; a ki lát mélységes szakadékot, de büszkén. A ki a szakadékot látja, de sas-szemmel, a ki sas-karommal megragadja a mélységet: annak vagyon bátorsága.


"Az ember gonosz" - mondá vigaszomra minden bölcs. Óh, ha csak ez még manapság is igaz volna! Mivelhogy a gonoszság az ember java ereje. "Az embernek jobbnak is kell lennie, de gonoszabbnak is" - ezt tanítom én. A leggonoszabb szükséges az emberfölötti ember legnagyobb javára. Lehet, hogy az jó volt a kis emberek ama prédikátorának, hogy szenvedve hordozá az emberi bűn terhét. Én azonban mint nagy vígasztalásomban gyönyörködöm a nagy bűnben. Ez azonban nem hosszú füleket illet. S nem mindegyik szó való minden szájba. Ezek finom, távoli dolgok: ne nyúlkáljanak utánok juhkörmök!


Azt vélitek, fennsőbbrendű emberek, azért vagyok itt, hogy jóvá tegyem, a mit ti rosszúl tettetek? Avagy, hogy ezentúl kényelmesebb heverő helyet vessek néktek, szenvedőknek? Avagy, hogy néktek, állhatatlanok, eltévedtek, rossz helyre mászottak, új, könnyebb ösvényt mutassak? Nem! Nem! Háromszor is nem! Hadd menjenek tönkre egyre többen, egyre jobbak a fajtátokból. - mert sorsotoknak mind rosszabbnak és keményebbnek kell lennie. Csak úgy - - csak úgy nő az ember abba a magasságba, a hol villám éri és töri össze: mikor elég magas a villámnak! Kevésre, hosszúra, távolira irányzom gondolatom és vágyódásom: mi közöm lehetne apró, sok, rövid nyomoruságotokhoz! Ugy tartom, még nem szenvedtek eleget! Mivelhogy magatok miatt szenvedtek, s nem szenvedtetek még az ember miatt. Hazudtok, ha mást mondotok! Egyiktek sem szenved a miatt, a mi miatt én szenvedék.


Nem érem be azzal, hogy a villám már nem árt. Nem elhárítani akarom én: meg kell tanulnia, hogy érettem - dolgozzék. Bölcseségem már régóta gyűlik, mint a felhő; csöndesedik, sötétedik. Igy cselekszik minden bölcseség, mi egykoron villámot lészen szülendő. Nem akarok ezeknek a mai embereknek világosság lenni, nem akarok tőlük világosságnak hivatni. Őket - vakítani akarom: bölcseségem villáma! szúrd ki a szemöket!


Ne akarjatok erőtökön felül: gonosz hamisság vagyon olyanokban, a kik erejükön fölülvalót akarnak. Kivált, ha nagy dolgokat akarnak! Mert bizalmatlanságot keltenek a nagy dolgok iránt, ezek a finom pénzhamisítók és alakoskodók; - - valamig végre magukkal szemben is hamisak, kancsalok, szú cifrára mázolt zsákmányai, nagy szavak, cégérerények, ragyogó hamis dolgok leplében. Jól vigyázzatok ilyenkor, fennsőbbrendü emberek! Mert ma mi sem értékesebb és ritkább nékem, mint a becsületesség. Vajjon nem a csőcselék birodalma-e ez a "ma"? S a csőcselék nem tudja, mi nagy, mi kicsiny, mi egyenes, mi becsületes: az ártatlanul ferde, az mindig hazudik.


Legyetek ma bizalmatlansággal eltelve, fensőbbrendű emberek, ti bátor szivüek! Ti nyílt szivüek. És tartsátok titokban okaitokat! Mert ez a "ma" a csőcselék birodalma. A mit a csőcselék valaha okok nélkül megtanúlt hinni, vajjon ki dönthetné meg azt néki okokkal? És a piacon hadonászással győz meg az ember. De az érvek bizalmatlanná teszik a csőcseléket. És ha egyszer győzött az igazság, kérdezzétek gyanúval eltelve: "minő erős tévedés harcolt érette? A tudósoktól is óvakodjatok! Gyűlölnek titeket: mivelhogy ők meddők! Szemök hideg és kiszáradt, nekik minden madár megkoppasztott. Az ilyenek hivalkodnak, hogy nem hazudnak: de a hazudni-képtelenség még távolról sem jelenti az igazság szeretetét. Óvakodjatok! Láztól való mentesség még távolról sem megismerés! Kihült lelkeknek nem hiszek. A ki nem tud hazudni, nem tudja, mi az igazság.


Ha magasra törtök, járjatok a magatok lábán! Ne vitessétek magatokat föl, ne üljetek idegen vállakra és fejekre! Lóra szálltál? Rajta barátom! De béna lábad is rajt ül a lovon! Ha célhoz érél, ha leszállasz a lóról: te magasabb rendű, éppen a te magasságodon fogsz megbotlani!


Teremtők, fensőbbrendű emberek! Csak a magunk gyermekéért vagyunk viselősek. Ne hagyjátok, hogy megcsaljanak beszédeikkel! Ki a ti felebarátotok? És ha felebarátotokért cselekedtek is - még sem érette teremtetek! Tegyetek le már egyszer erről az "ért"-ről, ti teremtők: éppen erényetek akarja, hogy ne tegyetek semmit, valamiért, valami végett, valami miatt. E hamis szócskák ellen dugjátok be a fületeket. Csak a kis emberek erénye "a felebarátért", az ő mondásuk "ma nékem, holnap néked" és "egyik kéz mossa a másikat": - se jussuk, se erejük a ti önzéstekre! A ti önzéstekben, óh teremtők, a viselős vigyázata és előrelátása vagyon. Mit még nem látott emberfia, a méh gyümölcsét: azt védi, óvja és táplálja minden erénytek! A ti mívetek, a ti akaratotok: ez a ti "felebarátotok"; ne adjatok hitelt hamis értékek hirdetőinek.


Teremtők, fensőbbrendű emberek! A ki szülni akar, beteg az; a ki pedig szült, tisztátalan az. Kérdezzétek meg az asszonyokat: nem szülnek kedvtelésből. A fájdalom kotkodácsoltatja a tyúkokat és költőket. Teremtők! Bennetek sok a tisztátalan. Ez onnét vagyon, hogy anyáknak kellett lennetek! Uj gyermek! Óh mennyi uj szenny is jöve vele a világra! Vonuljatok félre! S ha ki szült, mossa tisztára lelkét!


Ne legyetek erényesek erőtökön fölül! S mit se kivánjatok magatoktól a valószínűségen felűl! Járjatok a nyomon, a melyen már apáitok erénye is járt vala! Miképen akartok magasra hágni, ha nem hág veletek apáitok akarata is? S a ki első akar lenni, vigyázzon, hogy ne légyen utolsó is! És miben apáitok bűnösök valának, ne akarjátok, hogy abban titeket szenteknek tartsanak! Ha kinek apái asszonyokkal, erős borokkal, vaddisznókkal töltötte a kedvét: mi volna, ha az ilyen szüzességet kivánna? Botorság volna! S bizony, bizony nagyra veszem az ilyentől, ha egy, két, vagy három asszony férje. És ha megannyi kolostort alapítana és kapuira irná: "a szentek útja" - mégis azt mondanám: minek az! hisz ez csak uj botorság! Önmaga számára alapított fegyházat, menházat: váljék egészségére! De nem hiszek neki. A magánosságban megnő, a mit kiki magával visz belé, megnő a belső állat is. Ilyeténkép sok embernek nem tanácsos a magánosság. Volt-e valaha piszkosabb valami a földön, mint a pusztaság remetéi? Körülöttük nemcsak az ördög garázdálkodott - hanem a disznó is.


Sokszor láttam, fensőbbrendű emberek, hogy vadúl, megszégyenűlten, ügyetlenűl, tigrismódra, a melynek nem sikerült az ugrása, sompolyogtok félre. Egy dobástok nem sikerült. De baj is ez, kockavetők! Még nem tanultatok játszani és gúnyolódni, a hogy játszani és gúnyolódni kell! Avagy nem ülünk-e mindig egy nagy játékasztalnál, a hol csufolózás is járja? És ha valami nagy dolgotok célt vétett, célt vétettetek-e ezzel ti is? És ha magatok célt vétettetek - célt vétett-e ezzel - az ember is? És ha az ember célt vétett: ám legyen! rajta!


Mennél magasabb fajtájú valami, annál ritkábban sikerűl. Ti fennsőbbrendű emberek, nem vagytok-e valahányan "nem sikerűltek"? Ne bánkódjatok, baj is ez! Mennyi maradt még lehetséges! Tanuljatok meg magatokon nevetni, a hogy nevetni kell! S csoda-e, hogy balúl sikerültetek s csak félig sikerültetek, ti félig-meddig összetörtek! Avagy nem tolong és törődik bennetek - az ember jövője? Mindaz, a mi az emberben legtávolibb, legmélyebb, a mi legmagasabb reménységének csillaga, az ő roppant ereje: nem habzik-e mindaz egymásra a fazékban? Csuda-e hát, ha olyik fazék szétreped? Tanuljatok meg magatokon nevetni, ahogy nevetni kell! Fennsőbbrendű emberek, óh, mennyi lehetséges még! És valóban, mennyi sikerűlt már! Mily dús ez a föld apró, jó, tökéletes dolgokban, jól sikerűlt dolgokban! Vegyétek magatokat körül jó, tökéletes dolgokkal, fennsőbbrendű emberek! Ezek aranyos érettsége meggyógyítja a szívet. A tökéletes megtanít remélni.


Mi volt eleddig itt e földön a legnagyobb bűn? Nemdenem annak a szava, a ki mondá: "Jaj azoknak, a kik imhol nevetnek!" Hát ő maga nem talált okot a nevetésre a földön? Úgy rosszul keresett; még a gyermek is talál itt arra okot. Ám ő - nem szeretett eléggé: más különben szeret vala minket is, minket, nevetőket! De ő gyülölt és csúfolt minket, s sírás-rívást és fogak csikorgatását igéré nékünk. Avagy mindjárt káromkodni kell-e, ha nem szeretünk? Úgy tartom, ez rossz gusztusra vall. S ő ezt cselekedte ő, a Föltétlen. A csőcselékből való volt. De ő nem szeretett eleget: máskülönben nem haragszik vala annyira, hogy nem szeretik őt. A nagy szeretet nem akar szeretet: - az többet akar. Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Szegény, beteg szeretet az, csőcselék-fajzat: sandán nézi ezt az életet, tekintetével veri ezt a földet. Térjetek ki minden ilyen föltétlennek! Lábuk ólmos, szivük fülledt: - nem tudnak táncolni: Hogyan lehetne az ilyeneknek a föld könnyű!


Minden jó dolog tekeregve közelíti meg célját. Macskamódra domborítja a hátát, magában dorombol közeli boldogságát sejtő érzetében, - minden jó dolog nevet. A lépés árulja el, vajjon valaki már a maga utján lépked-e már, lássátok, úgy jártam én! Mi pedig céljához közel ér, az táncol. És, bizony, bizony, nem váltam szoborrá, nem állok még merevülten, némán, megkövülve, mint az oszlop: én szeretem a gyors futást. És ha a földön van ingovány és mély búbánat is: a kinek könnyű a lába, az még az iszap fölött is elfut és eltáncol akár simára söprött jégen. Föl a szivekkel! Véreim! Föl! Följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek a lábatokat is, jó táncosok és még jobb ha - fejetekre álltok!


A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: magam tevém fejemre, magam nyilvánítám szentnek nevetésemet. Ma még senki mást nem találék erre elég erősnek. Zarathustra a táncos, Zarathustra a könnyű, a ki szárnyaival int, a röpülésre kész, minden madárnak intő, röpülésre hajlandó és könnyű, a boldogan könnyelmű: Zarathustra az igazmondó, Zarathustra az igaz nevető, a nem-türelmetlen, a nem-okvetetlen, valaki, a ki szereti az ugrást és félreugrást: magam tevém föl fejemre ezt a koronát!


Föl a szívetekkel, véreim! Föl, följebb! És ne feledjétek lábatokat sem! Emeljétek lábatokat is, jó táncosok, és még jobb, ha - fejetekre álltok! Van, a ki boldogságában is medve, olyik eredettől fogva esetlen lábú. Furcsa módon erőlködik, miképen az elefánt, a mely tótágast állni igyekszik. De még jobb, ha boldogságtól vagytok mámorosok, semmint a boldogtalanságtól: jobb esetlenül táncolni, mint bénán járni. Tanuljatok hát tőlem bölcseséget: még a legrosszabb dolognak is két jó oldala van: - a legrosszabb dolognak is jó táncos lába van; tanuljátok meg hát, emberebb emberek, a jó lábra állást! Tegyetek hát le a sopánkodásról és minden csőcselék-búsongásról! Óh, mennyire szomorúnak látom ma még a csőcselék bohócait is! Ámde ez a "ma" a csőcseléké.


Legyetek hasonlatosak a hegyi barlangból kirohanó szélhez: az a maga fütytyére akar táncolni, a tengerek megremegnek és ugrándoznak léptei nyomán. Üdvöz légyen az a jó, féktelen szellem, ami szamárnak szárnyat ad, nőstény-oroszlánt megfej, s a mi minden "má"-ra és minden csőcselékre "viharos szélként jő", - a mely ellensége a bogáncs- és bogaras fejűeknek és minden fonnyadt levélnek és dudvának: üdvöz légyen ez a vad, jó, szabad viharszellem, amely ingoványokon és búbánatokon úgy táncol, mintha rét volnának! A mely gyülöl csikasz kutya-csőcseléket és minden nyomorék komor szerzetet: üdvöz légyen minden szabad szellemnek ez a szelleme, a kacagó vihar, amely minden feketén látónak, minden poklosnak port fú a szemébe! Emberebb emberek, az a legnagyobb hibátok: egyiktek sem tanult úgy táncolni, ahogy táncolni kell - eltáncolni magatok fölött! Baj is az, hogy nem sikerültetek! Mennyi lehetséges még! Tanuljatok hát magatok fölött eltáncolni! Föl a szívetekkel, jó táncosok, föl, följebb! És ne feledjétek a jóizű nevetést sem! A nevetőnek ezt a koronáját, ezt a rózsakoszorú-koronát: néktek vetem ezt a koronát, én véreim. Szentnek nyilvánitám a nevetést; fensőbb emberek, tanuljatok meg hát - nevetni!




[...]


S ekkor történt, hogy Zarathustra, elámúlva, csupa kópé-feleleteiken, visszaugrék barlangja ajtajához és vendégeinek gyülekezete felé fordulva, erős hangon kiáltá: "Óh, ti bohócok, valahányan vagytok, csepűrágók! Mit alakoskodtok és mit búvtok előlem: Hogy ugrándozék mindegyiktek szíve az örömtől és gonoszságtól, hogy végre megint olyanok levétek, mint a gyermekek, az az jámborak - - hogy végre azt tevétek, a mit a gyermekek tesznek, vagyis imádkoztatok, kézösszetéve és "jó isten"-t mondtatok! De most hagyjátok nékem ezt a gyermekszobát, tulajdon barlangomat, ahol ma minden gyermekség otthonos. Hűtsétek le itt künn gyermeki heves pajkosságtokat és lármázó szíveteket! Persze! ha nem lésztek, mint a kisdedek, nem juttok abba a menyországba. (És Zarathustra fölfelé mutatott.) De mi nem is akarunk a mennyeknek országába jutni: férfiak lettünk - így hát a földet akarjuk."

[...]





A szerzetesi élet mottója:
Aki el tud vonatkoztatni önmagától, arra nem nehezül a boldogság keresésének terhe.
/Friedrich Nietzsche - Mondások és nyilak/